A Rolling Stones moziba megyGördülő képekSzőnyei Tamás
A zenekar negyven éves, alapítói hatvan körül járnak, de még bírják a gyűrődést.
- … Mick Jaggerék abbahagyták a számot - mondta Beverley -, úgy emlékszem, épp a Miért hagytuk, hogy így legyent játszották…
- … Mick Jaggerék háttal álltak, amikor meggyilkolták Huntert - mondta Beverley. - Épp a Ne gondold, hogy tied a világot játszották…
Nézzék el nekem, de azóta, hogy a regénybe először belelapozva szembecsaptak e sorok, képtelen vagyok elkezdeni és végigolvasni Déry Tibor művét, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválrólt, sőt meg sem néztem soha a belőle készült Presser-musicalt. Bosszantóan röhejesnek találtam, hogy önmagukban egyébként korszakos Illés-számokat rakott a Rolling Stones repertoárjába. Megbocsáthatatlanul rossz tréfának éreztem, amit a költői szabadság űzött a szenilitással. Ma már, türelmesebb fejjel elfogadom ugyan, hogy az 1971-ben a 77 éves író egy pokoli világ vízióját kerekítette ki a korabeli híradásokból, és e szempontból másodlagosak a tények, elvonatkoztatni mégsem tudok attól, hogy idétlenségek vannak a kulcsjelenetben, számomra ez magát a kisregényt öli meg. Valaki szólhatott volna neki.
*
A fesztivál, ahol valóban megöltek egy Hunter nevű, 18 éves fekete fiút, a Rolling Stones négy évtizedes pályája legsűrűbb, legkreatívabb szakaszának esszenciális eseménye volt 1969 decemberében, nem túl messze San Franciscótól, ahová eredetileg tervezték, ahol azonban az utolsó pillanatban visszavonták az engedélyt. A Stones csak az évi amerikai turnéja befejezését akarta megünnepelni az ingyen bulival - becslés szerint 300 ezren voltak ott -, de Altamont az egész békéről, szeretetről szőtt, színes hippi álom tragikus végének szimbóluma lett. Négy hónappal Woodstock után.
Mindez ott van a filmvásznon. A Maysles-fívérek, David és Albert, valamint Charlotte Zwerin a turné dokumentálására szerződött. Ahogy senki más, ők sem tudhatták, mi lesz a vége. Filmjük, a Gimme Shelter a vészjósló című, Let It Bleed album nyitószámának címét kapta. (A Stones-féle Hadd vérezzen nem a Beatles, pontosabban Paul McCartney belenyugvásra bíztató Let It Be-jére adott válasz: kb. egy évvel megelőzi azt; azért érdemes ezt megjegyezni, mert a két zenekar története éveken át rivalizálás és kölcsönös tisztelet közepette, érdekes párhuzamok mentén haladt előre). A Gimme Shelter mint turnéfilm természetesen Altamontra fut ki, hiszen valóban ez volt a végállomás - a rendezőket mindenesetre érte bírálat azért, hogy az emberöléshez vezető eseménysor filmes narratívájának felállításakor, a drámai hatás (más szóval a művészi hitelesség) fokozása érdekében kissé átszabták az események valóságos időrendjét. A valóságban a Flying Burrito Brothers a Jefferson Airplane előtt játszott Altamontban (ahol Santana nyitott, és szerepelt a Stones akkori előzenekara, Ike & Tina Turner is), a filmben azonban fordított a sorrend, így kerülhet közelebb a gyilkossághoz az a jelenet, amikor Marty Balin, az Airplane énekese, a színpad előtti tömegbe ugorván megpróbál megállítani egy verekedést, mire őt csapja le egy Hell’s Angel. Nincs menedék.
Altamontban a Pokol Angyalai lettek volna felelősek a biztonságért. Ehhez képest a motoros banda tagjai egész nap csépelték a népet, és ők ölték meg Meredith Huntert. Rendes dokumentarista szokás szerint a film rögzíti, hogy főszereplői a vágószobában szembesülnek a történtekkel. Láthatjuk Mick Jagger arcát, amint nézi, hogy a Pokol Angyalai által ütlegelt fekete fiú pisztolyt ránt, kiverik a kezéből, kés villan, valaki megszúrja, többen nekiesnek, és agyonrugdossák (még élt, amikor az orvosi sátorba vitték, de megmenteni már nem tudták). Mintha az élet imitálná a művészetet, a kis képernyőn villogó lassított filmkockák krimije Antonioni Nagyítását idézi, ahogy a filmbéli fotós, David Hemmings nagyítás közben veszi észre a bokor mögött fekvő holttestet.
*
A Gimme Shelter technikailag feljavított változatban alig több mint harminc évvel elkészülte után, a 2001-es Titanic Fesztivál jóvoltából ért el hozzánk, három előadásra. Más Stones-koncertfilm, tudtommal, nem jutott el magyar moziba. Sem a The Rolling Stones Rock and Roll Circus, melyet rejtélyes okból 1968-tól 1996-ig dobozban tartottak: a Beatles későbbi Let It Be filmjét is jegyző Michael Lindsey-Hogg által rendezett BBC-show-t általában a Beatles-féle pszichedelikus bolondozás, a Magical Mystery Tour Stones-megfelelőjeként írják le. Jagger tigrisidomárként és porondmesterként jelenik meg, a Rolling Stones tagjain kívül szerepel benne Marianne Faithfull, John Lennon, Yoko Ono, Eric Clapton, Mitch Mitchell (Hendrix dobosa), a Who és a Jethro Tull.
Sem a Cocksucker Blues, amelyet a mai napig nem szabadítottak ki hivatalosan a dobozból: Robert Frank svájci származású amerikai fotográfus (személyében nem akárkit fogadtak föl, The Americans című albumához maga Jack Kerouac írt előszót) kamerája túl sok olyasmit láttatott a ’72-es turné színfalai mögött, útközben, amit jobbnak tartottak nem nyilvánosságra hozni (Nigel Finch és Andrew Solt későbbi Stones-dokujában az egyik zenész azt mondja, nem is igaziak az orgia-jelenetek, csak a rendező hiányolt valami zaftosat, hát szót fogadtak neki).
Sem a Ladies and Gentlemen: The Rolling Stones, amelyen Rollin Binzer rögzítette a ’72-es turné texasi állomását, már ami a színpadon történt - semmi interjú, semmi öltözői kukucska, csak a színtiszta zene, az Exile on Main Street album környékéről.
*
A Beatlestől eltérően a Stonesnak nem volt házi filmrendezője. Abban, ahogy a Beatlest kedves, vicces fiúknak látjuk, meghatározó szerepet játszott Richard Lester (nemcsak az A Hard Day’s Night és a Help! az ő munkája, de ő rendezte Lennont a How I Won The War című 1967-es háborús komédiában, és örökítette meg McCartney zenekara, a Wings 1991-es turnéját: Get Back) és a Sárga tengeralattjárót rajzoló-rendező Heinz Edelmann. A Stonesnál kevésbé érhető tetten az angol humor hagyománya (a legszembeötlőbb kivétel talán egy lemezborító, ahol női ruhát öltenek), a hozzájuk kötődő filmek is súlyosabbak. Jean-Luc Godard, Tony Richardson és Nicolas Roeg forgatott 1968-70-ben velük - előbbi az egész zenekarral, utóbbi kettő csak a filmszínészként szerencsét próbáló Mick Jaggerrel.
Godard röviddel a Week-end és ’68 Párizsa után készítette el One plus One című filmjét, melyet - feltehetően a forgalmazás praktikus szempontjai miatt - inkább Sympathy for the Devil címen emlegetnek. Jagger azt nyilatkozta, beszélgettek ugyan, de képtelen volt kiszedni Godard-ból, miről szól a film. A rendezőt foglalkoztató tematikát - forradalom a nyugati társadalomban, erőszak, fekete militanizmus - illusztráló jelenetek mellett végigkövethetjük, amint a Stones a stúdióban fölveszi klasszikus ördögi dalát (a munkában alig vett részt a totál elszállt Brian Jones, a Sympathyvel nyitó Beggars Banquet az utolsó Stones-album, amin még hivatalosan szerepelt, utána kitették a szűrét, ’69-ben holtan találták a medencéjében). Jagger ezt követő két igazi filmje közül Nicolas Roeg műve, a Performance testhezállóbb szerepet kínált neki, mint Tony Richardson Ned Kellyje. Előbbiben egy visszavonult rocksztárt alakít, nagyon szuggesztív a vásznon, utóbbiban egy ausztrál nemzeti hőssé lett banditát - nem mondom, hogy rosszul, csak ahogy azzal a ritkás szakállával megjelenik, inkább Jaggert magát látom, mint Ned Kellyt, ahogy pedig bujdosás közben verset olvas egy könyvből, rögtön a Hyde Parkban adott koncert ugrik be, ahol hófehér ruhában Shelley-t szaval Brian Jones emlékére, kezében kis kötettel.
*
A Ned Kelly - bár messze nem Richardson legjobbja - kenterbe veri azt az amerikai rettenetet, amelyben utoljára láttam Mick Jaggert. Geoff Murphy ’92-es Freejack (Szabad préda) című időutazásos-üldözéses thrillerjében Jagger a főgonosz fogdmegje, testcsempész embervadász. Barázdált arcát leginkább arra kell használnia, hogy szenvtelenül nézzen sci-fi-western harci ruházatában; ezt meg is teszi. Közben pedig talán arra gondol, hogy vajon ő milyen filmekbe fektetné producerként a pénzét. Azóta erre is megszületett a válasz: a Jagged Films első produkciója, a második világháborús Enigma, Michael Apted rendezése.
A Rolling Stones negyven éves fennállását egy negyven számos, dupla CD-vel ünnepelték: Forty Licks (40 nyalintás, utalva az Andy Warhol tervezte, kiöltött nyelves emblémára). Ugye nem szükséges különösebben hangsúlyozni, hogy a zenekarok zöme nemcsak nem éri meg a negyven évet (hál’ isten), de nem is produkál negyvenszer kettő-hat maradandó percet. És hát a Stonesnak nem ennyi van, ezek csak az „örökzöld” slágerek (leszámítva a legújabbakat, melyeknek nagyvonalúan megelőlegezték az örökzöldséget), merthogy legalább is a csúcs éveiben ez igazi album-banda volt: a Beggars Banquet, a Let It Bleed, a Sticky Fingers, az Exile On Main Street, a Goat’s Head Soup, az It’s Only Rock ’N’ Roll vagy a Black And Blue a slágerek mellett egyáltalán nem töltelékkel volt tele.
Decemberben, amikor ezt írom, a Stones túl van aktuális amerikai turnéján. 2003 nyarán Európa következik, benne - csak a hozzánk legközelebb eső városokat említve - Bécs, Belgrád, Zágráb és Prága. 1990 augusztusában, mikor a házfalakon Havel na Hrad feliratok emlékeztettek a bársonyos forradalomra, egy irdatlan stadionban láttam őket - illetve ez nem pontos, őket nem láttam, csak valahol nagyon messze, a színpadon néhány gyufaszál figurát, aki tulajdonképp bárki lehetett volna, a kivetítő vásznon pedig óriásokat. Jó volt így is - mi más lehetett volna? -, bár normál léptékben lett volna igazi, azonban a Rolling Stones addigra már rég sokszoros embernagyságúra nőtt. De nincs harag, ismerem a refrént: you can’t always get what you want.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 948 átlag: 5.51 |
 |
|
