FesztiválBrit FilmnapokA kép színeváltozásaiPápai Zsolt
Angliában a másodvonal is elsőrangú. Filmlevelek Nagy-Digitáliából. Brit éjszakák a Toldi moziban.
A lassan tisztességes filmfesztiválvárossá fejlődő Budapesten alig telhet el hónap mozgókép-szemle nélkül, és örvendetes fejlemény, hogy az immár hagyományossá vált rendezvények mellett (Titanic; Európa Filmhét; Francia Filmhét) újabb és újabb alkalmi mustrákkal is találkozni. Az angol filmnek eleddig nem volt specifikált fesztiválja nálunk, ezért nem meglepő, hogy a British Council ajánlatára vállalkozó kedvű szervezők összegyűjtöttek vagy fél tucat produkciót, hogy megmutassanak valamit az európai mozi egyik reprezentáns nemzeti iskolájának 2001. és 2002. évi terméséből. Mert – tudjuk – a kilencvenes évek derekától kezdve, azon törvény óta, amely a nemzeti lottóból befolyt haszon egy részének a filmiparba pumpálását írja elő, az európai mozi egyik vezérműhelye kétségkívül a briteké, ígéretes tehetségű ifjú alkotók sorával és évről évre növekvő számú produkcióval.
Veteránok és pályakezdők
Mivel a brit filmek szívesen látott vendégek más budapesti mozgókép-fesztiválokon, emellett gyakran a moziforgalmazásig is eljutnak, a szervezőknek nem volt könnyű nálunk eddig nem vetítettek produkciókat találni. Mit tehetnek ilyen kondíciók mellett az elszánt, kizárólag ősbemutatókra éhes fesztiválorganizátorok? Magától értetődően maradnak számukra a magyarországi forgalmazók horizontján kívül eső televíziós projektek, amelyeknek ráadásul megvan az az előnyük, hogy képesek egy fesztivál karakterét is megadni. Persze csupán akkor, ha a szervezők tartják magukat a körülmények által rájuk rótt, de részükről önként elfogadott szabályokhoz. A Brit Filmnapok szervezői nem tartották, és négy televíziós produkció mellé beszavaztak a programba három virtigli mozifilmet is, egymás mellé sorolva különböző műfajú és minőségű, rendű és rangú darabokat. Danny Boyle két, DV-re készült BBC-filmmel képviseltette magát (Trampli; Meztelen porszívózás a Paradicsomban), amelyek mellett látható volt két másik tévéfilm, Barry Ackroyd szintén DV-re hangolt Nyakló nélkül és Kenny Glenaan 16 mm-re forgatott Gáztámadás című munkája; a programot moziprodukciók, Michael Winterbottom Non-stop partiarcok, Marc Munden Miranda és Paul Tickell Christie Marly kettős könyvelése című opusza egészítette ki. A feldolgozott témák hellyel-közzel ismerősek a brit filmben otthonos nézők számára: a Nyakló nélkül a fiatalkori bűnözés felvetette kérdéseket boncolgatja, a Gáztámadás a rasszizmus problematikáját járja körül, a Christie Marly… a terrorizmussal foglalkozik, a Trampli és a Non-stop partiarcok a művészi szuverenitás megőrzéséért folytatott küzdelem buktatóiról mesél, a Meztelen porszívózás… a konzumkultúra emberellenességéről szól.
A Brit Filmnapok nem a fősodorra koncentrált, hanem azt igyekezett bemutatni, mi történik a pálya szélén, és noha egyetlen mű sem ragyogott ki a többi közül, a felhozatal azt igazolta, hogy az angol film másodvonala is szép számmal foglalkoztat tehetséges direktorokat. A veterán Boyle és Winterbottom mellett szóhoz juthattak ők is, a hat rendező közül négy elsőfilmes vagy elsőfilm előtti – azaz eddig kizárólag televíziós produkciókban vitézkedő – alkotó volt.
Szép új digitálvilágok
Ha a Filmnapok alcíme – Válogatás az elmúlt két év legjobb brit filmjeiből – megtévesztő volt is, a mustra épp a tarka paletta miatt vált érdekessé. Izgalmas szeánsz részese lett a közönség: mivel a bemutatott filmek technikai szempontból is különböztek, az a néző, aki végigülte a programot, a napjainkban lejátszódó filmművészeti paradigmaváltás szemtanújává vált.
Ezért is tekinthető gyümölcsöző akciónak a Brit Filmnapok megrendezése. A műsor épp eklektikájával illusztrálta szemléletesen a napjainkban a mozgókép területén lezajló paradigmaváltást: azzal, hogy egymás mellé került celluloidra forgatott mű és DV-produkció, azaz egymás mellett volt látható múlt, jelen és jövő, a szervezők – ha ösztönösen is – a mozi napjainkban felgyorsuló átalakulásának néhány fontos momentumára tapintottak rá.
Köztudott, hogy a videó médiumának hetvenes évekbeli megjelenése újraírta film és befogadó, film és forgalmazó, illetve film és alkotó viszonyát. Megváltoztatta a szórakozási és művelődési stratégiákat, újraformálta a forgalmazás szerkezetét, mi több átalakította magát a filmképet is, pontosabban a képkomponálás meglévő sztenderdjeit. A filmtörténelem (is) ismétli önmagát. A hetvenes évek óta tartó videókorszak – napjainkban átalakuló, lezáruló – analóg szakasza a sok közelivel és a harcos montázstechnikával részben reprodukálta a némafilm-esztétikát, a nemrégiben elkezdődött, gyakran hosszabb beállításokat és mélységben komponált képeket alkalmazó digitális éra viszont a harmincas–negyvenes évek esztétikai realizmusát idézi meg az ezredvégen. Ha egymás mellé helyezzük a szapora vágásokkal operáló, celluloidra forgatott Christie Marlyt, a hasonló felépítésű és technikájú Gáztámadást, illetve a széles svenkekkel dolgozó, DV-re készült Meztelen porszívózást, látható a fejlődésvonal. Az analóg szakasz montázzsal szilánkokra tört világképe helyére a digitális korszak a hosszabb plánokból felépülő valóságábrázolást helyezi, nyugalomra azonban semmi ok, világunk egysége nem áll helyre a DV-re forgatott filmekben sem. A digitális technika az események folyamatosságát visszaadva közelít ugyan a reáliákhoz, ám – mivel természetéből fakadóan csupán staccato ritmusú képekben képes fogalmazni – a mozaikszerű ábrázolásmódtól képtelen teljes mértékben elszakadni.
Előre a múltba
Danny Boyle balul sikerült hollywoodi próbálkozásai után tért vissza Angliába és – hite szerint – önmagához, hogy az újvilágban kialakult frusztrációit kezelje. A gigaköltségvetésű produkciók után ez a belső késztetés automatikusan vezette el a DV-hez, és rövid idő alatt három művet is készített e technikával, a Meztelen porszívózás a Paradicsomban és a Trampli című tévéfilmek után egy zombimozit forgatott (28 nappal később). A Filmnapokon bemutatott televíziós munkái közül a Meztelen porszívózás… az izgalmasabb. A bizarr elemekben gazdag forgatókönyv a britek egyik üdvöskéje, a Boyle-ra érzékelhetően mestereként tekintő Jim Cartwright munkája. A sztori egy veterán porszívóügynök (az általa oly sokszor eljátszott lassú észjárású és mozgású figurákat karikírozó Timothy Spall) és a mellé tanulni beosztott zöldfülű vigécjelölt kalandjait követi nyomon. Az életcéljaként az eladási statisztikák folytonos növelését kitűző tapasztalt ügynök a múlt embere, akinek alakja fölé fenyegető árnyékként tornyosul az internetes eladás réme. Boyle filmje improvizatív elemekkel teli ironikus játék a jóléti társadalom pállott teljesítménycentrikusságáról és bornírt mohóságáról.
A film heppening jellegét viszi tovább a Trampli című opusz, melyben szintén a mester és tanítvány viszonya áll a középpontban. A lerobbant, öntörvényű utcai poéta hajléktalan lányra talál, akiről hamarosan kiderül, hogy igen-igen ért a zenéléshez. Az alkalmi trubardúrduót hamarosan felfedezik, de a bejelentkező ügynökség marketingstratégiája csak a lány számára biztosít helyet a showbusinessben, így a fiú világgá és kallódásnak indul. A zárlat deus ex machinája – a szórakoztatóipar működésétől megcsömörlött lány felkutatja a fiút, és együtt dalolnak tovább – legalább annyira váratlan, mint a film jónéhány formai megoldása, de mindemögött határozott alkotói koncepció munkál. A Trampli plasztikusan mutatja, hogy Boyle mennyire komolyan veszi, pontosabban mennyire személyes ügyként kezeli a DV-technikát. A művészi integritás megőrzéséért vívott harcról szóló történet spontán módon levezényelt jelenetépítkezéssel, improvizatív kamera- és színészvezetéssel körítve artikulálódik, és mindebbe nem nehéz belelátni Boyle hollywoodi projektekkel szembeni ellenérzésének kritikáját. A rendező igyekszik folyamatosan előre tekinteni, de nem tudja megállni, hogy időnként hátra ne pislantson.
A Filmnapok harmadik DV-produkciója a már több televíziós projektet forgatott Barry Ackroyd munkája volt. A 2002-ben Edinburgh-ben a legjobb elsőfilmnek járó díjat elnyerő Nyakló nélkül a brit film szocioérzékeny és a kisrealista ábrázolásmód iránt fogékony vonulatához áll közel: a dramaturgiai szempontból kevéssé érdekes, patternekből építkező történet főhőse egy tizenéves fiú, akit egyedülálló édesanyja nevel, és aki csellengő barátja csábításának engedve kocsit lop, majd a fiatalkorúak börtönébe kerül. Itt az érzékeny lelkületű kamasz agresszívebb társainak kiszolgáltatva nem bírja sokáig, és öngyilkos lesz. A remek amatőrszínészek, a hiteles miliőfestés, a szikár eszközhasználat a film dokumentarista alaphangoltságát erősítik – Ackroyd munkája magas színvonalú televíziós produkció, nem több, de nem is kevesebb.
Kis brit apokalipszisek
Hosszú beállításaival és mélységi képeivel a Meztelen porszívózás… és a Nyakló nélkül meggyőző példája a DV-technikára jellemző kompozíciós eljárásoknak, a Brit Filmnapok programjának további, celluloidra készült darabjai viszont a klipesztétika preferálása miatt a nyolcvanas évek máig ható trendjéhez tartoznak. Ilyen Kenny Glenaan 16 mm-re készült Gáztámadása is, amely a Nyakló nélkülhöz hasonlóan masszívan dokumentarista tapintású darab, ellenben kézikamerával vett és fürge vágásokkal széttördelt plánjai miatt affektáltabb annál. A történet Glasgow egyik bevándorlók lakta külvárosában játszódik, ahol megnő az influenzás betegek száma. Az események előterében egy kurd férfi, az ő tizenkét éves kislánya és egy arab származású, szociális munkásként dolgozó lány áll, hátterében gazemberek, akik lépfenével fertőzték meg a vizet a menekültek kerületében. Glenaan a társadalom legszélesebb rétegeiben szunnyadó rasszizmust panorámázza be a hősök ámokfutását elregélő sztori örvén, filmje azonban a kortárs téma ellenére sem egyéb, mint ódivatú rémmese. Hogy mennyire régimódi a megmunkálása, az a rendezőnek a gumiobjektív iránti állhatatos vonzalmában, az avítt variózáskényszerben érhető tetten leginkább.
Dokumentum és fikció szerencsésebben találkozik Michael Winterbottomnál. A Non-stop partiarcok a hetvenes–nyolcvanas–kilencvenes évek manchesteri popszínterére kalauzol el, a punkkorszaktól a rave diadalmenetének kezdetéig tekinti át a könnyűzenei élet változásait egy valóban létező személy, a legendás Factory Records-ot alapító – mások mellett a Joy Divisiont, a Happy Mondays-t és a New Ordert menedzselő – Tony Wilson pályájának tükrében. A mozi erőteljes atmoszférájával, életteli karakterekeivel és autentikus helyszíneivel ragadja meg a figyelmet, és azzal együtt is rokonszenves mű, hogy a szerkezete csöppet elnagyolt, továbbá annak ellenére szórakoztató, hogy a generációs nosztalgiafilmek egyik fő kötőanyaga, a humor mértékkel adagolt és gyakran lapidáris benne. A feldolgozott tárgyból egyenesen következik, hogy a klipesztétika uralja Winterbottom filmjét is, a technika természetesen a koncertjelenetekben kerül leginkább előtérbe.
Míg Glenaan és Winterbottom is kacérkodik a dokumentarizmussal, addig a Christie Marly kettős könyvelése című opusz alkotója, Paul Tickell egyértelműen a fikcióra szavaz. Markánsan stilizált világot épít fel, és a realitástól elemelt képek segítségével egy bomlott elme legmélyére vezeti a nézőt. A címszereplő egyszerű kishivatalnok, aki a magánszférában és a társadalmi életben szerzett frusztrációit terrorcselekmények megszervezésével igyekszik levezetni. Tickell munkájának alapjául B.S. Johnson negyedszázada született kultuszregénye szolgált, a film kiállítása azonban a kortárs mozi egyik klasszikusára emlékezetet: tagadhatatlan, hogy a rendező sokat köszönhet a Harcosok klubját jegyző David Finchernek. A Christie Marly… mégsem ezen analógia miatt tetszik több ponton is inkább eredetieskedőnek, mintsem eredetinek. Néminemű deficit érzékelhető az alkotói gerjedelem és a késztermék, a szándékok és a megszületett mű között – modoros a reneszánsz Itália rendszeres megidézése és keresett a kettős könyvelés metaforája –, ugyanakkor a film vizuális kidolgozottsága példaszerűen egységessé csiszolt. A Christie Marly kettős könyvelése tehetséges rendezőt sejtet, aki azonban még nem találta meg a maga hangját.
Végigtekintve a Brit Filmnapokon terített műveken, összegzésként megállapítható, hogy a kortárs angol mozi nem véletlenül áll a világ élvonalában. Világosan látszik, hogy óriási tartalékai vannak: az az ország, ahol a margón is olyan képességű direktorok munkálkodnak, mint a nálunk most bemutatkozott alkotók, nem csupán a múltjára lehet büszke, de bízhat a jövőjében is.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1600 átlag: 5.43 |
 |
|
