Könyv

Muszatics Péter: Bécs, Budapest, Hollywood

Közép-Európából importálva

Mészáros Márton

Filmtörténeti utazás a Víg özvegy nyomában.

Bécs, Budapest, Hollywood, ha ezzel a városneveket összekapcsoló címmel jelenik meg filmes témájú könyv, az olvasó feltételezheti, hogy a kötet – például a Magyar Hollywood Tanács programjának mintájára – sorra veszi a magyar származású hollywoodi alkotókat. Csakhogy Muszatics Péter filmtörténész munkája az Osztrák-Magyar Monarchia kulturális és társadalmi hatását keresi a hollywoodi filmben.

Úgy látja, a barokk, amely – a stílustörténeti korszakok közül utolsóként – monumentalitásával, gazdag vizualitásával a teljességeszmény megragadását tűzte ki célul, máig tovább él Közép-Európában közösségi formákban, életstílusokban, vagy akár a múltidéző bécsi kávéházakban. Ilyen a Café Sperl, amely nagyjából az ipari forradalom végétől – csupán minimális változtatásokat megélve – áll az osztrák fővárosban, a Lehárgasse sarkán, lépésnyire a Képzőművészeti Akadémiától és a Theater an der Wientől. Muszatics innen indítja a szövegét: miközben bemutatja a Sperl jelenlegi és egykori szakaszait, szinte mindenre kiterjedő figyelme lehetővé teszi azt, hogy az olvasó is úgy érezze, maga is ott jár. Az már más vonulata az írásnak, hogy a bevezető oldal tartalmaz több olyan szót, amely feltehetőleg ma már nem közismert. Muszatics, aki a nagy esszéisták stílusát tekintheti példának, finom vonalakkal, az éppen elegendő személyesség hangját sem nélkülözve rajzolja fel a „boldog békeidők” világát (a szerző is idézőjelbe teszi a terminust: 1867-1914 között évtizedekig nem volt számottevő háború Európa akkori legnagyobb birodalmában, de az életviszonyok radikális átformálódása és az emigráció árnyalja a képet), amelyben Lehár Ferenc zeneszerző megalkotta A víg özvegy című háromfelvonásosát.

Az operett, amely már a 19. századvégi közönség szórakoztatási vágyát elégítette ki, nem várt siker lett. Habár a Theater an der Wien igazgatója, Karczag Vilmos nem bízott a sikerben, A víg özvegy 1905-ben, a bemutatót követően néhány hónap leforgása alatt szenzációssá ért be.

Arra, hogy az éppen ekkoriban kibontakozó filmes szcéna is felfigyeljen A víg özvegyre, nem kellett várni. Két évvel az ősbemutató után már svéd rövidfilm készült belőle, Kertész Mihály (a későbbi Michael Curtiz) pedig 1918-ban, még Magyarországon adaptálta filmvászonra (a némafilm elveszett). Muszatics a két legismertebb feldolgozást állítja a Bécs, Budapest, Hollywood középpontjába: Erich von Storheim 1925-ben, és Ernst Lubitsch 1934-ben bemutatott filmváltozatát. Mindkét mű világklasszis, ehhez pedig nagyban hozzátett az is, hogy szabadon bántak az őscselekménnyel. Meg kell hagyni, az operett librettója rémegyszerű, talán ezért a legtöbb színpadi bemutató alkalmából korhoz, helyszínhez adaptálják. Ugyanakkor társadalmi üzenete modern, zenéje üdítő, állapítja meg a filmtörténész.

A Bécs, Budapest, Hollywood nagy ambíciójú munka, ez megnyilvánul abban is, amint a szerző elmeséli a két legendás filmváltozat háttér- és keletkezéstörténetét, fogadtatását, de – többször idézve a dialógosukból – még a cselekményt is.

A bécsi középosztálybeli zsidó családból származó Stroheim esetében köztudott a kalandos, önmitizáló életútja, amelyet botrányok szegélyeztek, ezért Muszatics jogosan állapítja meg, hogy az Irving Thalberggel, az Universal Stúdió eleinte huszonkét éves vezetőjével való csörtesorozata filmvászonra kívánkozik. Az viszont kevésbé ismert, hogy A víg özvegy elkészülte után a rendezéstől visszavonult Stroheim nem volt büszke a filmjére, feltehető, a film önreflexiója miatt sem, elvégre az alkotó, aki az arisztokrata és a hétköznapi ember viszonyát kutatta, maga is nemesnek adta ki magát.

Lubitsch neve az időtálló romantikus komédiái miatt talán jobban fennmaradt, viszont Muszatics rávilágít arra, hogy szinte mindezidáig tévesen kategorizálták kelet-európainak – esetében a közép-európai származás, az onnan hozott örökség mérvadó. A „Lubitsch-touch”, amely a legvégső poénra is rászúr egy újabbat, többek között Molnár Ferenc dramaturgiai eljárásaiból is levezethető, de a Monarchia művészete, többek között a berlini színházi közeg is hatással volt a stílusára. Nem utolsósorban, túl is lépett saját korán: Billy Wilder a mesterének tekintette, hatáselemekkel való játszadozásából Quentin Tarantino is merített. A kötet legutolsó fejezete, amelyben Muszatics sorra veszi feltételezéseit arról, miként hatott a sajátos bécsi-budapesti tömegkultúra a hollywoodi filmre, talán a legizgalmasabb. Meglepő, de a rövid magyarázat után érthető, miért gondolja úgy a filmtörténész, hogy Molnár Woody Allenre és a Coen-fivérekre is hatott (előbbi Egri Lajos tanítványa volt), Stroheimet pedig Orson Welleshez és Stanley Kubrickhoz méri.

Muszatics Péter kötete jó stílusérzékkel – a Színház- és Filmművészeti Egyetem DLA-dolgozataként – megírt, olvasmányos munka, amelyet mindenki élvezettel lapozhat fel.

Kossuth Kiadó, 2018.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2018/08 46-48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13764

Cikk értékelése:

szavazat: 0 átlag: -