KritikaArccal a földnekRazglednicák a hátországbólStőhr Lóránt
Balkáni ezredfordulós generációs Így jöttem a Vajdaságból. Tolnai Szabolcs második játékfilmje.
Halálból halálba tér haza a katona. A (polgár)háborúba ájult Szerbiában a vajdasági otthon sem nyújt már menedéket. Az idő önmagát ismétli, új életre kel az ősi toposz: a háborúból visszaérkező férfinak senki sem örül, sem a rokonok, sem a barátok, sem a hajdani szerelmek. „...s a világ kitér utadból” – utal az Arccal a földnek alaptapasztalatára az Edmond Jabéstől kölcsönzött mottó. A feleslegesség személyes élménye ugyanakkor sajátos modulációban, egy bágyadtan dekadens világvége-érzés melankolikus kísérőzenéje mellett szólal meg az ezredvégi Jugoszláviában. A bomlás tüneteit mutató országban a család és szélesebb értelemben az egész magyar közösség groteszk haláltáncát járja.
Így jöttem – mondhatná a negyven évvel ezelőtt készült Jancsó-film főhősével együtt a huszonéves Kornél, akit pillanatnyi valós vagy szimulált elmezavara következtében felmentenek a jugoszláv hadseregben töltendő további szolgálatai alól. A II. világháború csatái után hátrahagyott tájakon sodródó Jancsó-alterego keserű tapasztalatai ellenére csalóka reményekkel indul haza; a kommunizmus üdvözítő eszméje mellett utolsó pillanatig kitartó apák nemzedékének hite azonban a délszláv polgárháborúnak nevezett, tíz évig tartó mészárlás közkatonái közé kényszerűen besorozott fiúk szemszögéből már szánalmas bolondságnak hat. A szerelmi bánatból elkövetett lankadt italozás után reggel hazatántorgó Kornél és a helyi gyár vezető beosztásában dolgozó, kedvetlenül munkába készülődő apja közt a fürdőszobában zajló kíméletlenül nyers párbeszéd két generáció ellágyulástól mentes számvetése. A cukorbaj sem jelent enyhítő körülményt a fiú ítéletében, amelyre az apa már eddig is számíthatott, mert a lassú egykedvűséggel érkező ütések ellen a középkorú férfi alig védekezik, inkább ruhástól elmerül a kád piszkos vizében.
Az eszme oltárán hozott hiábavaló áldozat mindeddig elhallgatott tudása az oka annak a mértéktelen önpusztításnak, amibe Tolnai Szabolcs filmjében a vajdasági társadalom a kínos félmúlt és a kilátástalan jövő elől eltemetkezik. A halál közeledtével felcsapó mohó életvágy, amivel a cukorbajos apa a fagylaltot tömi magába és az inzulininjekció beadása után rögtön cigarettára gyújt, a felcsicsázott szocialista kultúrház hangulatát árasztó lokálban groteszk karnevállá terebélyesedik, amelyen az apák és anyák megözvegyült, megkeseredett házasságban élő, elmagányosodott nemzedéke ropja haláltáncát. A kopott mulatóban a kiöregedett bűvész unottan mutatja be százéves trükkjeit, a megfáradt közönség a vénségét vastag festékkel takaró énekesnő nótáira vonszolja magát, részeg férfiak kacsintgatnak fonnyadt bájaikat áruló vénkisasszonyokra. A kábult látomás az út szélén megfeneklett éjszakai kocsikázás során éri el tetőpontját: az apa feltámadó szexuális ösztöneit memento moriként rettenetes rosszullét szakítja félbe, a holdsütötte fenyőfák látványától az énekesnőben egy tisztább élet után lángra kapó vágyakozás keserű nevetéssel lobban ki: a lehunyt szemhéját fedő zöld festék, az arc mészfehérsége, ajka művöröse, foga sárgája James Ensor halálfejes maszkjaira emlékeztet. A halál azonban nemcsak az agyakban kísért, szorgosan ténykedik is a maga kíméletlen módján.
A színház az utolsó menedék a világban dúló káosz elől. A jelenkori színház és a mai művészet azonban nem metafizikai, hanem kizárólag az együvé tartozás praktikus védettségével látja el a körülötte forgolódókat. Az egyetlen előadás során, amibe belekukkanthatunk, madártollakba öltözött ember tart profetikus beszédet a tóparton a gyér közönség számára. Isten ellen prédikál, de utoléri a mindenható haragja, aki vihart támaszt és villámokat szór. A nézők elfutnak, a próféta beleesik a vízbe.
A tétova életvágy és a torz halálfélelem, a groteszk valóság és a szürreális látomás egységes filmmé olvad Tolnai Szabolcs rendezésében. A hangulati és gondolati egység egyáltalán nem kis teljesítmény Tolnai esetében, aki a tér- és időbeli kapcsolatokat nagyvonalúan kezelve minden jelenetet improvizációk önálló egységeként formál meg. A jelenetek színvonala ezért kissé hullámzó: a másodfilmes rendezőnek jobban sikerült elkapnia a középkorú és öreg emberek életének zsákutcáit, a nemzedékek közötti ál-kommunikációt, mint generációja tagjainak ötletszerű kóborlásait. Ennek talán az lehet az oka, hogy az idősebb színészek többet tudtak kiadni magukból és meztelenebbre vetkőztek, mint a fiatalok. A Stúdió K színpadáról és Hajdu Szabolcs filmjeiből ismert Nyitrai Illés nyersen karakteres Kornél ugyan, de nincsenek valódi társai a játékban, nem mozognak elég dinamikusan a huszonéves szereplők közötti kapcsolatok. Tolnai improvizációkra alapozott rendezői módszerének esetlegességeit, amelyek az olcsó fekete-fehér nyersanyagra forgatott Nyári moziját kissé szétesővé tették, remekül ellenpontozza Tóth Zsolt aprólékosan kidolgozott operatőri stílusa. Tóth színes képeit a sugárnyalábokban beáramló fény, a finoman szitáló köd, az éles és életlen részek kontrasztja álomszerűen líraivá varázsolja, amitől finom hangsúlyt kap a történet enyhén groteszk és szürreális stílusa. A hangulati egység megteremtésében a képek mellett fontos szerepe van Bujdosó János fúvósokra épülő hol tréfás, hol szomorkás zenéjének, ami a film szinte valamennyi képsorát végigkíséri.
Bujdosó frázisai valamelyest a Buharovok munkáihoz közelíti az Arccal a földnek világát (a Buharov-filmeknek is Bujdosó a zeneszerzője), a színpadias vonások pedig távolról a Macerás ügyeket idézik, de ezek a hasonlatok csak jobb híján érvényesek, mert Tolnai egészen sajátos színfoltot jelent a fiatal magyar filmesek amúgy is rendkívül heterogén táborában. Míg a többi fiatal rendező mindeddig elkerülte az apákkal való szembenézést, Tolnai egyszerűen rájuk borította az asztalt. A nyers realizmus és lebegő költőiség vajdasági ízekkel megfűszerezett kettőssége nyelvet adott a rendezőnek ahhoz, hogy generációs élményeit szélesebb kontextusban is hitelesen és eredeti módon fogalmazza meg. A radikális semmittevés egy felbomlóban levő világban tökéletesen érvényes gesztus. A pusztulást csodálva beletemetkezni arccal a földbe. Leszállni a vonatról, és némán elbiciklizni.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1051 átlag: 5.52 |
 |
|
