Lőj a gyertyatartóra!Hirsch Tibor
Ősz van. Szép ősz, aztán enyhe, ártatlan tél. Franciaföldön vagyunk és mégsem szólhatnánk a költővel: ez az ősz éppen nem Párizsba szökött be – a film párizsi képsoraiban mutatkozik meg legkevésbé – nagyvárosokban ugyanis ideig-óráig képes nyárnak álcázni magát. És miért is szökne ez az ősz bárhová is, miért lopódzna be a Lepkevadászat vidéki kisvárosába, amikor nagyon is őshonos ott? Oda legfeljebb a tavasz szökik be. Egy sajátos, Joszeliani-átértelmezte tavasz, egy poézis nélkül való évszak, mely nem tréfás falevelekkel üzen, hanem váratlan repülőzúgással, kastélykertben zakatoló traktorral, egy-egy semmiből jött rikító színnel a képek fáradt-meleg tónusai között.
Ahogy a történet halad, a fenyegető tavasz időről időre tényleg súg, üzen valamit – aztán a film végére megérkezik, diadalmasan, teljes díszben, bántó verőfénnyel.
Rossz tavasz ez, pedig a rendező nem vitatja el tőle közismert költői konnotációit: ellenszenves diadalmenetében magával hoz majdnem mindent, ami hozzátartozik – mozgást és szabadságot, fiatalságot és duzzadó erőt, politikai és technikai forradalmat.
A rossz évszak eljövetelére az idős arisztokrata hősnő azzal a nyugalommal számít, ahogy az ősz állandóságát tudomásul vette. Nem érdekli pénz, technika, politika, jövő. Annyira nem érdekli, hogy nem is harcol ellene. Nem adja el kastélyát az elszánt japán beruházóknak egyszerre, de derűs nyugalommal adja el bútorait, apránként. Az ősz – a késő ősz a csendes kompromisszumok ideje. Kitartás sem kell hozzá, következetesség sem, csak nagyvonalúság és elegancia.
Az ősz nem tarthat örökké. Jönnie kell a télnek, a tolókocsihoz kötött öreg kuzin halálának – és persze a tavasznak is – hiszen nem késhet, ha itt van már a tél – mondja egy másik költő... Valóban nem késhet: a szép gondolat forradalmi reményben fogant ugyan, de igazságába azért rezignált öregasszonyok is belenyugodhatnak.
Nincs abban semmi különös, hogy a művész az ősz lombhullással ékes évszakába von országokat és nemzedékeket, osztályokat és életmódokat. Hullanak a levelek Csehovnál és Krúdynál, hullanak Verlaine-nél és Szép Ernőnél. Joszelianinál azonban a szép szomorú ősz birodalma túlterjed nemcsak a kisvároson és az arisztokrácia kastélyain, de túl Franciaországon, túl Európa szűk határain. A grúz filmművész világában mindenütt ősz van. Ősz van Grúziában, ősz a toscanai monostorban. Amíg tart, örülni kell neki. Hiszen jelképes ősz van ott is, ahol a természet kizárná ezt a maga valóságában: a mester egy másik történetében az afrikai dzsungelt is az elmúlás évszaka uralja megnyugtatóan sokáig. Aztán ott is megváltozik minden, „és lőn fény” – a film itthon forgalmazott címe szerint – mert, hogy kivágják a fákat és besüt a nap. Lőn fény: lesz világosság, lesz tisztaság, üresség, civilizáció.
Joszeliani világában az ősz nem holmi ezredvégi évszak. Ha egyszer nem alkalmazkodik éghajlati zónákhoz, miért is alkalmazkodna korszakhatárokhoz? Minden korszakban vannak értékek, melyek kedvéért – így szól a mester ítélete – a percet megállítani volna érdemes. De nincs aki megállítsa. Az embernek nem kell, ami éppen a keze ügyében van. Lelkes, radikális tavaszok jönnek tehát: reformok és forradalmak, melyek nyomán minden mindig kicsit rosszabb lesz, mint annak előtte. Ez a dolgok rendje. És ehhez a rendhez tartozik, hogy a művészet a csendes béke, a derűs mozdulatlanság évszakának territóriuma. Ha a művészet túléli a pillanatot, akkor üzenni képes a következő korszakbéli izgága tavasznak, öntelt nyárnak. A Hold kegyeltjeiben valóban be-beszökik Párizsba az ősz. Küldöttei – falevelek helyett – egy régi akt-festmény és egy még régebbi porcelán étkészlet cserepei. Ezek a cserepek a film hőseinek már valóban arról adnak hírt, amiről a Párizsba szökött ősz a magyar versolvasónak egyáltalán hírt adhat: arról, hogy meghalunk. A tobzódó évszakok elmúlnak. Örök azonban a Joszeliani értelmezte művészet: a mindenkori ősz nyugtató üzenete, mely az új, önsorsrontó tavasznak szól. A Lepkevadászaiban éppen ez az új tavasz üzen előre az ősznek: fenyegetőzik, mielőtt még megérkezne.
Talán üzenet és fenyegetés az is, amit az öreg hölgyek világát jellemző játékosságnak, Joszeliani legszebb film-vers díszítményeinek gondolunk. Miért lő célba például otromba forgópisztollyal ezüst gyertyatartóra az egyik matróna, miért vadászik íjjal-nyíllal a dísztó halaira a másik? Igen, ezek az öregasszonyok valaha modernnek számító úri fruskák voltak. Fiatal, majd kevésbé fiatal arisztokratanők, akiknek más kiváltságok mellett az is megadatott, hogy maguk legyenek a hagyomány, hogy szeszély és praktikum nevében akár naponta is meghirdessék apró életmód-forradalmaikat, az egyszerű polgár botránkoztatására és szórakoztatására. Bizony, az arisztokrata, bármennyire is hivatott őrzője a kisváros tiszteletreméltó ősz-idejének, maga csempészte be ide a külső fényt, a mindent megrontó tavaszt. Hiszen jól tudjuk, az Idill, a történelem valamennyi megrontása olyan régen kezdődött, hogy kár is kezdetekről beszélni.
Ugyan miért is választottak ezek a francia kisasszonyok orosz vőlegényt? Hogy került ide, az álmos kisvárosba, egy maharadzsa vendégbarát?
Joszeliani más filmjei szerint a szellem arisztokratáinak felelőssége hasonló a kastélylakókéhoz: a művész, a gondolkodó az, akinek a múlt szószerinti megőrzése megadatott, de aki játékos kedvétől vezérelve újra és újra belegabalyodik a „változtatva megőrzés”, vagy a „megszüntetve megőrzés” nyilvánvaló csapdáiba.
Több szinten, más és más veszélyességi fokon lehet kacérkodni azzal a világgal, mely egyszerre újvilág is, külvilág is, fenyegető tavasz is, ami biztosan megérkezik, a történet derűs ősz-ideje után.
Az öreg hölgyek például fiatal Krisna-hívőket látnak vendégül a kastélyban. Az ősz-idő hölgyei sosem ítélnek előre: az előítéletek vehemensebb évszakokba valók. Akárhány praktikus szempont szól is a bekéredzkedő világ előzetes rostálása mellett – az idill éppen attól idill, hogy nem védekezik. Az idős hősnő a történet folyamán egyszer tesz bizalmatlan óvintézkedéseket: halotti torra érkező rokonai elől eldugja a családi ezüstöt. Később nem azért érinti meg az önmegalázás – számára addig ismeretlen – bűne és szomorúsága, mert az ezüstöt mégiscsak ellopják, hanem, mert a megőrzésére tett kísérletben átvette, és alkalmazni próbálta a külvilágból ismert elkeseredett céltudatosságot, haszonelvűséget... A jegyző, a szomszéd kastély gazdája, gyógyíthatatlanul messzebbre jut ebben az ön-megalázásban, de nem azért, mert tágabbra nyitotta kapuját az idegeneknek, hanem mert átvette tőlük a túlélésért folytatott harc teljes fegyvertárát. Pedig a fogösszeszorítva őrzött idill amúgyis önellentmondás, hát még ha valaki azonosítja a tükörpadlóval, és védelmét rábízza az örökké bekapcsolt porszívóra. A maharadzsa talán éppen azért vendégeskedik ennél a rossz útra tévedt kastély-tulajdonosnál, hogy láthassuk: a kincs-őrző, vagyongyarapító bizalmatlanságnak, úri fukarságnak is lehet költészete, csak meg kell maradni a külön-világ határain belül, elegánsan kell gyakorolni a gyarlóságot is, elegánsabban, mint a filmbéli disszidensek.
Már-már levonnánk a tanulságot: az evilági idill ugyanúgy megvédhető evangéliumi szabályok szerint, mint a túlvilágnak szánt ártatlanságunk: aki nem félti, az megőrizheti.
Joszeliani filmje azért ennél szomorúbb. A Nagy Európai őszt, a francia kisváros óvilágát olyan nyugtalan lelkek kezdik ki, akiknek – felmenőik jogán – maguknak is közük lehetne egy-egy rég elveszett idillhez. A jegyző feketebőrű menyét talán egyenesen az És lőn fény afrikai idillrobbanása sodorta ide, a maga megrontott állapotában. A filmben fölbukkanó oroszoknak, kelet-európaiaknak pedig több nemzedéknyi idő állt rendelkezésre idilljeik feledésére: nem csoda, hogy bárhová csöppennek is, gyarlóságuk lehangoló. Aki a maga idilljét egyszer elveszítette, az tehát másokénak megrontójává lesz. És akkor a legveszélyesebb – mondja a film –, ha az eredeti veszteség sokkja amolyan vámpírcsókként érte: alkalmas és alkalmazkodó idill-lakónak látszik, de nem él már, vagy egészen másmilyen életet él és vámpír-állapotát maga is újabb vámpírcsókokkal terjeszti, szerte a világban. Ezek lennének Joszeliani értelmezésében a francia földre költöző japánok, úgy tetszik, a mester nem igen kíván tudni a Tao olyan csodáiról, melyek megengednék, hogy a ferdeszemű világ-vándor, miniatűr szuper-masináihoz hasonlóan, egyszemélyes idilljét is mindig magával vihesse. Az európai ember legalábbis, – így mondja a rendező – nem alkalmas ilyesmire. Az öreg hölgy mindenesetre fordított japán: elmaradhatatlan walkmanjében magával hordozza a rémes hírei ellenére is elbagatellizálható, miniatűr külvilágot, miközben élete terét meghagyja eredeti méretében. Csak majd amikor a rádióban katasztrófa-hírek helyett közönséges időjárás-jelentést hallunk – azaz a film végén –, kerül ki az apró, fülhallgatós jószág gazdájával együtt a külvilágba. Ott egyszerre miniatűrből méretarányossá lesz a katasztrófa. És mégsincs igazi szerepcsere: a külvilág megmutatja ugyan valóságos méretét, de az idill megmakacsolja magát: az utolsó pillanatig ellenáll minden miniatürizálási kísérletnek.
Ősz-idei kisvilágunkat tehát nem vihetjük magunkkal. Százszor szerencsétlen, aki nem japán és mégis megpróbálja. A kisvilág nem lakható, nem őrizhető egyedül, sem a moszkvai monstre-társbérletben, sem Párizs másfajta és mégis azonos idegenségében. Ilyenkor maga az idill aláztatik meg: hiába a nem-védekezés úriasszonyos méltósága.
A Lepkevadászat igazi poézisa éppen az elmúlás-élmény örökkévalóságából adódik. A történelem hosszú, érték-őrző őszei eltűnnek, aztán újra visszatérnek. Olyanok, mint a kisváros-menti csatornán újra és újra fölbukkanó túlterhelt motoros uszályok, melyek különös merészséggel forgolódnak egy sötéten tátongó vízi alagút előtt: ez az alagút volna talán a sors, a halál, az ismeretlen múlt és jövő – az emberiség kisvilágának szülő- és temetkezőhelye.
Vajon hány ilyen kisvilágnyi uszály tűnt el már ebben az alagútban? Közülük hányat, hányfélét siratott már el maga az alig százéves mozgókép is? Mindenféle mozgókép: a filmes capriccótól a szuper-giccsig: Jiři Menzel sörgyárától Ian Flemming szél-fújta Tarájáig?
Egyáltalán: biztos, hogy a múltat kell szeretnünk? Miért nem szerethetjük – talán soha többé – a jövőt? Miért kevésbé költői egy dicsekvő aprólékossággal mutogatott űrhajóműszerfal, mint a hasonlóan részletgazdag kastély-enteriőr?
Otar Joszeliani – maga nyilatkozta – nem kedveli Stanley Kubrickot. „Teljes mértékben elkeseredett.” Pedig talán Kubrick örökítette meg az Alagút felé sodródó törékeny idillek közül a legvégsőt: kisvilágot – jövőidőben.
Ott már nem lesznek elegáns öregasszonyok. Azon utolsó, érték-őrző őszön részeg, öreg csavargó kornyikál majd magában, olcsó kis dalt, sötét, sáros utcán. Megérkezik a komolyzenét kedvelő Alex és vele szigorúan absztinens, tejbár-látogató barátai. Kezükben bunkósbot.
Minden tiszteletünk mellett: Joszeliani lepkéit mintha már levadásztuk volna. Mostanában Kubrick gépnarancsát bontogatjuk.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1437 átlag: 5.38 |
 |
|
