A rendőrség körülzárta a nyilvános vécét: újabb horror következik. Megint régi barátok között vagyunk: kampókezű, tuskólábú, betonagyú, fatökű – hogy a jó ízlés határain belül maradjunk. Ami, sajnos, tárgyalt darabunknak egy percig sem sikerül.

A haladó szellemű filmművészet egy merészen újító irányzata mindig is (a felcsapható támlájú szék felfedezése óta) nagy figyelmet szentelt az elhullott végtagjaikat különféle elmés szerkezetekkel pótló figuráknak. Az első kategóriába (miszerint kampókezű) Hook kapitány, Ollókezű Edward, Freddy Krueger és Eric Clapton tartozik. Van, kinek írógép, van, kinek hedegűvonó jut. Horror nélkül félkarú Síva a nemzet. A második (tuskólábú) csoportba sorolhatók: Az aranycsapat, Ez Pelé és a Csatár a pácban című alkotások. A harmadik és negyedik alosztályokba (lásd fenn) minden nehézség nélkül beutalható az egész filmművészet. S ha jobban körülnézünk, az egész világ.

E rövidke filmtörténeti alapvetés után lássuk a medvét. Ám az imént vázolt szellemiség tövében araszolva: nem is biztos, hogy ez a megoldás. A film megtekintésekor kifejezetten irigyelhetjük Colombo hadnagyot, a kalózkapitányok krémjét (akiknél az ilyesmi foglalkozási ártalom) és a félszemű seriffet, akik ismeretes okokból csak a film felét láthat] dk. Kiemelkedően szerencsésnek kell tekintsük Vak Bottyánt, Szeméttelep Manfrédot, Oidipusz királyt és néhány kollégát.

A Candyman után a filmkritikus legjobban teszi, ha Vittorio Gassman vagy Al Pacino nyomát követve az orrára hagyatkozik. A film illata... Nem is rossz, viszont jelen opusz elemzőjének az ilyen irányú vizsgálódáshoz védőöltözetre van szüksége, például gázálarcra (annak hamar bepárásodik az üvege).

Mint a fentiekből is kitűnik tán, a Kampókéz nem egészen tökéletes alkotás. Ezért hát izgatottan várjuk folytatásait: Hordóhas, Hegygerinc, Oszlopfő stb.