ÜldözőkÖt hosszú év a pokolbanGéczi Zoltán
Az üldözők egy legendás alkotópáros, John Ford és John Wayne legkiválóbb kollaborációja az ’50-es évek Hollywoodjából.
A film főszereplője, Ethan Edwards (John Wayne) a klasszikus westernfilmek antihősének archetípusa, olyan figura, akit manapság már nem láthat gyöngyvásznon a tisztelt nagyérdemű. Szálegyenes férfi, fegyveracélból való, soha nem hajló gerincoszloppal, ám jelleme korántsem makulátlan: emberünk erőszakos és nyíltan rasszista, oly mélyen gyűlöl, miként az istenek gyűlölhetnek, és inkább munkál benne Thanatosz, mint Érosz. Sejteni, hogy hamisítatlan déli gentleman lehetett egykoron, de a háború után számkivetett figurává vált, majd bűnözővé züllött, aki sehol nem leli helyét, és sehová sem tartozik – a végtelen préri roninja ő. Edwards céltalanul rója a délnyugatot, csak három évvel a fegyverletétel után, magányosan tér vissza Texas peremvidékén élő testvéréhez és annak családjához. Bár nyeregtáskájában gyanúsan sok aranydollár lapul (a forgatókönyv finoman utal rá, hogy a pénz bankrablásból származhat), élete céltalan és kiüresedett, büszkeségén és fegyverforgató tudományán kívül mindene, így becsülete is odalett, az utolsó menedéket rég nem látott rokonai jelentik számára. Érkezése másnapján tragédia történik: egy komancs törzs fondorlatos módon elcsalja a környékbéli férfiakat és rajtaüt a farmon, családját kiirtják, unokahúgát, Debbie-t pedig elrabolják. A megskalpolt tetemekkel szembesülő veterán oly hevesen szomjúhozza a megtorlást, hogy még a gyásznak sem hagy időt. Önkényesen berekeszti a temetést (fontos mellékszál: mint Ford filmjeiben általában, a kegyeleti szertartás résztvevői ez esetben is a „Shall we gather at the river” című dalt éneklik), felzavarja a helyi csendőröket, fegyvert ragad és lóra pattan. Nem int búcsút, hisz kinek is inthetne; immáron sem isten, sem ember nem állíthatja meg. „Ne hagyja, hogy a fiúk elvesszenek a bosszú miatt! Ígérje meg nekem, Ethan!” – könyörög néki egy asszony, mire Edwards merev tekintettel elnéz a nő fölött, és kiadja az indulási parancsot. A csoport a komancsok után ered, a hajsza pedig fegyveres harcba torkollik, ám az önkéntes csendőrök csúfosan leszerepelnek a küzdelemben, ezért Edwards leválik a kompániáról, és magányosan folytatja az üldözést. Egyetlen társ tart ki a viselhetetlen modorú férfi mellett, az elrabolt lány mostohabátyja (a részben indián származású, heves természetű fiatalembert Jeffrey Hunter játssza). A nyár lassan télre vált, sorra peregnek el a hónapok, összeérnek az évek, a nyakas texasi széltében-hosszában, oda-vissza átszeli a délnyugatot, tántoríthatatlanul hajszolja a komancsokat, egyre közelebb kerülve a törzs sebhelyes arcú főnökéhez. A veterán eltökéltségén nem fog az idő, kincsként babusgatja éjsötét gyűlöletét, egyetlen célja, hogy megtalálja a lányt és bosszút álljon a folytonosan vándorló gyilkosokon. Öt teljes éven át kószálnak, mire rálelnek Debbie-re, ám a reveláció elmarad, ölelés helyett kis híján kivégzésbe torkollik a rég várt találkozás: a férfi pisztolyt ránt unokahúgára, mert úgy látja, hogy Debbie a fogságban töltött idő alatt indiánná vált, metamorfózisa pedig olyasféle erkölcsi dilemmát teremtett, amelyet csakis lőfegyverrel képes feloldani. A lányt mostohatestvére menti meg, majd megtámadja őket a törzs, és az üldözők menekülni kényszerülnek. Dicstelenül, rongyosan térnek vissza a farmra.
A távol töltött idő alatt otthonuk ugyancsak megváltozott, szélesre tárt karok helyett észveszejtő problémák fogadják őket: Edwards gyilkosság gyanúja miatt áll körözés alatt, Martin szerelme pedig, elunván a fél évtizedes várakozást, feleségül készül menni egy postai alkalmazotthoz. Rövidre rá hírt kapnak a komancsok hollétéről, és az elnyúlt hajsza törvényszerűen véres leszámolásba torkollik: a rajtaütés során a csendőrök lemészárolják a teljes törzset, majd a veterán menekülő unokahúga után vágtat. Edwards és Debbie ismét szembekerülnek egymással, ám a férfi ezúttal már képes rá, hogy szembeszegüljön a gyűlölet zsarnoki hatalmával: letesz gyilkos szándékáról, és unokahúgát karjaiban viszi vissza a telepesekhez. A párját ritkítóan remek zárójelenetben a család bevonul a házba, ám John Wayne csak a küszöbig jut, ott megáll, majd rövid merengés után megfordul és elsétál, de még akkor sem néz hátra, mikor bezárul mögötte az ajtó. Ethan Edwards, miként érkezni is magányosan érkezett, magányosan távozik: bár emberséges cselekedete által megváltásra lel és visszaszerzi lelkének elveszett békéjét, otthont a magafajta sosem találhat. Végefőcím.
Az üldözők minden szempontból tartja magát a klasszikus western ólomba öntött szabályaihoz, szikár és fegyelmezett film, nem tűri a csapongást. Történetvezetése oly egyenes, mint a kilőtt golyó útja, és motivációk kérdésében is maradéktalanul eleget tesz az igaz drámával szemben támasztott elvárásoknak. A szereplők saját morális elveiket követik, a konfliktust az okozza, hogy a maga módján mindenkinek igaza van: a reménytelenül elmagányosodott Edwards utolsó élő vérrokonát kutatja végtelen elkeseredettséggel; az indiánok főnöke, Sebhelyes pedig a fehérek által meggyilkolt fiai elvesztését kívánja megtorolni véres portyázásai során. Pusztító gyűlölettel feltöltekezett, sebzett szívű óriások ők, kik rosszkor, rossz helyen, rossz körülmények között, rossz időben találkoznak.
Bár Az üldözők éppúgy regél a polgárháború utáni nyugatról (leginkább az ott élő emberről, ki véres-verejtékes munkával tört fel minden talpalatnyi földet, és akár az életét is feláldozta, hogy utódjai civilizáltabb körülmények közt cseperedhessenek fel), mint az éjsötét odüsszeiát megjáró veteránról, a film mégis John Wayne figurájához kötődik – korántsem érdemtelenül, hisz a mozi elsősorban az ő briliáns játéka okán vált kötelező darabbá. A rutinos színészlegenda vérfagyasztóan hiteles Ethan Edwards szerepében, senki más nem formálhatta volna meg oly kiválóan a magányos veterán figuráját, mint ő. Élete talán legjobb alakításában a bosszúvágy és a megszállottság oly sötét mélységeit tárja a néző elé, amelyet csak vásár- és ünnepnapokon rögzít celluloidra a kamera: kilövi a halott komancs szemeit, hogy lelke ne térhessen meg a szellemek birodalmába, majd golyózáporral árasztja el a bölénycsordát, remélve, hogy így megfoszthatja a törzset a tél átvészeléséhez nélkülözhetetlen élelemtől. Wayne következetes könyörtelensége már-már rémisztő, s bár gesztusai kimértek, arca pedig kifürkészhetetlen, a hűvös felszín alatt pusztító erejű vulkán fortyog. Ha valaki akadályozni kívánja őt küldetésében, nekivadult bivalyként tapossa földbe ellenfelét, de még saját társára is tüzet nyitna, mert prédája elé merészel állni. Bár Jeffrey Hunter játéka is emlékezetes, miként a férfiszínészek is egyenletes teljesítményt nyújtanak – a női szerepek némileg elnagyoltak a moziban –, John Wayne szuggesztív figurája oly elemi erőt képvisel, amely minden egyéb ingert felülír. Az üldözők másik nagy erőssége a szemkápráztató operatőri munka. Legyen bár Monument Valley a westernfilmesek Mekkája, soha máskor nem sikeredett ily pazar képekkel bemutatni a völgyet, az agorafóbiás néző könnyen pánikrohamot kaphat a hihetetlenül széles, nyílt terek láttán, a hosszan kitartott nagytotálok remekül szimbolizálják a főszereplő kietlen lelkét – a nyugat soha nem volt még ily méltóságteljesen kopár, ily elborzasztóan szép, mint mikor Winton Hoch fogta rá kameráját.
Mindezek tükrében felettébb érdekes körülmény, hogy Az üldözőket nyilvánvaló érdemei ellenére sem jutalmazta az akadémia, árva Oscar szobrocskát sem juttattak ennek a filmtörténeti mérföldkőnek. A film kritikai értékelését némileg tompíthatta, hogy Ford soha nem tartotta művészetnek, vagy akár csak komoly foglalatosságnak a rendezést („Azért készítek filmeket, hogy kifizessem a lakbért”), ráadásul a díjjal szemben sem tanúsított túl nagy tiszteletet. „Az első három Oscar átadására el sem mentem. Egyszer horgászni voltam, máskor háború zajlott, és a harmadik alkalommal, ha jól emlékszem, hirtelen berúgtam.” – emlékezett vissza egy interjúban. Ha a retrospektív kitekintés után szemügyre vesszük Hollywood jelen állapotát, feltűnik, mily idegen korunktól John Ford attitűdje: ő, ki óriásként emelkedett ki kortársai közül, kivételes képességei ellenére sem tartotta magát többnek, mint biztos kezű iparosnak, a mozi alázatos napszámosának. Ennek ellenére személye ma is sziklaszilárd reputációnak örvend, az utókor tiszteletét ékesen példázza, hogy 1973-ban elsőként vehette át a frissen alapított életműdíjat, Az üldözőket pedig nemrégiben beválogatták minden idők 100 legjobb mozija közé.
Érdemes hát ismét elővenni Az üldözőket, és szemet hunyni az itthon hozzáférhető kiadás helyenként botladozó magyar felirata felett: mert jól esik emlékezni rá, hogy létezett egykoron egy olyan amerikai mozi, amely nem papírmasé figurákkal operált, amelyet nem fertőzött meg a politikai korrektség elmebaja, amely nem CGI trükkök és megatonnás robbanások által kívánta rabul ejteni a néző figyelmét, és amely nélkülözte a velejéig hazug happy end kényszerét. John Wayne szuggesztív játékán túl ennek a szemléletnek köszönhető, hogy Az üldözők nem pusztán egy a kanonizált klasszikusok közül, de a western műfaj kvintesszenciája, máig érvényes tanulságokkal szolgáló mesterdarab. Ily minőségében pedig szívfájdító hitelességgel példázza, mily sokat vesztett az egyetemes kinematográfia azzal, hogy Hollywood belakta a prérit és felélte a mítoszt, és olyanná tette a mainstream amerikai filmet, amilyennek ma ismerhetjük.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1338 átlag: 5.41 |
 |
|
