Film / Zene

Nick Cave a filmvásznon

„Ahol a vadrózsa nő”

Huber Zoltán

Nick Cave filmzenészi munkásságának egyik legerősebb pillére a John Hillcoattal ápolt barátság és munkakapcsolat.

A pesszimisták szerint ma már nincsenek igazi reneszánsz emberek, hisz korunk a specializált tudás, az egy irányba mutató teljesítmények bűvöletében él, halálra ítélve a csillogó sokoldalúságot. Nick Cave kétségtelenül nem az egyetlen, ám talán az egyik legmarkánsabb ellenpéldája a fenti tételnek, hisz az ausztrál művész ma már nemcsak énekesként, dalszerzőként és költőként ismert, de a regényei és a filmzenéi is komoly sikereket aratnak. Rocksztár és zenei ikon, ünnepelt író és egyszemélyes kulturális intézmény: Cave alkotói világa számtalan irányból megközelíthető, a mozival való szoros (és igen változatos) kapcsolata mégsem kerül szinte soha a figyelem középpontjába.

A Bad Seeds és a Grinderman csodálatos lemezei, két sikeres könyv és a rengeteg koncert, fellépés, turné mellett Nick Cave filmes kalandozásai egyszerű kitérőnek, másodlagos melléktevékenységeknek tűnhetnek – még annak ellenére is, hogy Cave vitathatatlanul fontos figurája a kortárs ausztrál filmművészetnek. Hatása messze túlmutat filmzenék és kísérődalok komponálásánál, a három elkészült forgatókönyvnél. Nick Cave hamisítatlan polihisztor és multimediális tehetség, aki éjfeketén ragyogó, összetéveszthetetlen szerzői látásmódját egyforma intenzitással képes megjeleníteni színpadon, lemezen és a könyvek lapjain. Ez alól miért épp a gyöngyvászon lenne a kivétel?!

A mozi mindig is erőteljes hatást gyakorolt Cave látásmódjára. Bár a dalai elsősorban bibliai és irodalmi inspirációkból, saját élményekből és megélt tapasztalatokból építkeznek, a témák dalformába öntése mindig rendkívül filmszerű. Cave albumain gyilkos szenvedélytől és sorsszerű tragédiáktól fűtött drámákkal, borzongató rémtörténetekkel és apokaliptikus víziókkal találkozhat a hallgató, de a horror, a krimi, a keserű szatíra és a komikum is ott bujkál a sorok között. A versekké nemesedő dalszövegek, a megjelent prózai művek kivételes hangulatteremtő képességről, a narratív struktúrák és dramaturgiai megoldások magabiztos ismeretéről árulkodnak, miközben a koncertek és fellépések kifejezetten teátrálisak, kiaknázva a világítás (expresszionista színhasználat, hatalmas árnyalakok), a tudatos felvett pózok és karakterek lehetőségeit. Cave mindig gondosan kialakítja aktuális imázsát: a belső démonaival viaskodó bűnöstől az őrült vándorprédikátoron át egészen a Grinderman szexőrült kamionsofőréig a „szerepek” hűen követik a szerzői szemlélet változásait.

A hetedik művészet szeretete és beható ismerete már a legelső dalokban tetten érhető, ám ezek a hatások később egyre nyilvánvalóbbá és erősebbé váltak. Nem meglepő, hogy első filmes munkája, a Ghosts… of the Civil Dead forgatása után Cave a következőképp nyilatkozott. „Kedvenc médiumomnak a mozit tartom, azaz jobban szeretem, mint bármi mást. Filmeket nézni jobb, mint festményeket vagy zenét hallgatni. Nagyobb hatással vannak rám.” A vonzalom azonban korántsem egyoldalú, elvégre a masszív, sötéten lüktető, hipnotikus erejű alkotói világ valósággal a vászonra kívánkozik. Az énekes és a mozgókép egymásra találása egész egyszerűen törvényszerű volt.

Bár Nick Cave már igen korán kapcsolatba került a filmkészítéssel, a szerteágazó viszony gerincét mégis a John Hillcoat rendezővel ápolt barátság, és a közöttük lévő, folyamatos munkakapcsolat képezik. Hillcoat állandó zeneszerzőjeként Cave a honfitárs direktor minden eddigi produkciójában közreműködött, és három, eddig elkészült forgatókönyvét is az ausztrál rendező kérésére írta meg (a negyedik forgatókönyv végül regényként végezte: a Bunny Munro halála Hillcoat ötletéből született, de film végül nem készült belőle). Kettejük ismeretsége tinédzser korukra, a melbourne-i underground poszt-punk szcéna legszebb napjaira nyúlik vissza, ezért szinte természetesnek tűnt, hogy Hillcoat első rendezése (Ghosts... of the Civil Dead) a kultikus státuszát éppen akkoriban megszilárdító Cave részvételével és segítségével készüljön el. Az énekes nemcsak zeneszerzője és szereplője, de társírója is a filmnek, így az 1988-as börtöndráma tagadhatatlanul magán viseli a keze nyomát. Az egzisztencialista parabolában mintha csak a Mercy Seat hideg, brutális atmoszférája és nyomasztó őrülete elevenedne meg: a két alkotó már akkor is a szabadságról és rabságról, az írott törvény és az emberi morál ellentmondásos kapcsolatáról elmélkedett. Ezek a kérdések alapvető motívumai mind Hillcoat, mind Cave munkásságának, és remek sorvezetők a közösen jegyzett későbbi filmekhez is.

Sajnos a Ghosts... of the Civil Dead a mai napig szinte teljességgel ismeretlen, de annak idején keltett némi figyelmet a különböző filmfesztiválokon. E művel párhuzamosan a Berlin felett az ég is szélesebb nemzetközi forgalmazásba került, ahol Nick Cave és a Bad Seeds is feltűnt a film egy igen hangsúlyos pontján. Az évtized fordulóján egy pillanatra akár úgy is tűnhetett, hogy Cave a színpad után a mozivásznat is meghódítja. Szerepet vállalt Tom DiCillo amerikai független filmes első rendezésében (Johnny Suede), az újabb színészi feladat azonban kellemetlen élményt jelentett a számára.

Cave impresszív jelenléte, sugárzó személyisége egész egyszerűen nem tűri a komolyabb szerepformálást. Az énekes más bőrében egész egyszerűen hiteltelen a vásznon, és ez még az olyan apróbb megjelenésekre is igaz, mint bárzenész nyúlfarknyi és szöveg nélküli szerepe a Jesse James meggyilkolása egyik jelentében. Csak egy dalt kell elénekelnie a western kulisszái között, egy fiktív valóságban azonban még ez az apró előadása is kissé idegenül hat. A legfrissebb Hillcoat-film, a Fékezhetetlen gengszertörténetében Cave már csak halott bűnözőként tűnik fel egy villanásra a vásznon. Amikor John Hillcoat rendezőt erről faggatták, ironikusan annyit fűzött hozzá: „eddig terjedtek a színészi képességei”.

Nick Cave igen energikus, karizmatikus és magával ragadó előadó, frontember-mivoltát sosem képes teljesen a szerepek mögé rejteni, az átsugárzik minden általa alakított karakteren. Ha épp nem bohóckodik (Rhinoceros Hunting in Budapest), vagy nem önmaga destruktív rocksztár alteregóját, énekes-énjét alakítja, nem hiszünk neki. Wim Wenders legendás művében még az underground ellenkultúra élharcosaként tűnik fel, és ez még a masszív kultusz kiépülésének fázisa. Cave ott a legjobb, ahol a saját terepén mozog: Uli M. Schuppel 1990-es rendhagyó turnéfilmjében (The Road to God knows where) nem hallható a zenekar egyetlen száma sem, ehelyett a tagok buszon üldögélve, unottan sörözve és az idióta interjúkérdésekre gépiesen válaszolva a profán rögvalóságba rántják vissza a rock’n’roll életérzés, a koncertkörutak hamis misztériumát. Cave pontosan tudatában van annak, miként mutat a legjobban a mozgóképen: a dalaihoz egy ideje már csak performansz-videókat készíttet, olyan klippeket, ahol zenélés közben, karizmatikus előadóként láthatjuk.

Ha vékony, szikár alakjával nem is találkozhatunk sűrűn a vásznon, Cave hangja számtalan produkcióban felcsendül. A filmesek ugyanis előszeretettel veszik kölcsön az összetéveszthetetlen dalokat, a szöveget legtöbbször szó szerint értelmezik, és erőteljes hangulati elemként a látottak megerősítéseként, esetleg ellenpontjaként használják fel őket. A Red Right Hand súlyos balladája például felcsendül az X-akták, a Pokolfajzat, a Dumb és Dumber egyes jelenetei alatt, sőt, a Sikoly-széria első három epizódjában is. Filmzeneszerzőként és megrendelése készülő betétdalok írójaként Cave elsősorban mégis a gyengéd, romantikus szerzeményekkel (To be your side - Vándormadarak, People Ain’t No Good - Shrek 2), illetve a líraian magasztos, éteri aláfestésekkel (Jesse James meggyilkolása) szerzett hírnevet magának.

Korántsem véletlen, hogy Cave sajátos zenei világa ennyire jól illeszkedik a filmekhez. A markáns hangszerelési megoldások, az intenzív hangulat nála mindig a szövegre, a dalokban kibomló történetekre épülnek, ami nagyban hasonlatos a filmes komponisták munkamódszereihez. Cave dalszerzőként tulajdonképp saját verseit zenésíti meg, a kultikus cave-i aura elsősorban a szavakból árad, amit aztán a hangjegyek és a mániákus előadásmód tökéletesen felerősítenek. Nem meglepő, hogy rocksztár-mivolta ellenére Cave írói kvalitásait még a finnyás elitkultúra is elismeri. Akár a dalokat, akár a könyveket vizsgáljuk, az ausztrál művész néhány ecsetvonással képes a megfelelő atmoszféra megteremtésére, kirobbanó vizualitással ír, és még a dialógokat is pontosan érzi.

Aki kicsit is ismeri Nick Cave zenei munkásságát, az semmi meglepőt nem talál abban, hogy a lemezek mellett az énekes regényekkel és forgatókönyvekkel is jelentkezik. Ahogyan a két prózai alkotás is egyenes (és logikus) folytatása a daloknak, úgy egy film megírása sem állt igazán soha távol tőle, hisz számtalan olyan szerzeménye van, melyek apró filmnovellaként, jól megírt jelenetként is tökéletesen megállják a helyüket. Elég csak végighallgatni az 1996-os Murder ballads albumot: a szubjektív narráció, a flashback és a párhuzamos történetvezetés mellett Cave számtalan filmnyelvi eszközzel teszi feszültebbé és átélhetőbbé a szimbolikus rémmeséit. Mindezek után már csak az okozhat némi meglepetést, hogy Cave végül miért ilyen későn, kizárólag Hillcoat hosszas rábeszélésének engedve fogott egy teljesen önálló forgatókönyv megírásába.

Bár a két ausztrál együttműködése hosszú időre tekint vissza, mégis Az ajánlat volt az, ahol Cave írói és zenei kvalitásai a leginkább hozzájárultak a film végleges formájához. Hillcoat ötlete, az ausztrál western szerencsésen találkozik Cave expresszionista-lírai világával: a film forróságtól izzó, retinába égő képei megbonthatatlan egységet alkotnak Cave meditatív zenei aláfestéseivel és rövid, ám annál töményebb párbeszédeivel. A film kimagasló kritikai és nézői sikere egyértelműen egy ritka együttállásnak köszönhető. A western alapstruktúrája, a honfoglalás üdvtörténete nemcsak a sajátos ausztrál identitásra rímel, de a mű mélyebb rétegeiben megtalálható fogalmak, a háború és a béke, az ösztönlét és a civilizáció, a káosz és rend összeütközése Hillcoat és Cave szerzői világát is alapvetően meghatározzák.

Az évszázados civilizációs mítosz szerint a meghódított vidék megszelídített földdé nemesül: a szótlan hősben a természet ereje és a morál tisztasága egyesül, ezért képes leszámolni a vad módjára élő barbárokkal, és az állam törvényeivel takarózó rosszakkal is. Cave dalaiban és irodalmi munkáiban gyakran száll szembe ezzel az egyoldalú és paradox interpretációval: gyakran mesél el nekünk olyan történeteket és példabeszédeket, ahol a vad ösztönök (agresszió, düh, szexuális vágyak) előtörnek a vallás, a törvény, a kultúra álarca mögül, és őrületbe, majd teljes káoszba taszítják az apró közösségeket. Távolról, halványan mindig felsejlik ugyan a civilizáció és a rend (Az ajánlat angol kapitánya is kertet hasít ki a poros félsivatagból), a dicsőséges amerikai fejlődéssel szemben Cave isten háta mögötti közösségei vagy visszafordíthatatlan romlásba dőlnek (mint a The Curse Of Millhaven őrült balladájában), vagy a fanatizmus felé fordulnak (mint a God is in the House hideglelős dalában). Az ajánlat esetében a részleges fejlődésnek, az írott törvény betartásának hatalmas ára van, hisz csak az egyik legsötétebb bibliai ősbűn, a testvérgyilkosság árán érhető el.

Hillcoat következő rendezése, Az út hasonlóan fontos, egyetemes kérdéseket boncolgat, de nem az írott törvények előtti, hanem a civilizáció utáni, apokaliptikus időkben vizsgálja a morál és az emberség lehetőségeit. Igaz, a filmzenét ezúttal is Cave jegyezte, a forgatókönyv megírása iránt mégsem érdeklődött, mondván más szerző történetével ő már nem igazán tud mit kezdeni. Szerencsére azonban Hillcoat mégis képes volt meggyőzni az ellenkezőjéről, hiszen a rendező legújabb filmjében ismét forgatókönyvíróként találkozhatunk a nevével – annak ellenére, hogy a Fékezhetetlen nem önálló sztoriból született, hanem Matt Bondurant életrajzi elemekben bővelkedő regényének (The Wettest County in the World) a megfilmesítése. Hillcoat régi vágya volt már egy hamisítatlan gengszterfilm elkészítése, és az alkoholtilalom, illetve a ‘30-as évek fegyverropogástól hangos Amerikája következetes választás a két alkotó számára.

Igaz, Hillcoat és Cave ezúttal nem képes kellő mélységben ábrázolni az őket izgató, univerzális dilemmákat, a Fékezhetetlen mégis erős, feledhetetlen mozi. A hibátlan kísérőzene, a korszak, a vidék invenciózus ábrázolása, a szemet gyönyörködtető színek és fények kérlelhetetlenül berántják a nézőt a film világába, és a dialógusok, a karakterek is rendben vannak. Bár a kliséktől hemzsegő alaptörténettel Nick Cave sem tudott csodát művelni, a film újabb bizonyítéka forgatókönyvírói kvalitásainak. A Fékezhetetlen fantasztikus alakításai nemcsak a színészek és a rendező, de az ő munkáját is dicsérik, ahogyan a film légkörében is félreismerhetetlenül jelen van az ő félreismerhetetlen szellemisége – fényesen bizonyítva, hogy nemcsak zeneszerzőként, de íróként is bérelt helye van a filmvásznon.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/12 21-23. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12776

Cikk értékelése:

szavazat: 12 átlag: 5.75