Magyar filmJeles AndrásKép nélküli filmGelencsér Gábor
Jeles András kiállítása a Vörösmarty moziban látható. Balassa Péter írása a kiállítás megnyitójára készült, Gelencsér Gábor, Forgách András és Kovács András Bálint cikke pedig a kiállítás katalógusa számára. Hevesy Iván a film lényegét a konkrét valóság reprodukciójában látta, adottság és lehetőség határán, amikor a kifejezés nem válik a valóság rabjává, nem is oldódik el tőle, hanem mintegy a megformálás szellemeként „beleszabadul” az anyagba. Nehéz dolga van annak a filmkészítőnek, aki ezen a határon próbál tevékenykedni, aki a „szabadulás”, a szabadság szellemét a legkonkrétabb művészi kifejezésben, a mozgóképen keresi. Az ilyen filmkészítő vagy megpróbálja a filmet maga alá gyűrni, a szó nemes értelmében alkalmazni, a filmmel mint nyelvvel a lehető legszabadabban bánni, azaz lehetőségeit adottságként felmutatni; vagy pedig fordítva jár el: ő maga áll a filmi kifejezés szolgálatába, olyan szerkezetet hoz létre, amelyben a filmművészet adottságai mindig csak lehetőségként vannak jelen. Az előbbi csoportba tartozó rendezőket nevezhetnénk talán „szemiotikus”, míg az utóbbiba sorolhatókat „metafizikus” beállítottságúaknak; az előbbi kör reprezentánsa lehetne mondjuk Godard, az utóbbié Buñuel.
Meg Jeles. Mi másnak tekinthetnénk nála a „kép nélküli film” eszméjét, e konkrét adottságú kifejezésmód metafizikájának kétségbeesett keresését? Hogyan lehetne másképpen értelmezni A kis Valentino szociologikus valóságképbe oltott bölcseletét, az Álombrigád „termelési közegének” kommunikációs zűrzavarát vagy az Angyali üdvözlet mágikus vízióját? Jeles úgy hozza létre a filmképet, hogy annak tartalma, jelentése utal a filmre, nem pedig a film az ábrázolt anyagra. A filmrendező teremtő – ennek a ténynek ünnepélyes és szorongató súlyával Jeles minden pillanatban tisztában van.
Hogyan hozható létre az önnön határain egyensúlyozó filmi kifejezés, amelynek „témája” nem más, mint éppen film mivolta, amely a kifejezés anyagával nem eltakarja, hanem ellenkezőleg: felfedi a mozgókép sajátos lehetőségeit? Vagy Jeles döbbenetesen bátor hasonlatával: miképpen kerülhető el, hogy „a kereszt ábrájára szegezett hús eltakarja az elvont ábrát, a keresztet”?
Sehogyan. Az ilyen képekbe, jelenetekbe – ahogy Kardos Sándor, Jeles operatőr-alkotótársa jellemezte Horus Archívumának fotóit – „Isten ujja beleér”. Ilyen (mozgó)képeket nem lehet csinálni, komponálni. Jeles, Kardos társaságában, egy 2000-esti beszélgetésen ezt bölcs belátással meg is fogalmazta. Zavarbaejtő végpont volt ez ott akkor, az ember legszívesebben szedelődzködött volna, hogy hát akkor menjünk, ki-ki a dolgára, s próbáljuk elfelejteni a beszélgetés végkövetkeztetését, hazudjunk tovább, meséljünk mindenféle történetet, mintha lehetne, elemezzük ugyanennek a történetnek a „dramaturgiai ívét”, mintha ezen múlna valami – mert ha nem, nos akkor nagy baj lesz, kizuhanunk a „metafizikai űrbe”, semmit sem tudunk és semmit sem tudhatunk; ha minden azon múlik, hogy Isten ujja beleér vagy sem, akkor itt nincs mit tenni.
Sokáig megőriztem emlékezetemben Jeles arckifejezését; a „Teremtő” melankóliáját láttam benne, mindenféle romantikától mentesen. S ma már nem lep meg az sem, hogy készülő filmjének egyelőre nyomát sem látni, csak azt lehet hallani, hogy Jeles forgat, de még mindig nem készült el, még néhány hónap, még néhány nap. Nem is tudom, lehet, hogy jobb ez így. Lehet, hogy ez már maga a film. Jelesül: kép nélküli film. Én már látom...
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1207 átlag: 5.53 |
 |
|
