Amerikai elnökfilmek

Az Obama-ciklus filmjei

Hollywood választ

Baski Sándor

Az elmúlt években készült választási filmek ugyanazt az örök kérdést teszik fel: érdemes-e feláldozni az elveket a győzelem oltárán? A második ciklusát kezdő Obama elnök sikerét egyelőre nem énekelte meg Hollywood.

Négy évvel ezelőtt mintha egyenesen egy hollywoodi filmből lépett volna elő Barack Obama, hogy a történelem első fekete elnökeként beköltözzön a Fehér Házba. Tízezres tömegek előtt tartott gyújtó hangulatú beszédeiben nem kevesebbet, mint az amerikai álom visszaadását ígérte. Más szájából mindez üres szólamnak tűnt volna, de Obamát saját élettörténete hitelesítette. A kenyai apától származó politikus többszörösen hátrányos helyzetből indulva maga is beteljesítette az amerikai álmot. Megválasztásakor milliós rajongótábora nem pusztán elégedettséget, hanem könnyes katarzist érzett. Az amerikai mítoszok legfontosabb közvetítője, a sorfordító Nagy Történetek iránt mindig fogékony hollywoodi elit is felsorakozott mögötte – joggal lehetett rá számítani, hogy diadalát hamarosan a vásznon is megéneklik.

A nagybetűs Obama-mozi egyelőre azonban még nem készült el, mi több, az elmúlt négy év politikai és közéleti vonatkozású filmjeiből aligha derül ki, hogy 2008-ban – elviekben – fundamentális változások történtek az ország élén. Az Álomgyár visszafogottsága tulajdonképpen érthető. A Hawaii-on és Indonéziában nevelkedett, félvér és félárva gyerek története, aki alig negyven évvel Martin Luther King meggyilkolása után a nyugati világ vezetőjévé válik, valóban filmre kívánkozna, győzelme azonban még olyan friss élmény, hogy szükségtelen lenne felidézni. Az Obama-sztoriból egyelőre a dráma is hiányzik, a hős még nem nyerte el megérdemelt jutalmát vagy büntetését. Utóbbi talán izgalmasabb verzió is lenne, első elnöki kampánya során ugyanis olyan magasra helyzete a mércét saját magával szemben – nem pusztán Amerika, hanem az egész világ megváltoztatását tűzte ki célul –, hogy bukása mindenképpen drámaibb fináléjaként szolgálhatna egy leendő életrajzi filmnek. Első ciklusában azonban Obama mindent felforgató reformer helyett óvatos – sok kritikusa szerint gyáva – reálpolitikusként lépett fel, gondosan ügyelve a status quóra, ténykedését így sem csúfos kudarcként, sem kimagasló államférfiúi teljesítményként nem lehet értékelni. A Film számára márpedig kevés unalmasabb figura létezik egy olyan középszerű politikusnál, aki nem indít háborúkat, de még a feleségét sem képes megcsalni egy gyakornokkal.

Ha Hollywood nem is, néhány dokumentumfilmes megpróbált közelebb kerülni az Obama-jelenséghez. Amy Rice és Alicia Sam kameráikkal végigkövették a teljes kampányt, a demokrata elnökjelölti harcoktól kezdve egészen az új elnök beiktatásáig. Az HBO-n bemutatott film (By the People: The Election of Barack Obama) kronológiai sorrendben idézi fel a színfalak mögött lezajlott eseményeket, az Obama-stáb szemszögéből. A riporterek interjúkat készítettek a kampány irányítóival és a leendő elnökkel, a leglelkesebb aktivistákat pedig személyesen is bemutatták, ennek ellenére nem sikerült igazán mélyre hatolniuk. Valószínűleg nem is akartak, analitikus dokumentumfilm helyett inkább elfogódott hangvételű kampánynaplót forgattak, amely néhány évtized múltán kiváló kordokumentumként szolgál majd, az Obama-kultusz titkához ellenben nem visz közelebb.

Jóval izgalmasabb az a szintúgy az HBO égisze alatt forgatott dokumentumfilm, amely a 2008-as választást a „Másik Amerika” szemszögéből próbálja bemutatni. Alexandra Pelosi filmjében (A jobboldali Amerika esete az elnökválasztással) Obama személyesen nem teszi tiszteletét, mégis róla szól minden. A riporter egyetlen kézikamerával felszerelkezve követte végig a McCain-kampány déli állomásait, de a főszereplő helyett ő a republikánus szavazókat szólaltatta meg. Míg a választás napjához közeledve az ország egyik fele egyre eufórikusabb hangulatba került, addig a magukat igazi redneckeknek valló déliek egyre elkeseredettebben adtak hangot a Fox News és a hasonló radikális orgánumok által kreált fantom-Obama iránt érzett zsigeri gyűlöletüknek. Többségüknek semmilyen gondot nem okozott, hogy belemondják a kamerába: az ellenfél jelöltjét arabnak, terroristának és kommunistának tartják – volt, aki nemes egyszerűséggel leniggerezte.

Az ultrakonzervatívok Obama-fóbiája a ciklus végére sem mérséklődött – hosszú éveket töltöttek azzal, hogy bebizonyítsák, az elnök valójában Kenyában született, így jogtalanul bitorolja a hatalmat –, őket hivatott kiszolgálni az idei választás elé időzített 2016: Obama Amerikája. Az indiai születésű Dinesh D’Souza korábban bestsellerekben (Obama haragjának gyökerei) és újságcikkekben kifejtett nézeteit foglalja össze mozgóképes formában, nyilván Michael Moore példája által ihletve. Számítása bevált: filmjére három hónap alatt 35 millió dollár értékben váltottak jegyet. A főleg újrajátszásokból és beszélőfejes interjúkból építkező 2016: Obama Amerikája nem olyan harsány, mint Moore produkciói, és nem állítja azt sem, hogy az elnök külföldön született volna. D’Souza ehelyett megpróbálja felvázolni Obama pszichológia profilját, gyerekkori élményeiből és neveltetéséből kiindulva. Elutazik Hawaii-ra és Kenyába, beszél az Obama-család tagjaival, régi ismerősökkel és egykori iskolatársakkal, majd megfogalmazza elméletét, mely szerint az elnökre annak ellenére nagy hatást gyakorolt apja antikolonializmusa és antikapitalizmusa, hogy nélküle nőtt fel. Pszichológus szakértőket szólaltat meg, akik természetesen igazolják a hiányzó apafigura tudatformáló szerepét, végül Obama külpolitikai intézkedéseit elemezve maga is arra a következtetésre jut, hogy az elnök az amerikai világhatalom lebontásán fáradozik. D’Souza ezzel ugyanúgy egy ördögi Obama-fantomot vizionál, mint a Fox News közönsége, csak jóval kifinomultabb eszközöket használ.

■

Az első Obama-ciklus alatt nem csak dokumentumfilmek foglalkoztak a közelmúlt politikai-közéleti eseményeivel, született több említésre érdemes játékfilm is, ezek azonban még a Bush-korszak örökségét boncolgatják. A legnépszerűbb témának a Közel-Keleten indított háborúk megalapozottságának vizsgálata bizonyult (Egy kis gubanc, Államtrükkök, Zöld zóna), de talán ennél is nagyobb feldolgozatlanul maradt trauma volt Bush első választási sikere. A későbbi elnök vitatott körülmények között jutott hatalomra, de a megválasztásának legitimitásáról folyó diskurzust a szeptember 11-i terrortámadások napirenden kívül helyezték. Nyolc évet kellett várni rá, hogy elkészüljön az Újraszámlálás, amely a 2000 őszi voksolás floridai fináléjának történetét meséli el.

Jay Roach rendező és Danny Strong forgatókönyvíró brit kottából dolgozott, vagyis a Peter Morgan-féle, valós eseményeket tárgyaló filmek (A királynő, Frost/Nixon, The Deal) nyomvonalán haladtak. Igyekeztek mindenben rekonstruálni a szavazatok újraszámlálásáért vívott jogi és politikai harcot, interjúkat készítettek az események kulcsszereplőivel, és olyan színészekkel játszatták el őket, akik alkatilag is hasonlítanak rájuk (Kevin Spacey, Tom Wilkinson, Laura Dern). Al Gore és George W. Bush a háttérben maradnak (csak a hangjukat halljuk), a főszerep a republikánus és demokrata színekben felvonuló kampánystratégáknak, ügyvédeknek és lobbistáknak jut.

Az Újraszámlálás több szempontból is szokatlan film – legalábbis amerikai viszonylatban. Egyfelől sikerül úgy dramatizálnia az átlagember számára olykor követhetetlen jogi és politikai iszapbirkózást, hogy nem egyszerűsíti le és hamisítja meg a történéseket a könnyebb fogyaszthatóság érdekében, másrészt tartózkodik attól, hogy hollywoodi mintára hősöket vagy antihősöket kreáljon, noha szimpátiája egyértelműen a demokratákkal van. A gyorsan pergő történet közben moralizálásra sem jut sok idő, egy fontos kérdést azonban feltesznek az alkotók. Az egyik rangidős demokrata, Warren Christopher (John Hurt) még a csatározások megkezdése előtt arra utasítja kollégáit, hogy próbáljanak tiszta eszközökkel küzdeni, hiszen „a világ figyel”, Amerikának pedig, mint „az utolsó nagyszerű demokráciának” jó példával kell elől járnia, hogy „reményt adjon azoknak az országoknak, amelyek osztozni akarnak az értékeiben”. A republikánusok vezetője nem vall hasonlóan fennkölt elveket, többek közt ennek is köszönhető, hogy végül ők ünnepelhetnek. Nem csak a demokratákban, a nézőben is joggal merülhet fel: meddig szabad elmenni a győzelem érdekében? A sporthoz hasonlóan a politika világban sincs sok értelme a „mi lett volna ha”-kezdetű mondatoknak, de utólag, Bush nyolcéves kormányzását ismerve, még izgalmasabb az Újraszámlálásban artikulált dilemma.

Hasonló kérdéseket boncolgat a Jay Roach – Danny Strong páros legfrissebb filmje, a Versenyben az elnökségért is, amely a négy évvel ezelőtti választási kampány egyik legérdekesebb fejezetét dolgozza fel. 2008 nyarán a republikánusok elnökjelöltje, John McCain reménytelen helyzetben volt, úgy tűnt, nincs esélye az egész világ által körberajongott Obamával szemben. Stábja lépéskényszerbe került, meg kellett kísérelniük egy merész húzással „megváltoztatni a játszmát” (innen az eredeti cím – Game Change). Így született meg a döntés, hogy az országosan ismeretlen Sarah Palin alaszkai kormányzót kérik fel alelnök-jelöltnek, aki külsejének, karizmájának és személyes élettörténetének köszönhetően majdnem olyan népszerű lett a republikánus bázis körében, mint Obama a demokrata táborban. Gyorsan kiderült azonban, hogy Palin külpolitikai és földrajzi ismeretei egy elsőéves gimnazista szintjén vannak, és politikai előélete sem olyan makulátlan, mint amilyennek messziről látszott. A McCain-Palin tandem közröhej tárgyává lett, kimeríthetetlen muníciót biztosítva a közéleti showműsoroknak és a humoristáknak – végül a választást is elvesztették.

A történet gyilkos szatíráért kiált, Roach és Strong ellenben – az Újraszámláláshoz hasonlóan – itt sem a könnyű poénokra utaztak. Sarah Palint sem lett volna nehéz szimpla karikatúraként ábrázolni, a Julianna Moore által alakított kormányzó azonban nagyon is emberi figura, aki szülőföldjéről és komfortzónájából kikerülve, gyermeki naivitással és lelkesedéssel próbál az elvárásoknak megfelelni egy számára ismertlen világban. A kampány irányítója, Steve Schmidt (Woody Harrelson), afféle Higgins professzorként igyekszik szalonképessé tenni az ő Eliza Doolittle-jét, és a kudarcért is ő viseli a felelősséget. A film vele kezdődik és végződik: egy interjúban – utólag – azt a kérdést szegezi neki a riporter, hogy megbánta-e Palin jelölését. Kitérő választ ad, mert a döntés ugyan stratégiailag egyértelműen hibásnak bizonyult, de akkor és ott nem engedhették meg magunknak, hogy tétlenül nézzék Obama előretörését. Míg a kampánymenedzserek el tudnak számolni a lelkiismeretükkel – egyikük utólag azért bevallja, hogy nem volt képes Palinékre szavazni – a filmbéli McCaint (Ed Harris) jobban megviseli a döntés. A becsület és tisztesség fogalmát nem csak hallomásból ismerő egykori háborús hős eleinte a negatív kampánytól is tartózkodna – „olyan kampányt akarok, amire a gyerekeim is büszkék lehetnek” –, és ő retten meg legjobban, amikor saját rendezvényeiken az Obama-felé áradó gyűlölettel szembesül. A Versenyben az elnökségért konklúziója, hogy a politikai élet-halál harcban nem marad helye a morális megfontolásoknak, még az is beadja a derekát, aki régi vágású politikusként szigorú elvekkel és némi önbecsüléssel is bír.

Egy merőben más műfajban, de ugyanezt a témát járja körbe a Képtelen kampány (2012) is, amelyet szintén Jay Roach rendezett. A vígjáték a Will Ferrell nevével fémjelzett blődlik (A híres Ron Burgundy legendája, Taplógáz, Pancer Police) sorába illeszkedik, komolytalansága ellenére azonban találóan figurázza ki a politika képmutató és cinikus világát. A történet szándékosan rímel A jelöltre (1972) és A legjobb emberre (1964), a választási kampányokkal foglalkozó filmek klasszikusaira, amelyekben az idealista politikus – menedzsere hathatós közreműködésével – megtanulja használni és manipulálni a médiát, feladva eközben az elveit. Roach filmjében is egy választási küzdelemnek lehetünk tanúi, az 5. ciklusára készülő demokrata Cam Brady (Will Ferrell) áll szemben az újonc Marty Huggins-szal (Zach Galifianakis). A szálakat a háttérből a dúsgazdag Motch-testvérek mozgatják, akiket az írók a republikánus politikusokat és szervezeteket dollármilliókkal támogató Koch-testvérekről mintáztak. A két férfi kínai gyárakat akar Észak-Karolinába telepíteni, ahol Kínából importált munkások dolgoznának éhbérért, megspórolva ezzel a szállítási költségeket. A terv kivitelezéséhez szükségük van egy kesztyűbábként mozgatható kongresszusi képviselőre – korábban Brady-t „szponzorálták”, de sorozatos botrányai miatt lecserélik Huggins-re, akit saját kampánymenedzserük vesz kezelésbe.

Roach filmje módszeresen parodizálja az összes bevett kampánytrükköt és választási praktikát. A jelöltek szó szerint ölre mennek azért, hogy elsőként csókolhassanak meg egy csecsemőt a kamerák kereszttüzében; televíziós vitájukon egyikük az Al-Káidával hozza összefüggésbe a másikat, aki cserébe lekommunistázza ellenfelét, miközben egymásra licitálva bizonygatják, hogy mennyire szeretik „a valaha élt legnagyszerűbb amerikait, Jézust.” A fináléban azonban mindkettejükben felülkerekedik a jobbik énjük – felidézik a gyerekkorukat, amikor Brady osztályelnökként, még valóban hitt abban, hogy a politikus feladata a közösség szolgálata – megbánják bűneiket egy „igazságbeszédben”, és szakítanak a Motch-testvérekkel.

Míg a Képtelen kampányban a politikusok erkölcsi megvilágosodása is a komikum része, addig A döntő szavazat (2008) alkotói valódi tanmesét szerettek volna prezentálni a demokrácia ethoszáról és a tudatos állampolgári magatartásról. Joshua Michael Stern szatírája olyan abszurd szituációt képzel el, amelyben egyetlen ember döntésétől függ, ki lesz az USA következő elnöke. Az országos választások során ugyanis a két jelölt pontosan ugyanannyi szavazatot kap, egy új-mexikói férfi, Bud (Kevin Costner) voksa azonban érvénytelennek bizonyul, és lehetőséget kap rá, hogy újra az urnához járuljon. A két versengő politikus – a hivatalban lévő republikánus elnök (Kelsey Grammer) és demokrata kihívója (Dennis Hopper) – Texicóba, Bud lakóhelyére költöztetik át stábjukat, hogy személyesen próbálják elnyerni a szavazatát. Kampánymenedzsereik a férfi elejtett mondataiból próbálják kikövetkeztetni, milyen témákat tart fontosnak, és az ő vélt vagy valós álláspontjához igazítják a hirdetéseiket. A jelöltek a szent cél érdekében sorra hazudtolják meg korábbi elveiket: a republikánus politikus hitet tesz a környezetvédelem és a melegházasság mellett, míg demokrata kihívója elítéli az abortuszt és a mexikói bevándorlók ellen uszít.

A teljesen apolitikus, munka nélkül tengődő Bud élvezi, hogy a figyelem középpontjába került, de döntésének felelősségét nem érzi át. Nem hisz benne, hogy szavazata bármit is számítana – valójában nem is ő, hanem 10 éves lánya adta le az érvénytelen voksot, aki azon fáradozik, hogy apját jobb belátásra bírja. Budot végül a neki címzett több ezer levél győzi meg, amelyekben „az egyszerű amerikai emberek” a megélhetési gondjaikról panaszkodnak. A mindent eldöntő elnöki vitán ezekkel szembesíti a két jelöltet, de közben saját magát is ostorozza, amiért bár olyan országban nőtt fel, ahol bármi lehetett volna belőle, ő inkább a sodródást és az alkoholt választotta. Állampolgárként soha nem kértek tőle semmit, nem kellett áldozatot hoznia, annyi lett volna csak a feladata, hogy figyeljen és szavazzon, de eddig erre sem volt képes. Szégyelli magát a lánya és az ország előtt, és úgy látja, hogy „ha Amerikának van igazi ellensége ma, akkor az én vagyok.”

A döntő szavazat nyíltan vállalt népnevelői attitűdjével nem a kortárs politikai filmek, hanem Frank Capra klasszikusainak rokona, még ha esztétikai értékeit illetően nem is lehet összevetni a Becsületből elégtelennel vagy Az ország állapotával. Joshua Michael Stern filmje azt meggyőződést közvetíti, hogy a jelenlegi cinikus kampánystratégiák mellett is van lehetőség értelmes diskurzusok folytatására, a demokrácia még mindig működik, és a politikusok is képesek néha az elveik mentén cselekedni. A döntő szavazat végén ugyanis – hasonlóan a Képtelen kampányhoz – a két politikus is ráébred, hogy a győzelem, mint cél, nem szentesít minden eszközt.

A George Clooney által jegyzett A hatalom árnyékában szereplői éppen ellentétes utat járnak be. A politika témáját érintő vérbeli hollywoodi filmek nyitányaiban rendszerint egy teljesen értékvesztett világgal szembesül a néző, hogy a történet végére kiderüljön, nincs még minden veszve, és lehetne akár más is a politika. A jóval realistább filmekben ellenben a kezdetben különbnek tűnő, a hatalmi és erkölcsi korrupciónak ellenálló közéleti szereplőről bizonyosodik be, hogy ő sem képes a tisztaságát megőrizni – a rendszer könyörtelenül bedarálja.

A hatalom árnyékában tulajdonképpen az első olyan fikciós film, amely egyértelműen reflektál az Obama-jelenségre. Amerika első fekete elnöke ugyan nem követett el olyan látványos bűnöket, mint elődje, de kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a messiásként fogadott politikus nem lesz képes az ígéretei töredékét sem teljesíteni, bizonyos területeken pedig nem tehet mást, mint folytatja Bush politikáját. A filmbéli demokrata elnökjelöltet (Clooney) épp oly nemes célok vezérlik, mint a 2008-as Obamát (a háború befejezése, az olajfüggőség megszüntetése, a kevésbé tehetősek megsegítése), még a plakátjaik dizájnja és a szlogenjük is majdnem ugyanaz. Fiatal kampánymenedzsere, Stephen Meyers (Ryan Gosling) is szilárdan hisz benne, hogy Mike Morris valóban más, mint a többi politikus. Meg van róla győződve, hogy ő az egyetlen, aki változást hozhat az emberek életébe, és „ha ő lesz az elnök, az többet mond el rólunk, mint amennyit róla.”

Hamar kiderül azonban, hogy a választási küzdelmet nem lehet kesztyűben és frakkban megvívni, a Fehér Házig kompromisszumok és megalkuvások sokaságán át vezet az út. Clooney egy több mint szimbolikus jelenetben illusztrálja a fennkölt célok és a kényszerű eszközök közti ellentétet: miközben Morris éppen megosztja közönségével a szép új Amerikáról alkotott vízióját, a színfalak mögött, az óriási csillagsávos lobogó előtt, kampánymenedzserei azt vitatják meg, milyen pozíciót ajánljanak a leendő kormányban egyik támogatójuknak, akiről mindannyian tudják, hogy nem alkalmas a feladatra. Meyers később még nehezebb válaszút elé kerül, amikor rájön, hogy főnöke és idolja teherbe ejtette az egyik gyakornokot. A film eredeti címe (The Ides of March) Julius Caesar meggyilkolásának napjára utal, Meyers-Brutus árulása azonban itt aligha lep meg bárkit is. A férfi rövid úton leszámol illúzióival, és a film végére épp oly cinikussá válik, mint a politika világában évtizedeket lehúzott kollégái – vagyis összességében nem történik semmi szokatlan.

A látszattal ellentétben viszont csak az (anti)hős cinikus, maga a film nem az. Clooney ugyanis azzal, hogy szükségét érezte a nyilvánvaló kimondásának, amellett tett hitet, hogy bármennyire is természetesnek számít a machiavellizmus pártsemleges gyakorlata, az önfeladást továbbra sem kellene normának és becsülendő értéknek tekinteni. Ha sok mindenben különböznek is, a tárgyilagos dokuthrillerek, a népnevelő álomgyári produkciók és a kijózanításban utazó választási filmek ebben a kérdésben egy platformon vannak.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/12 04-07. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12777

Cikk értékelése:

szavazat: 16 átlag: 4.06