Új török filmek

Sirkecitől az Ararátig

Bodolai László

Cseh hullámok az anatóliai partokon. A török film közelebb van Európához, mintsem gondolnánk.

A Sirkeci Európa legkeletibb pályaudvara Isztambulban, a Márvány-tenger partján nem messze a híres bazártól. Ide futott be annak idején a legendás Orient Expressz, és innen is indulnak vonatok keletre az Araráthoz. Nekünk, magyaroknak Isztambulról legtöbbször a Héttorony, a törökökről Jumurdzsák, a 150 éves hódoltság és az olcsó bőrkabát jut eszünkbe, focirajongóknak a Galata Seray is, és az egyre több török étkezdének köszönhetően a baklava és a sys kebab. Törökország az egyetlen iszlám NATO tagállam, tudjuk, hogy van ciprusi török-görög ellentét és kurd kérdés, és hála Alan Parkernak, azt is tudhatjuk, hogy török börtönbe kerülni nem életbiztosítás, ott az őrök is megerőszakolják a foglyokat. Néhány hazánkfia megpróbálkozik a török tengerparttal, mert olcsóbb, mint a görög, a bátrabb turisták elmerészkednek Kappadókáig, de Ankarától keletre kevés magyar utazóval lehet találkozni. A török filmekről azonban – bizton állíthatom – nagyon keveset tudunk. A Tursak Alapítvány által tavaly megrendezett török filmhét rádöbbenthette nézőit, hogy mára egy olyan filmes generáció nőtte ki magát szinte észrevétlenül a Sirkeci pályaudvar környékén, amelyre bármely európaibbnak tartott kultúra büszke lehetne.

Az Akar Serdar rendezte Kispályás passzolgatás Bursa egyik régi kerületeinek egyikében, a brazil válogatottat példaképnek választó Esnaf Sport futballcsapat viszontagságait mutatja be az 1980-as évek elején. Kell egy csapat – hajtogatta annak idején Minarik Ede; a filmből kiderül, hogy nálunk keletebbre sincs ez máskép. A török Minarik magyar kollégájához hasonló elszántsággal próbálja összetartani a munkáskerület amatőr csapatát a salakos pályán, ahol néha edzés közben átgurul egy személygépkocsi, a pocakos, negyven feletti játékosokat sokszor a család ellenkezése ellenére a munkából rángatja el edzésekre. A meccsek a Nyim-Ságvár rangadó hangulatát idézik, ahol az egymásnak udvarló kutyákat a partjelzőknek kell lezavarni a pályáról, vendégcsapatként pedig a nagyarányú rendőri biztosítás ellenére a török kisvárosokban sem kifizetődő játszani, mert a csapatszállító buszt mindig újra kell üvegezni – ezt a problémát egy elmés, rácsos lecsapódó páncélszerkezettel oldja meg egy ötletes lakatos. A filmben minden előbukkan, amiről a fociban hallottunk, bunda, átláthatatlan üzleti érdekek, amelyeknek csak egy lelkes, amatőrökből álló csapat tud a maga módján ellenállni. Mire a csapat – történetében először – megnyeri a bajnokságot, a futball mellett a rakit (török pálinka) is igencsak kedvelő edző, akinek a múltjáról a legjobb barátai sem tudnak semmit, meghal a kórházban. A csapat tisztességesen eltemeti a dzsámi mellé, a temetés után előbukkanó testvér nevetésbe forduló döbbenettel közli a többiekkel, hogy a halott örmény nemzetiségű. (Ez körülbelül olyan, mintha egy írt a zsinagóga kertjébe temetnének.) A rendező remekül aknázza ki a helyzeteken meg a Hrabal és Menzel által tökélyre vitt, a kisemberek esendőségein és öniróniáján alapuló humor lehetőségeit, a cseh filmek legjobb hagyományait idézve.

Dervis Zaim filmje, Az elefántok és a fű egy angolszász mintájú maffia-kémtörténet. A cím alapja egy közmondás: „Ahol elefántok harcolnak, ott a fű látja a kárát”. A hatalom és a szervezett bűnözés összefonódása klasszikus téma, itt is előbukkannak a műfaj kliséi, a korrupt miniszter, a kaszinó és szállodatulajdonostól védelmi pénzt követelő orosz maffia, a mindenkit kiszolgáló és mindenkit átvágó egykori titkosügynök bérgyilkos, a háttérből a szálakat mozgató kémfőnök – ám éppen a megszokott kellékek sematikus használata a film legnagyobb hibája. Szinte csak az isztambuli helyszínek utalnak arra, hogy török filmet látunk, valamint a mellékszál (az ideiglenesen testőrként felfogadott kurdok nemcsak gengszterek, hanem terroristák is); a történet egyébként bármelyik nyugati országban – akár nálunk is – játszódhatott volna. Az oly hírhedt balkáni baksiskorrupciót felváltotta a konspiratív, hidegen megtervezett pénzmozgás, a globalizáció modernizálta a bűnözést is. A film, hibái ellenére, néhol mégis többnek látszik, mint egy szokásos maffiatörténet. Bár az eseményekbe akaratán kívül belesodródó, beteg bátyját gondozó lány története a beszélő cím ellenére csak egyike a film néhol nehezen követhető szálainak, a lányt szerepeltető jelenetek többségét a műfajtól szokatlan líraisággal fényképezték. A képekhez hűséges hátteret adtak Isztambul turisták által kevésbé ismert részletei, a Márvány-tenger mellett a vihar által kivetett, parti sétányra dűlő hajó, a Yedikula (Héttorony) felé tartó magasvasút melletti kacskaringós sikátorok, a magyar olvasatban bizarrnak hangzó állomásnevekkel (pl. Kankurtalan Gecidi).

Samih Kaplanoglu filmje A mindenki hazavágyik néhol kicsit érzelgős, de vitathatatlanul kedves történet. A szüleit elvesztő Selim – átlagon felüli, nyugati szintű életkörülményei és az örökölt vagyon ellenére – elvágyik Törökországból, minden álma New York. Jelentkezik a zöldkártya vízumlottó sorsolásra, amellyel amerikai letelepedési engedélyt nyer. A vízumlottó egyébként az Egyesült Államokbeli bevándorlási politika legcinikusabb, abszolút nem konzekvens intézménye; keleten nem egy szerencsétlennel találkoztam, aki egész életstratégiáját erre a lehetőségre építette fel; egyszer egy aleppói szálloda teljes személyzetének én töltöttem ki a jelentkezési űrlapot. Amikor Selim már majdnem mindent felszámolt maga körül, 58 év távollét után egy rég megszűnt szovjet kolhozból váratlanul megjelenik nagybátyja, Nasuhi, hátán egy kopott hátizsákkal, amely néhány könyvet, egy kulcsot, és az „utolsó két szovjet almát” tartalmazza, majd a lehető legnagyobb természetességgel beköltözik Selim lakásába. Mint később kiderül, a különös öreg a harmincas években hithű kommunistaként emigrált a Szovjetunióba. A film harmadik főszereplője egy szentpétervári lány, aki a tengerész apja után kutat. Az apa továbbállt Ausztráliába, a lány segítség és a továbbutazáshoz szükséges pénz híján végső elkeseredésében kiáll az isztambuli kocsisorra, sejthető eredménnyel. A megerőszakolt, összevert lányra az öreg Nasuhi talál rá a repülőtérre vezető gyorsforgalmi út mellett, és befogadja Selim lakásába. A továbbiakban hármójuk különös kapcsolatát boncolgatja a történet. Selim és a lány angolul, az öreg és a lány oroszul társalognak egymással. Selim láthatóan nem tud mit kezdeni a helyzettel, amelyet tovább bonyolít, hogy megörökölte az öreg tengerparton található szülőházát, de el akarja adni, ezt azonban nem meri elmondani Nasuhinak, aki elkezdi rendbe rakni a házat, miután csaknem hatvan év után igencsak meglepi boltos barátját. A helyzet egyre kínosabb, Selim végül az öreg tudta nélkül eladja a házat egy vállalkozónak, aki üdülőtelepet kíván a telken építeni. Az öregnek felajánlja, hogy vesz egy hasonló házat a faluban, aki ezt nem fogadja el. Selim megkéri a lányt, hogy közvetítsen, a lány tesz egy erőtlen próbálkozást, majd éjszaka lelép a telek teljes vételárával, mintegy 18.000 dollárral, amit az öreg csak így kommentál: „Neki volt a legnagyobb szüksége a pénzre, nem?” Selim kiutazik New Yorkba, az öreg fogja a hátizsákját, és elballag a lankás olajligetek között.

A film hangulata néhol nagyon emlékeztetett a francia Sem fedél, sem törvény című filmre, a dél-francia borvidék öreg házai semmiben sem különböznek a török tengerparti olajfaligetek parasztházaitól, más részei nagyon jól hangsúlyozták Isztambul New Yorkhoz hasonló, a Balkán és Európa sajátos keveredéséből adódó multikulturális voltát, ahol teljesen természetesen bukkan fel a Szovjetunióból hazatért hithű kommunista, a szentpétervári diáklány és a New Yorkról álmodozó unatkozó aranyifjú.

A Yasar Felmi rendezte Üvegszív, törökösen abszurd történetével, találóan kiválasztott karaktereivel, pontosan ülő, sajátos humorával, diszkréten elrejtett filmtörténeti utalásaival kitűnt az amúgy is erős mezőnyből. A főszereplő, kispolgár értelmiségi, Pierre Richard-ra emlékeztető, nem igazán foglalkoztatott „forgatókönyvírót” szinkronszínész felesége tartja el. A férfi jobb híján az egész napot otthon tölti másnaposságból lábadozva, amikor egyik nap Kiraz, a kurd bejárónője ráveszi, hogy hívjon fel neki egy számot, de a bejárónő nem tudja a telefont kezelni. A filmhét alkotásai közül ebben a filmben ábrázolták először – bár egy kicsit tendenciózusan, de nem nagyobb sztereotípiákkal, mint ahogy mondjuk a romákat szokták némely nyugat-európai filmben – emberként és nem terroristaként a kurd kisebbséget. Kiderül, hogy Kirazt megcsalja a férje, s az új szeretőt igyekszik a maga módján eltávolítani. A forgatókönyvíró megpróbál Kirazon segíteni, egyre jobban belebonyolódik a számára egyébként értelmezhetetlen helyzetbe: először a szeretővel beszél, majd miután a bejárónő eltűnik, kinyomozza hol lakik. Döbbenten nézi a városszéli nyomortelepet, a betegen fekvő Kiraz gyerekeinek, akik már napok óta nem ettek, pénzt ad, hogy vegyenek ennivalót. A gyerekek néhány kenyérrel, de annál több rágóval, napszemüvegben, videójátékokkal felszerelkezve jönnek vissza a boltból, közben a férj is hazaérkezik, aki feleségét a háziurával meggyanúsítva elkergeti a segítőkész férfit, akit egy bölcs cipőpucoló kisfiú ment meg. Következő stációként Kiraz egy magasvasút állomásról telefonál: öngyilkossággal fenyegetőzik, ha nem segítenek rajta. Férje második feleségnek akarja befogadni a szeretőt. Hősünk persze segíteni próbál, de azt maga sem gondolta, hogy a nő segítségként azt kéri, hozza el a bátyjait a falujukból, „amely nem messze van vonattal”. Innen a történet kezd kafkai elemeket felvenni, a rendező valószínűleg elég sokszor megnézhette a Brazilt és a Lidérces órákat. Majd két napi vonatozás után a férfi egy lepattant kisbuszon találja magát, ahol németül kérdezik tőle a helyiek, honnan jött. Mikor közli, hogy ő is török, és Isztambulból, az egyik kurd büszkén kihúzza magát: Ah, Isztambul, én is jártam már ott, Topkapi, Aksaray! (Mintha Budapestről valakinek csak a Vár és a VIII. kerület jutna eszébe). Egy menyasszonyrablással tarkított esküvő, és az azt követő csetepaté után saját pénzén felviszi Isztambulba Kiraz bátyjait, akik olyan szegények, hogy a „lőszert is hitelre vették”. Közben Kirazéknál megváltozott a helyzet. Kiderült, hogy első feleségnek nem is olyan rossz lenni, puszta tekintetével is parancsolhat az új asszonynak. Kirazt újra meggyanúsítja a hazaérkező férj, rövid üldözés után – nem várt, és a történetből nem igazán következő fordulatként – hősünket az egyik odacipelt báty megkéseli. Reggel a nyomortelep gyerekei rángatják le a cipőjét.

A Yilmaz Erdogan és Örmer Faruk Soran rendezte Vizontele (Televízió) állítólag olyan kultuszfilm Törökországban, mint nálunk A tanú. 1974-et írunk, és az egyik anatóliai kis faluba meghozzák Ankarából az első „állami” televíziót. A falu, akár csak az Én kis falum vagy az Amarcord, akármelyik közép vagy dél európai település lehetne, Menzel vagy Fellini által már tökéletesen megrajzolt jellegzetes figuráival. A feltaláló és ezermester falu bolondja meg a polgármester megpróbálja beüzemelni a televíziót, a Cinema Paradisóból becsempészett hangulatú mozi tulajdonosa ezt érthetően meglehetősen ellenségesen fogadja. A polgármesterék az első sikertelen próbálkozások és felsülések után sem adják fel, a televíziót kis híján az Ararátra is felviszik, mire megjelenik az első élvezhető kép rajta, a szomszédos Irán adása. Csalódottan visszacipelik a faluba, ahol a nem túl nagy értelmi képességekkel rendelkező körzeti megbízott elkezdi a csatornaváltó gombot kapcsolgatni, s minden gond nélkül bejön az ankarai adás. Az első közösen végignézett híradó az 1974-es ciprusi bevonulásról ad hírt, ahol az egyik halálos áldozat egy, a faluból katonának besorozott fiatal fiú. Mivel a holttestét nem küldik vissza, a fiú anyja a bolonddal a televíziót temetteti el a sírba.

A Titanic két török filmje kissé elüt a filmhéten felvonultatott moziktól. A Zeki Demirkubuz rendezte Sors és a Vallomás nehezen emészthető, nem kevés klisét felvonultató művészfilmek kategóriájába tartoznak, de hibáik ellenére mindenképpen teljesebbé teszik a mezőnyt. A Vallomás egyfajta török Jelenetek egy házasságból. A kissé vontatott történet Harun, a megcsalt férj vívódásain keresztül próbál választ adni az ilyenkor felmerülő kérdésekre, mi a helyesebb, a felelőségre vonás vagy a megbocsátás? A film nagyon európainak igyekszik látszani, a törökös vehemencia egy fojtogatós jelenetre korlátozódik. Itt már szó sincs a keleti kultúrákban megszokott, férji-tulajdonosi hatalomról.

A Sors Camus Közönyének modern környezetbe ültetett adaptációja, a török jelleg szinte csak a városképekre korlátozódik. A történet hűen használja a regény elemeit, amelyre egy konkrét utalás is elhangzik a főhőst, Musát kihallgató ügyésztől: „Ön nagyon hasonlít egy francia regény szereplőjére.” Camus regényétől eltérően a főhőst nem egy arab fiú, hanem a főnöke családja meggyilkolásával vádolják, és a végén, mivel az igazság kiderül, a kivégzés is elmarad. A mozgalmasabb történésekről, mint például a gyilkosság és a tárgyalás, csak érintőlegesen, illetve utólag értesülünk, a forgatókönyv ügyesen átugorja őket. Musa a film nagy részében némán bámul maga elé, már-már úgy tűnik, nem is közönye, hanem bambasága sodorja a bíróság elé, épp ezért elég furán hangzik az ügyésznek kifejtett filozofikus monológja a közöny mibenlétéről – közvetlenül a szabadon engedése előtt.

*

A tavalyi filmhét és a Titanic török filmjei láttán sajnálattal és szégyenkezve kell tudomásul vennünk, hogy egy általunk nem túlságosan ismert, a közhiedelem által balkáninak, keletiesnek tartott kultúrájú országban – lásd Éjféli expressz – felnőtt, és valószínűleg nem túlságosan agyonfinanszírozott török filmes nemzedék sokkal tehetségesebben, univerzálisabban alkalmazza és ötvözi a közép-európai és nyugati filmnyelvet, mint a legtöbb nyugatabbra alkotó rendező. A filmek többségében nem találkoztunk nagy igazságokkal, sorsdöntő kérdésekkel, csak viszonylag egyszerű, jól megírt és jól megrendezett, valóban az életből ellopott történetekkel, melyeket nézve néha olyan érzésem támadt, mintha a Sirkeci közelebb lenne a Prágai Főpályaudvarhoz, mint a Nyugati.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 48-50. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2045

Cikk értékelése:

szavazat: 911 átlag: 5.5