Magyar Műhely

Beszélgetés filmes festőkkel

A film végül állókép marad

Palotai János

Akciófilmezés, videóperformansz, film, zene és képzőművészet kapcsolata. Beszélgetés fe Lugossy László, Wahorn András és ef Zámbó István képző- és filmművészekkel.

Az őszi tárlatszezon egyik jelentős eseménye volt a Vajda Lajos Stúdió 30 éves retrospektív kiállítása a Műcsarnokban. A stúdió az elmúlt három évtizedben egyaránt nyitott volt az amatőrök, az autodidakták, a legkülönbözőbb elképzelések, irányzatok és művészeti ágak előtt. Talán ezzel magyarázható, hogy nemcsak képeik, hanem zenei (A. E. Bizottság) és mozgóképi (Jégkrémbalett) munkásságuk révén is ismertté váltak, főleg Bódy Gábor Kutya éji dalának köszönhetően. A Stúdió tagjai által készített filmek jó részét a kiállításon is vetítették.

Az évfordulók általában számvetésre, nosztalgiázásra hívnak. Ezúttal azonban nem állt össze újra a Bizottság, bár az egykori frontemberek most is jelen voltak. Bernáth(y) Sándor már a fiával együtt lépett fel, Wahorn András pedig – aki Amerikából jött haza erre az alkalomra – szintetizátoron szólózott. Az együtt (anti?)zenélés hagyományát ef Zámbó István („Öcsi”) őrzi a Happy Dead Big Banddel; az ő legújabb képeiből egyébként Zsámbékon nyílt kiállítás. A mozgóképes vonalat pedig fe Lugossy László („Laca”) viszi tovább Szirtes Jánossal – Jancsikával – közös „performansz-filmjében”, a nemrég bemutatott Tiszta lapban.

*

– Mikor kezdtek el filmezni?

fe Lugossy: Már a hetvenes években készítettünk Wahorn András kamerájával rövidfilmeket, de ezek a kísérletek csak a nyolcvanas években teljesedtek ki. Közben megalakítottuk a Bizottság zenekart, de akkor még nem csináltunk filmet, csak zenére készült „pre-klipeket”. A Jégkrémbalettel kezdett el aztán kikristályosodni bennünk, mit is akarunk a mozgóképtől. Utána Wahorn Andris, a Fiatal Művészek Stúdiójában készítette következő filmjét, Zámbó Öcsi a BBS-ben Antal „Juszuffal” kezdett filmezni (Rend a lelke mindennek, A tisztaság fél egészség). S én szintén ott forgattam az Önuralmat.

A nyolcvanas években Zámbó Öcsinek volt már videókamerája, amellyel dokumentumokat készítettünk a koncertről, majd kis etűdsorozatokat, videóperformanszokat forgattunk vele. Közben forgatókönyveket írtam, bár ezek inkább vázlatok voltak, amelyekből később a BBS-ben készültek filmek. Nem csináltam képes-forgatókönyveket, mindig a szituációkat, a dialógusokat próbáltam kitalálni. Csak azt rajzoltam le, hol legyen a kamera, mi legyen a képen, de aztán a jelenetben ez mindig változott. A Tiszta lapnál Szirtes csinált storyboardokat.

– Ekkoriban több képzőművész – Erdély Miklós, Maurer Dóra, Najmányi László – kísérletezett a filmmel a Balázs Béla Stúdióban, részben Bódy Gábor hatására. A közreműködésük ezekben a filmekben mennyire hatott Önökre?

Wahorn: Minket csak lefilmeztek. Eredetileg csak a felszerelésünk „játszott” volna, de aztán megtetszettünk neki, és bevette a filmbe. Ha akkor nem barátkozunk össze a Gáborral, be sem tudjuk fejezni a Jégkrémbalettet.

– Mi volt e kísérletek legfőbb eleme?

Wahorn: Ha a filmezést mint szakmát tekintjük, ahhoz nem volt túl sok köze, jóval inkább a saját hagyományunkhoz kötődött. Mi a képzőművészetben is amatőrként kezdtük – és fejezzük is be –; ugyanez igaz a filmezésre is. Egy ötlet rögzítése kamerával, ahogy mondjuk a Laca megkeféli a tévét. Mindez persze úgy rögzítve, ahogy mi látjuk a világot. Egy filmes biztosan nem így oldaná meg a feladatot: helyszín, világosítás. Ezek inkább művészeti házi mozik, videók voltak.

fe Lugossy: Vizuális improvizációk… Sétáltunk Bécsben, megláttunk egy érdekes Mishima plakátot, amiből ott és akkor született egy videóra rögzített akció. Az eszközét, a nyelvét, a ceruzáját a pillanat, az improvizáció szülte.

Wahorn: Lehet rajta mosolyogni.

fe Lugossy: A zenékben és a képzőművészetünkben is benne volt, hogy az élet vagy halálosan komoly, vagy nem; lehet, hogy nagyon komolyak vagyunk, de azt is éreztük, hogy talán röhejesek is vagyunk.

ef Zámbó: Az életformát dokumentáltuk ironikusan, önironikusan. Ezekben a cselekedetekben volt egy adag önirónia, a puszta létünk feletti irónia. Minden megkérdőjelezhető. Erről szólt az „egészségügyi sorozat”: a hülyeségeinkből, a közhelyeinkből nehéz kigyógyulni; vajon ehhez milyen „lelki segélyt” nyújt a képzőművészet? Szürreális film született belőle, amely krízist vált ki, de ez is kell a gyógyuláshoz. A filmben kétvégű seprűvel tisztítom az utcát, a köz-helyet. A közhelyek igazságát vagy ürességét csak tisztítással lehet megerősíteni. Lehet ezeket a filmeket performansz-dokumentumoknak is tekinteni, de nem érdemes.

fe Lugossy: Amikor már a performanszokat csináltuk, akár zenében, akár a maga műfajában, annak is létrejött ugyan a dokumentációja (például a Játékszínben a Szirtessel készített Új emlőkről), de az más jellegű volt. Ott két kamera vette fel mindazt, ami abban a térben történt, s aztán vágással hoztuk össze a kész anyagot.

– A közhelyek, a tévhitek leleplezésével, rögtönzéssel, meghökkentéssel felfedhető a valóság, az „igazság pillanata”. Hasonlítható mindez a gesztusfestészethez, az akcióművészethez, amikor is az ecset a kamera, a kanavász pedig a filmvásznon?

ef Zámbó: A pillanatot avattuk szentté azzal, hogy nyomatékot adtunk a dolgoknak. Magunkat is szórakoztattuk ezzel, ugyanakkor az életünknek is megtiszteltük vele: rögzítettünk belőle valamit.

fe Lugossy: Csak annyira megkomponált a jelenet, amennyire szükséges. A kamerának van egy szöge, látásmódja, ami nincs lepróbálva, de aki használja, tudja, mit vesz fel. Soha nem ismételtünk jelenetet, nem akartuk kidolgozni, frappánsabbá tenni az akciót, mégis úgy érzem, így voltak tökéletesek.

Szirtes: Nekünk és a mi generációnknak az volt a fontos, hogy a spontaneitás eredetiséggel párosuljon. Mi hittünk és hiszünk abban – ki-ki a maga módján –, hogy bármilyen műfajban csak olyan eredeti gesztusokat érdemes csinálni, amelyek hitelesek és spontánnak tűnnek. Most talán nem aktuális, hogy a művész önmaga életét adja, hiszen ez igen romantikusnak tűnhet, de mi így nevelkedtünk, ebben éltünk. Minden egyes megnyilvánulásunk része a művészetünknek. Ez nem volt kivételes, a művészek többsége – legyenek azok Bécsben az akcionalisták, vagy Warhol Amerikában – ebben hitt. A gesztus legyen hiteles – hogy ez miképpen nyilvánul meg, mennyire cizellált, az kevésbé érdekes. Ilyen értelemben nem mondanám, hogy ez valami „szakmaiatlan” dolog, mivel valamennyi tevékenység az önkifejezés érdekében történt – a szó jó értelmében. Leéltünk egy életet, profikká váltunk vagy sem, de valamilyen módon végigcsináltuk. Hogy ez kinél és hogyan változik? Más világban élünk, mások lettünk mi is, másképp kell egy gesztusnak megnyilvánulnia. 20 év alatt e gesztusokat sokszor kiadtuk magunkból, sok tapasztalatunk, töltésünk van: ki-ki teszi a dolgát.

– Az előre meghatározott alapgondolat helyett az alkotó párbeszédet folytat a (film)vászonnal? A vászon – a „tiszta lap” – volna a lélek, amelynek segítségével a festő gondolkodik, miközben a felszínt formálja?

fe Lugossy: Ha az emberben van némi nárcizmus, akkor egy ideig fontosnak érzi magát, amit öntudatlanul is megtámogat a jelen, a pillanat nyomatékosításával. Aztán már más válik fontossá. A mi életünknek ez volt a (lét)formája, ezekkel a lehetőségekkel, eszközökkel próbáltuk valamilyen szinten dokumentálni. Bizonyára a mai korban is megvan ez: a számítógép segítségével másfajta vibrációk dolgoznak, másképp lehet megnyilvánulni.

Wahorn: Vannak, akiknek a mi dolgaink újdonságot jelentenek, de ha valaki ma megpróbál új területeket felfedezni, inkább a kompjuteres 3D-s tervezés és a videó összekapcsolásával, az interaktivitás, az Internet felhasználásával érhet el eredményt. Ezek összekapcsolása lehet(ne) a jelen avantgárdja, s nem az, amit akkor mi csináltunk. Annak a hatását elvitte a digitalizálás. Aki ma ugyanazt csinálja, mint mi, az le van maradva. Az általunk művelt direkt dokumentumfilmezés gyakran eszébe jut a fiataloknak is, például Amerikában. Jóval kisebb azonban már a hatása, mivel még szűkebb a kör, mint a mi időnkben.

ef Zámbó: Kísérletezünk most is. Kialakult a filmezésnek egy olyan iránya – legalábbis nálam –, hogy felveszem az ötleteket videóra, s aztán majd megvágom, de aztán véletlenül beleveszek vagy elvesztem a fonalat, mindig van valami gond. Ezért adta magát az ötlet, hogy eleve így filmezzek: hol előre tekerem a szalagot, hol hátra, közben beleveszek az anyagba. Egy hónapig forgatok így, majd megnézem a végeredményt– és ott egy tökéletes film. Ez csak az egyik lehetséges út, de gondolom, sokan eljutnak ide.

Wahorn: Én később a high techhel próbáltam olyan filmet csinálni, mintha Laca csinálta volna. A legfejlettebb filmesztétikával továbbvinni ezt a szellemet – de aztán mégsem jött össze.

– A film milyen nyomot hagyott a képeiken és az egyéb munkáikon?

– ef Zámbó: Szerintem minden filmbeállításban benne volt az, ahogy egy festményt komponáltam, persze nem tudatosan. A festményeimre nem annyira a filmek hatottak, mint inkább a filmezés spontaneitása. A filmezés azonban számomra képzőművészet maradt: mindegyik sztori olyan, mint egy festmény.

Wahorn: A filmjeimen talán rontott is, hogy képzőművész vagyok, mert a komponálási vágyamat kiéltem a festészetben. Így a filmekben erre nem fordítottam akkora figyelmet.

fe Lugossy: A filmezés során nagyon sokféle lehetőséget ismertem meg, ami később szellemi transzformációként bekerült a képeimbe. A filmművészet komoly dolog, de most úgy látom, hogy mi elsősorban művészetet szerettünk volna csinálni, s abba belefértek a szövegek, képek, zenék, filmek és a festészet, amelyből mind a négyen kiindultunk, s ami a mai napig is tevékenységünk alapeleme.

Szirtes: Multimediális alaphelyzetben vagyunk. Ránézek a képeikre, és látom bennük a zenét, a költészetet: zenés képek, képes zenék. Látom a habitusukat. Mivel minden művész akkor jó, ha nemcsak a személyt ismerem, hanem a művén keresztül látom a lényt.

fe Lugossy: Számomra a zene is képzőművészet maradt.

ef Zámbó: Az ember valójában egész életében egyetlen filmet csinál, s ha ez sikerül, akkor a végén mégiscsak egy állókép marad. Amikor a mozgókép a tartalommal párosul, s a mozgás adja meg a tartalmát, akkor a végén a művészi élményt a fejemben egységes állóképként viszem haza. Ilyen értelemben a festő, ha filmmel kísérletezik, ha csak játszik is a kamerával, az visszahat a festészetére.

Wahorn: Teljesen igaza van az Öcsinek, hogy a végén eljutunk az állóképhez. Ez tökéletes dolog, ezért mondtam, hogy engem már nem a film érdekel. Számomra csak időhúzás, mert én azt az állóképet várom, szeretném meglátni az elején. A film után jobban megbecsültem a ceruzát, a papírt, amivel tíz perc alatt akár ugyanolyan üzenetet tudok átadni, mint egy többmilliós filmmel, amire három hónapon keresztül vérrel, verejtékkel készül. Ez nagy tanulság volt…

– Hogyan látják a kortárs film és képzőművészet kapcsolatát?

ef Zámbó: A jó film is képzőművészet. Képzőművészet és film között akkor is van kapcsolat, ha nem vesszük észre. Ma is látni mozgófestményeket, most is vannak experimentális filmek, még intenzívebben folynak a kísérletek. Ezek a művészfilmek mellett kiterjednek már a populáris tömegfilmekre – ahol a tartalmi hiányt értékes képekkel pótolják –, gondoljunk a reklámokra, klipekre. S ez egyúttal oda-visszahatás: a képzőművészetet is megérinti. Nemcsak azzal, hogy visszatér a fotonaturalizmushoz, a mozgókép (tévé, videó) beépül az installációkba, az újfajta kollázstechnikákba.

fe Lugossy: Vannak olyan rendezők, akik filmfestészetet csinálnak, mint Tarkovszkij az Andrej Rubljovban vagy Paradzsanov, Huszárik. A maiak közül Greenaway – maga is festő – olyan mozgó festményeket készít, amelyek fantasztikus szellemiséget hordoznak (Párnakönyv). Nem a hagyományos dramaturgiát alkalmazza, nála a képek beszélnek, de ebben fontos szerepet játszik a tárgyi kultúra, az installáció. Wenders a mai képzőművészetet viszi be a filmbe, nemcsak megkomponált képeivel, de a kortárs német festők műveinek szerepeltetésével (Lisszaboni történet). Szólni kell Bob Wilsonról, akit színházi rendezőként tartanak számon, de több annál. Képzőművész, maga is kiállító, de ezt teszi a színpadon is: ahogy a tárgyakat elhelyezi, ahogy a fényről gondolkodik, ahogy szimbiózist teremt a színpadi és a zenei vizualitás között, az nagyon inspiratív: kitágítja a képzőművészet határait.

Wahorn: Van olyan rendező, aki képi világban gondolkodik, odafigyel a színekre, ruhákra, háttérre, világításra, kameramozgásra, mindenre, amit a mi filmjeinkben nem nagyon fedezel fel. Ha megnézed Laca egy festményét és filmjét, nem sok köze van egymáshoz a kettőnek, egész más dolog, teljesen más terület. Ugyanúgy nálam is. Nagyon lényeges ez – persze vannak, akik át tudják ültetni képzőművészi képi világukat a filmbe. A Tiszta lapban is van egy külön rendező, aki a Vrungel kapitány kalandjai betétet csinálta. (Szirtes tanítványa: Csáki László.) Olyan, mint egy festmény: ki is lóg a filmből. Mert érdekes módon a Laca filmjeiben nincs képzőművészeti kompozíció, inkább a performanszai hatnak a filmjeire.

Én is mást élveztem, amikor filmet csináltam, és mást, amikor festek vagy rajzolok. Egészen más a kettő. Nem jutottam el odáig, hogy annyira átlássam a filmezést, hogy az legyen a képen, amit vizuálisan szerettem volna. Semmi köze nincs a rajzaimhoz, mert nem tudtam olyan filmet csinálni, amelyben a nők fejéből nő ki a kezük. A filmezés egészen más kaland, mind az eredmény, mint az alkotómódszer tekintetében.

ef Zámbó: A Lacáék filmjében a performansz-dokumentumokon kívül is komoly, erős betétek vannak: Dorka esti tévémeséje vagy a mikroszkópos jelenetek nemcsak vizuálisan erőteljesek, szólnak is valamiről. A Tiszta lap a legösszeszedettebb filmjük. Van története, a hagyományos filmhez hasonlóan, nincs hiányérzete a nézőnek, mert a fejében összeáll az egész.

fe Lugossy: Más is lett, mint az előző filmek. Szirtessel hatása erősen érződik, az elmélyülés a performanszban, s ez azt is jelenti, hogy más irányba kanyarodtunk. Továbbra is fontos a dokumentálás, de a reális mellett szürreális elemek is belekerültek. A film az ember habitusát, attitűdjét próbálja leképezni.

*

E beszélgetéshez kapcsolódik az egyik videóperformansz. Mintha e művészet felett kongatnák a (vész)harangot, temetve a hermeneutika, az értelmezés fénykorát. Mit tehet a művészet ezután az alulinterpretáció korában, ahol már nem hallani a harangzúgást, csak a kötélhúzást látni. Alászáll, populáris lesz, belefárad az eddigi „nomád vándorlásba”. Vagy ahogy a Tiszta lapban, tovább keresi verejtékezve az életben maradás esélyeit, értékek, új utak után kutat, új narratív modellt keres. Mindezek elemei, a mítoszok, a mesék (Orfeusz, Varázsfuvola) variációi adják e „határ”-film keretét. A folytatás nemcsak számukra fontos, hanem a magyar (film)művészet számára is.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 44-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2044

Cikk értékelése:

szavazat: 862 átlag: 5.21