KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
   1993/február
POSTA
• Peternák Miklós: Hibaigazítás
MAGYAR MŰHELY
• Kovács András Bálint: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Balassa Péter: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Jancsó Miklós: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Kósa Ferenc: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Herskó János: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Jankovics Marcell: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Schubert Gusztáv: Mi a magyar (film) most? Nemzeti filmművészet
• Lengyel László: A megőrzés láza Kordokumentum
SPIKE LEE
• Békés Pál: Én fekete vagyok, te meg fehér A Malcolm X amerikai premierjéről

• Földényi F. László: Felhőtlen álmok nyomasztó világa Német ideológiák
• Szilágyi Ákos: Privátsztálin Joszif Visszarionovics Tarzan
FESZTIVÁL
• Báron György: Don Quijote nekiront a vetítővászonnak Szaloniki
• Létay Vera: A szó Izsák szava Genf
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Rossz nyelvek Meztelen ebéd
• Dániel Ferenc: A Ford T-modell Egerek és emberek
• Báron György: A befáslizás művelete Erózió
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: Nincs bocsánat
• Fáber András: 1492
• Barotányi Zoltán: Komputer-kémek
• Barotányi Zoltán: Dől a le!
• Turcsányi Sándor: Egy becsületbeli ügy
• Sneé Péter: Puszta acél
• Tamás Amaryllis: Tini krimi

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Spike Lee

A Malcolm X amerikai premierjéről

Én fekete vagyok, te meg fehér

Békés Pál

Spike Lee most már hatalom. Iparrá tette a fekete filmet. Vállalkozó, elsőrangú producer, rendező és színész. Nem lehet kritizálni anélkül, hogy hülyének vagy rasszistának ne néznék az embert. Hogyan emelkedett társadalmi eseménnyé Spike Lee újfilmjének, a Malcolm X-nek a bemutatója.

 

 

Halálos ágyán a Történelem
 a médiát nevezte ki
általános örököséül.
 A hírt a média röppentette világgá.

 

Spike Lee példátlan reklámkampánnyal beharangozott új produkciója, az X díszbemutatóját a hagyományoktól eltérően nem Hollywoodban tartották, hanem a New York-i Harlemben. A nyolcmilliós világfőváros lakosságának negyven százaléka színesbőrű, de a díszbemutató helyszínéül kiszemelt mozi a metropolisz egyetlen fekete tulajdonban lévő filmszínháza. Hozzáértők szerint az Elfújta a szél több mint fél évszázaddal ezelőtti bemutatója óta nem látott ilyen reklámhadjáratot az Újvilág. Még el sem kezdődött a 10 hónaposra tervezett forgatás, amikor megindult a cikk-özön, s tartott egészen a film bemutatójáig. Az utolsó hónapban nem volt Amerikában olyan képeslap, amelyik megengedhette volna magának, hogy ne Malcolm X, illetve az őt alakító Denzel Washington címlapfotójával jelenjék meg. E látszólag mellékes ügyben mérföldkőnek számít, hogy a keleti part intellektuális intézményének számító The New Yorker, mely az alapítása óta eltelt 57 évben éppen azzal vívta ki hírnevét, hogy nem követte a kontinens hisztérikusan lüktető divatjait, története során először beadta a derekát: a címlapon Malcolm X. És ha már a The New Yorker is, akkor valami másról van szó. Sokak szerint azonban egyáltalán nincs másról szó. Csupán a menedzselés olyan rafinált mesterművéről, amely önmagában is lenyűgözi a közönséget, a reklámozott termék már-már fölösleges – a műalkotás maga a kampány. Spike Lee rendezői képességeiről megoszlanak a vélemények, de azt senki nem vonj a kétségbe, hogy az önmenedzselés művészetében ő az első. Közvetlenül Madonna után.

Minthogy a film felfuttatása javarészt párhuzamosan haladt az elnökválasztási kampánnyal, szembetűnő volt a két folyamat hasonlatossága. Amikor a Clinton-csapat egy közvélemény-kutatásból értesült arról, hogy a leendő first lady, Hilary Clinton látványos függetlensége és önállósága a konzervatív középnyugatos ellenérzéseket szül, úgy döntött, hogy Hilary mostantól valamennyi fotón tekintetét urára függesztve, szelíden bátorító mosollyal fog megjelenni. Amikor menetközben kiderült, hogy Malcolm X javarészt fehérellenes radikalizmusa sokakban mindmáig félelmet ébreszt, egyszerre megszaporodtak azok a cikkek, melyek utolsó hónapjainak békülékenyebb hangütését állították a középpontba.

A bemutatót megelőző és követő napokban összesen huszonhat Malcolm-tematikájú kötet látott napvilágot. Bár adatok még nincsenek, minden jel arra mutat, hogy ezek közül nem a máris amerikai klasszikusnak számító Önéletrajz új kiadásai lesznek a legkapósabbak. Bár az eredeti kézirat 100 000 dollárért kelt el egy árverésen, a legnagyobb példányszámra ennek ellenére a film keletkezéstörténetével foglalkozó Spike Lee-könyv számíthat, mely néhány fontos, Malcolm X valahai munkatársaival és családtagjaival készült interjút is tartalmaz. Bármit produkáljon is a könyvkiadás, nem ez a legjelentősebb tétel a virágzó Malcolm-businessben. Már a bemutató előtt 100 millió dollár bevétel származott a baseball sapkák, trikók, plakátok, kulcstartók, karórák, nyakkendőtűk, fülbevalók, kitűzők, bögrék, és egyéb, X-szel ékített relikviák értékesítéséből. A meggyilkolt igehirdető özvegye egy olyan cégre ruházta férje image-ének védelmét és értékesítését, mely egyebek között Humphrey Bogart és James Dean örököseit is ügyfelei közé sorolhatja – ez persze ismét nagyot lendít Malcolm ázsióján. A cég saját és ügyfele érdekeit szem előtt tartva azonmód hajtóvadászatot indított az engedély nélküli image-árusok ellen, akik – a sors iróniája – javarészt tajvani és hong-kongi X-relikviákat kínáló koreai kiskereskedők, vagyis éppen ahhoz a népcsoporthoz tartoznak, mellyel a Los Angeles-i feketéknek – mint a tavaszi zavargások a világ elé tárták – igencsak meggyűlt a bajuk.

Magam arra vagyok kíváncsi, vajon mikor kerül a lapokba azoknak a férfi alsónadrágoknak az ügye, melyeket a minap láttam a Broadway-na leghangsúlyosabb pontjukon nagyméretű fehér X látható. Maga Spike Lee, akit a közvélekedés elismerő vagy elítélő hangsúllyal az évtized legjobb üzletemberének tart, természetesen nem hagyhat ki egy ilyen lehetőséget: saját brooklyni vállalkozása kezdte először forgalmazni e termékeket, és a Macy’s nevű áruház-óriás Malcolm-butikjai is neki hozzák a hasznot. Az özvegy megbízásából színre lépett cég rossz néven vette az engedély nélküli önkényeskedést – a torzsalkodás azonban nem kap nyilvánosságot, mindkét fél jól felfogott érdekében zárt ajtók mögött fognak megállapodni.

A radikális igehirdető valahai híveinek és rajongóinak véleménye megoszlik az amerikai méretekben is párját ritkító kampány láttán. Az elvhűek, akik persze a keményszavú prédikátor egyetlen igaz örököseinek tekintik magukat, az eszme aprópénzre váltását, megalázó kommercializálását, szégyenletes kufárkodást látnak az eseményekben.

A pragmatikusabb hívek, (egyebek közt az anyagilag is érdekelt családtagok) merőben más véleményen vannak. Úgy vélik, az Egyesült Államok viszonyaiból és tradícióiból következően ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy valaki a figyelem középpontjába kerüljön. George Washington és Abraham Lincoln országában George Washington és Abraham Lincoln is bögréken és konyharuhákon díszeleg, s éppen a jelenlegi giccs-áradat, (nevezzük popnak, és nyomban szalonképesebb) teszi Amerikát Malcolm X országává is. A kölykök azért vásárolják és viselik a relikviákat, mert részévé akarnak válni annak, amit Malcolm jelent, és ha most még fogalmuk sincs arról, hogy ki is volt ez az ember, ez az első lépés ahhoz, hogy egyszer majd tudják.

Itt Hollywood írja a történelmet (amennyiben az a kifejezés, hogy „történelmet írni” bír még valamilyen jelentéssel). Hollywood és az általa vezényelt média már régóta átvette „a történelem ítélőszékének” szerepét, s így a film bemutatója valójában a hőn áhított történelmi igazságszolgáltatás pillanata, valamennyi kísérőjelenséggel, a huszonhat kötettel és az alsónadrággal együtt. Az a történelmi újraértékelés, mely a Keleti Part elitjének szintjén kispéldányszámú lapok cikkeiben fogalmazódik meg, az utcaszinten baseballsapka és légfrissítőformát ölt. Hollywood dönti el, hogy ki kerül a főáramba és ki marad a margón, s a verdikt úgy hangzik, hogy mostantól kezdve Malcolm X helye az első vonalban van.

 

 

Jakub, a varázsló

 

Malcolm súlyos és ellentmondásos egyénisége halála után nyomban foglalkoztatni kezdte Hollywoodot. Az annak idején halála körül támadt indulatok, valamint a kiváló alapanyagnak ígérkező Önéletrajz nem kerülhette el a stúdiók figyelmét. Az első megbízást James Baldwin, a neves fekete drámaíró (ő maga is Malcolm X szektájának, a Nation of Islamnak elkötelezett híve) kapta 1968ban, abban az évben, melyet Amerikában Robert Kennedy és Martin Luther King erőszakos halála és az utóbbit követő közel száz néger gettóra kiterjedő zavargássorozat tesz véresen emlékezetessé. Baldwin elkészült, a forgatókönyv a süllyesztőbe került. Ez azóta hatszor ismétlődött meg. Egyebek között megbízást kapott David Mamet, az Off Broadway sztárja, a kortárs amerikai dráma egyik legtehetségesebbje is – az ő forgatókönyve éppúgy a papírkosárban kötött ki, mint elődeié. Az idő még nem érett meg. S hogy minek mikor van itt az ideje? Éppen ezekben a döntésekben nyilvánul meg Hollywood (messze-meszsze a filmcsináláson túlmutató) szerepe. Hiszen Malcolm X alakja egy pillanatra sem merült feledésbe – az Önéletrajz új meg új kiadásokat ért meg, alakja színdarabot, sőt operát is ihletett. Mindez azonban mit sem számít. Csak az számít, hogy két évvel ezelőtt a Time Warner, az amerikai médiapiac jelenlegi, legnagyobbja úgy döntött: most. És nem Spike Leet bízta meg a film elkészítésével. Hanem (a fehér) James Lewisont. Hogy ezután miként került a kormányrúd Lee kezébe? – a válaszra várnunk kell.

A Malcolm Little néven született, meglehetősen jelentéktelen férfi akkor vált valakivé, amikor betörésért kirótt börtönbüntetését töltötte, s a fegyházban megtérítette a Fekete Muzulmánok néven is ismeretes Nation of Islam – az USA-szerte virágzó fekete szekták egyike. A szekta ideológiájáról mostanában, Malcolm X történelmi nagysággá emelkedésének idején nem szokás beszélni. Ez érthető is. Nehéz komolyan venni azt a vallásos csoportot, melynek központi tétele, hogy az amerikai feketék Shabbazz elveszett törzsének leszármazottai, akiket rabszolga-kereskedők loptak el Mekka szent városából. Nehéz komolyan venni azt a csoportot, melynek meggyőződése szerint az emberiség eredeti színe fekete, ám egy Jakuti nevű gonosz varázsló, aki fellázadt Allah ellen, elvetemült praktikákkal megalkotta a fehér embert, a „kék szemű ördögöt”, mely hatezer évre elnyomta, és szolgaságba taszította a feketéket. Ám közel a megváltás! A hatezer év lejárt, a fehér ember uralma a végéhez közeleg, bukásának előjátéka az Első Világháború volt. Mi sem jellemzőbb a szekta szellemileg igen szűk horizontjára, az Ezeregyéjszakából összegereblyélt hitelemek béklyózó hatására, hogy Malcolm X-nek élete utolsó évében Mekkába kellett látogatnia ahhoz, hogy megértse, az iszlám nem „a fekete ember vallása”, hanem világvallás, és mint ilyen, természetétől idegen, hogy faji korlátokat szabjon, és egyik vagy másik rasszra korlátozza magát. Nem könnyű elfogadni, hogy egy ilyen szellemi potenciállal rendelkező férfinak, mint Malcolm X, Mekkáig kellett zarándokolnia ehhez a felismeréshez.

Ami a Nation of Islamot illeti tehát, nehéz komolyan venni ezt a csoportot, és mégis szükségszerű, mert karizmatikus prédikátora révén a jelentéktelen szekta a hatvanas évek első felében hirtelen közismertté vált, olykor mosolyognivaló hittételei pedig a fehér establishment számára igencsak fenyegető tartalommal telítődtek.

A börtönből szabadult Malcolm Little felvette az X nevet, melynek szimbolikus jelentése: a rabszolgatartók által a feketékre erőszakolt idegen nevek megtagadása. Malcolm hamarosan a Nation of Islam második embere lett, a szekta-alapító Elijah Muhammad jobbkeze, a meg nem alkuvó, militáns fekete öntudat országszerte ismert, körülrajongott, és rettegett képviselője.

Briliáns szónok volt (beszédeit kazetták millióin forgalmazzák) olyan személyiség, akinek szavai mellett nem lehetett egy vállvonással napirendre térni. Nem lehetett akkor sem, ha tulajdonképpen semmiféle tett nem fűződik a nevéhez. A hatvanas évek néger polgárjogi mozgalmainak története bővelkedik a nevezetes akciókban, tiltakozó fölvonulásokban, tüntetésekben – ám Malcolm X ezek egyikében sem vett részt. Ő csupán szónokolt. Kritizált, utat mutatott, véleményt és világnézetet formált, a legradikálisabb személyiség volt e mozgalmak történetében, de soha nem cselekedett. E különös ellentmondás leglátványosabb mutatója, hogy míg a nála sokkalta kevésbé radikális polgárjogi vezetők majd mindegyike hosszabb-rövidebb időre börtönbe vagy legalábbis letartóztatásba került, hiszen akcióik révén összeütközésbe kerültek a törvénnyel, addig Malcolm X soha. A fehér establishment legrettegettebb és gyűlöltebb ellenfele érintetlen maradt, – ő csupán a szólás-szabadság nyújtotta lehetőségekkel élt.

Az elnyomorodott, megalázott és kétségbeesett gettók hangján szólalt meg – hiszen onnan származott. Politikai rangra emelte a Nation of Islam vallásos ihletettségű fekete naiconalizmusát, vagyis azt a tételt, hogy az Egyesült Államokon belül létezik egy külön fekete nemzet, melynek el kell szakadnia a fehér többségtől. Az egyenjogúság kivívásának eszközét nem a feketék társadalmi integrációjában, hanem faji alapokon való teljes elkülönülésében látta. Erről az alapról kritizálta a fehérek álszent egyenlősdijét, mely szavakban mindent garantált, ám a déli államokban farkaskutyákkal és vízágyúkkal „kezelte” a néger tüntetőket. (Nem szabad elfelejteni, hogy a hatvanas évek egyben a Ku Klux Klan új virágzásának kora is volt). És erről az alapról kritizálta a polgárjogi mozgalom „puha szárnyát” vagyis Martin Luther Kinget is. A két fekete vezető nem éppen felhőtlen viszonyára talán némi fényt vet a rövid üzenetváltás, melyben King így minősítette Malcolm nézeteit: „új típusú faji gyűlölködést gerjesztene:, és öntudatlanul is erőszakra uszítanak”. Malcolm X válaszul „huszadik századi Tamás bátyának” nevezte Kinget „akinek elsődleges szempontja a fehérek védelme”. (Spike Lee filmje gondosan kikerüli ezt a kérdéskört. Miközben megannyi interjúban hangsúlyozza, hogy teljes összetettségében kívánja láttatni Malcolm X-et, ezt a rendkívül bonyolult embert, pontosan tudja, hogy a pozitív média-image kialakításához nem célravezető a fekete Amerika legnagyobb hatású mártír-vezetőjével való összetűzések hangsúlyozása. A megoldás: kihagyni a problémát, mintha soha nem is létezett volna. Elég probléma az, hogy a mozi, melyben a díszbemutatót rendezték, a Harlem egyik főútvonala, a Martin Luther King Boulevard tőszomszédságában található.)

Kinget egyébként szintén vallási elkötelezettség, a baptista lelkipásztor keresztény szellemisége vezérelte a polgárjogi mozgalmak élére. Politikai célja az integráció, politikai módszere a Gandhiféle erőszakmentesség volt. Úgy tetszik, a történelem bizonyos recepteket ír elő ilyen esetekre. Gandhi már életében legendává lett, s erőszakmentes mozgalma eladdig hihetetlennek vélt eredményeket ért el, amikor merénylője meggyilkolta. King majdnem szó szerint ugyanezt a pályát futotta be. – Úgy tetszik, a filmipar is bizonyos recepteket ír elő ilyen esetekre. Az Attenborough-féle kétrészes Gandhi-film és az Abby Mann által készített hatórás King című tévéprodukció, melynek rövidített változata ma is fel-feltűnik a mozikban, szerkezetét tekintve alig tér el egymástól. Ez utóbbi az 1978-as bemutató, vagyis King halálának 10. évfordulója idején éppolyan történelmi változások előszele volt, mint amilyennek a mostani X is ígérkezik. Alig öt év múlva King tiszteletes születésnapja hivatalos ünneppé vált az Egyesült Államokban. A dokumentumot Ronald Reagan, az USA egyik legkonzervatívabb elnöke írta alá.

 

 

Washingtoni piknik

 

Malcolm X nem azért él híveinek és ellenségeinek emlékezetében kitörölhetetlenül, mert téziseit igazán megemésztették volna. Malcolm X-et kíméletlen szókimondása, gyakorlati politizálásra voltaképpen alkalmatlan, meg nem alkuvó őszintesége teszi feledhetetlenné mindazok számára, akik valaha barátként vagy ellenfélként kapcsolatba kerültek vele.

Merénylői a Nation of Islam hívei voltak. Nem tudták megbocsátani neki, hogy élete utolsó hónapjaiban szakított velük, és mekkai zarándoklatát követően megengedőleg nyilatkozott a nem-fekete fajokról is. A meggyilkolása idején megjelent hírlapi visszhangokat olvasva feltűnő, hogy erőszakos halála bár mindenkit felháborított, voltaképpen senkit nem lepett meg. Így kellett történnie. Akadt, aki azt írta: halálánál talán csak az lett volna tragikusabb, ha életben marad. Mit tett volna Malcolm X, ha idővel elszánja magát a cselekvésre? A Martin Luther King által szervezett 1963-as nagy washingtoni menetet, melyhez tömegével csatlakoztak a baloldali vagy liberális fehérek is, s amely kétszázezres tömegével minden idők legnagyobb amerikai demonstrációjává nőtte ki magát, majd pedig kézzelfogható eredményre, Kennedy és King gyümölcsöző tárgyalásaira vezetett, Malcolm X megvetően washingtoni pikniknek titulálta, s a fekete érdekek elárulásának nevezte. (Spike Lee filmjében erről természetesen nem esik szó. Minden nem férhet bele három óra húsz percbe.) A sajtóban mindenesetre sok idősebb, a hatvanas években már politikailag aktív fekete vezető is megszólalt; ki úgy, hogy „King volt az istenünk, és Malcolm a Sátán”, ki úgy, hogy „Ha idejében X-re hallgatunk, ma nem itt tartanánk.” Hanem hol? – kérdezi az amerikai fekete politika belügyeiben járatlan kívülálló. Hol tartanának, mit értek volna el a fekete mozgalmak, ha olyan ember vezetése alá kerülnek, akinek taktikai érzékéből arra futotta, hogy az országszerte körülrajongott és zokogva gyászolt Kennedy elnök meggyilkolására, melyet „a fehér Amerika belügyének” tekintett, csupán egy mindmáig gyakran és fölháborodva emlegetett, ironikus megjegyzést vesztegessen, valami olyasmit, hogy: „Aki másnak vermet ás...” – amivel föltételezhetőleg a Kennedy által támogatott, Kuba elleni invázióra célzott. Vajon mit tett volna Malcolm X, ha elszánja magát a cselekvésre?

Köztudott, hogy az országosan 12 százaléknyi fekete lakosság túlnyomó része a nagyvárosok gettóiba tömörül, s egyes helyeken abszolút többséget alkot (Washingtonban például közel nyolcvan százalékot). E nagyvárosok atmoszférája akkor is rányomja bélyegét az országos hangulatra, ha legalább tucatnyi olyan – főleg középnyugati – államot lehet felsorolni, melynek polgárai csak a tévében látnak feketéket. Bármilyen dermesztőek voltak is, a Los Angeles-i zavargások semmiféle újdonságot nem jelentettek az amerikaiak számára. A késői születés kegyelme, vagy igen rossz memória szükséges ahhoz, hogy a hatvanas évek hasonló robbanásai után valaki meglepődjék a látottakon. Csakis az errefelé nem különösebben divatos kincstári optimizmus sugallhatna olyan állítást, hogy a fekete kisebbség helyzete megnyugtató. Senki nem tagadja, hogy minden tekintetben rosszabbul állnak, mint fehér vagy ázsiai származású honfitársaik, és ezen nem változtat, hogy egész egyetemi kutatóintézetek foglalkoznak a kérdéssel: igenis kialakult egy széles fekete középosztály, sőt felső tízezer is, és hogy igen sok nagyváros polgármestere fekete, egyebek közt New York-é, Washingtoné, Los Angeles-é, vagy a valahai rabszolgatartó Dél egyik központjáé, a következő olimpiának is otthont adó Atlantáé.

Mindez fontos ugyan, mégsem ellensúlyozhatja a gettók fiatalságának körében olykor ötven százalékos munkanélküliséget.

A gettók közérzetére tehetetlenség és reménytelenség, vad és keserű elnyomatottság-tudat a jellemző. Ez öltött testet a Los Angeles-i robbanásban, melynek kiváltó oka a Rodney King nevű fekete autóst kishaján agyonverő rendőrök esküdtszéki fölmentése volt. A testület szinte kizárólag fehérekből állt.

De azért essék szó egy másik esküdtszéki ügyről is, mely mostanában New York amúgy sem túl tiszta levegőjét mérgezi. Ez mintegy párja a Nyugati Parton történteknek. A kettő együtt éles fényt vet a rasszok egymáshoz való viszonyának nem mindig vonzó hétköznapjaira.

Az előzmények majd egy évre nyúlnak vissza. A Crown Heights nevű városnegyedben, ahol feketék és ortodox haszid zsidók élnek egymás mellett, egy neves rabbi kíséretét alkotó gépkocsioszlop egyik autója halálra gázolt egy fekete kisfiút. A tragikus baleset lángra lobbantotta a parázsló indulatokat, s a negyed fekete lakosai hajszát indítottak a sofőr után. Pillanatok alatt pogromhangulat alakult ki, s az utcán randalírozó, önbíráskodó csoportok hamarosan már „Öld a zsidót! „ jelszóval törtek-zúztak, és verték, aki az útjukba került. A józan hangok – az ilyen esetekben szokásos menetrend szerint – vagy meg sem szólaltak, vagy nem hallatszottak a zűrzavarban. A rendőrség azóta sokat bírált, s a New York-i szervekre nem különsebben jellemző tétova toporgása közepette végül is fekete suhancok tisztázatlan körülmények között meggyilkoltak egy férfit –, az ilyen esetekben szokásos menetrend szerint a lehető legártatlanabbat – egy brooklyni rokonához látogatóba érkező ausztrál haszid tudóst.

Az ügy azóta sem jutott nyugvópontra. Egyebek között azért nem, mert Dinkins, a zavargások idején Crown Heightsre siető New York-i polgármester, a vádak szerint nem adott kellően határozott utasítást a rendőröknek.

Nem alszik ki a Crown Heights-i parázs azért sem, – és ez a legfontosabb –, mert a minap a bíróság elé állított tizenhét éves kamaszt fölmentették. Az esküdtek többsége ugyanis nem találta eléggé meggyőzőnek a bizonyítékokat. A rasszista gyilkosság vádjában döntést hozó tizenkét tagú esküdtszék így festett: hat fekete, négy spanyol-amerikai és két fehér – egyikük sem zsidó. A lapok azóta folyamatosan elfogultságról beszélnek, és a bíróságokba vetett bizalom megrendüléséről cikkeznek.

Ugyanennek az összetett képletnek egyik aprócska színfoltját alkotják a New York-i Harlem határán magasló „fehér erőd”, a negyvenezer hallgatóval és majd ennyi oktatóval üzemelő Columbia Egyetem campusán zajló események – ezeket alkalmam volt személyesen is követni. A Zsidó Diákok Szövetsége a zsidóság szervezett üldözésének kezdetét jelentő németországi Kristályéjszaka évfordulójának alkalmából megemlékezést hirdetett az egyetemen. A Fekete Diákok Szövetsége ugyanerre a napra meghívta a Nation of Islam hivatalos szóvivőjét, hogy tartana beszédet. Ő pedig tartott. És ezt az alkalmat tartotta a legmegfelelőbbnek arra, hogy kidomborítsa a zsidók állítólagos szerepét a rabszolga-kereskedelemben. A beszéd felháborodást szült, és a ZSDSZ tüntetéséhez vezetett a szóvivő ellen. Ez ellentüntetést eredményezett, és az FDSZ tiltakozását a rasszistának minősített ZSDSZ ellen. A helyzet igen rövid idő alatt elmérgesedett, és megsavanyodott a légkör az amúgy liberális nézeteiről ismert nagynevű magánegyetemen. Szem- és fültanúja voltam egy éleshangú politikai vitának, mely az univerzitás kellős közepén folyt a magánegyetemi magánrendőrség ugrásra kész egységeinek jelenlétében. Maroknyi fekete és zsidó diák vitatta az eseményeket, s a párbeszéd egy darabig talán termékenynek is tűnhetett, amikor az egyik érvre egy szobor-szépségű fekete lány azzal vágott vissza: tőlem lehetsz zsidó vagy bármi más, mit érdekel? A lényeg az, hogy én fekete vagyok te meg fehér, a fehérek pedig mind egyformák, és kész! – És tulajdonképpen valóban kész.

 

 

Minden amerikainak látnia kell!

 

Az amerikai szokásrendnek megfelelően a premiert követően valamennyi napilap terjedelmes kritikában méltatta a filmet. Csupán egyetlen újság, a függetlenségéről és renitensségéről ismert Village Voice foglalkozott igazán a filmmel. A többi értékelés elsősorban a film hőséről, vagyis Malcolm X pályájáról szólt.

Nem merem azt állítani, hogy a filmkritikusok nem merték értékelni a filmet, de kétségkívül lehet valami a rendező egyik hívének büszke szavaiban: „Spike Lee most már hatalom. Iparrá tette a fekete filmet. Vállalkozó, elsőrangú producer, rendező és színész. Most már nem lehet kritizálni anélkül, hogy hülyének vagy rasszistának ne néznék az embert.”

A film reklámja így szól: „Amit minden amerikainak látnia kell!” Rendezője mindvégig nem döntötte el, mit szeretne forgatni. Ahányszor Lee-nek nekiszegezték a kérdést, miért hagyja homályban Malcolm X pályájának és nézeteinek bizonyos pontjait, azt felelte: ez mellékes, ő kitérők nélkül követi hősének pályáját, mert elsődleges célja, hogy Malcolm X példájával tanítsa az amerikai feketéket.

A renitens Village Voice kritikusa eképp fejezte be írását: „Ami pedig a filmet illeti... nem tudnánk inkább beszélgetni a dologról?”

A kevésszámú kiemelkedő jelenet közé tartozik a főcím előtti néhány perc látványos és hatásos montázsa: a rendező egy amerikai zászlóra kopírozta a mostanára emblémává lett, rejtett kamerával rögzített, Rodney King videót”. (A felvétel rövid idő alatt jeles karriert futott be – eddig három kemény rap zenétjátszó együttes használta klipjeihez.) Az amerikai zászló lángra lobban, s míg tart a szadista verés, X-formára ég.

Épp ilyen hatásos a Malcolm meggyilkolását követő kaotikus, hisztériával, vérrel, könnyel és gyásszal telitett jelenetsor.

A két emlékezetes jelenet közötti három óra a mítoszképzés szempontjából a legsikeresebb és legfontosabb. Szó szerint a szemünk láttára nyeri el formáját az ikonosztáz pereméről a főhelyre emelt ikon – az autorizált plakátokról reánktekintő intelligens, kemény, megvesztegethetetlen és tántoríthatatlan férfi, aki immár megfelel a „magányos hős” követelményének is. Mire véget ér a filmeposz, szemernyi kétség sem marad: Malcolm X, a militáns fenegyerek, a fekete mumus, egy rajongója szerint „a fekete pop-politika Elvis Presley-je” átpréseltetett a hollywoodi szűrőn, és kanonizáltatott. A bravúr sikerült. Egy a média és (ezúttal) Spike Lee az ő prófétája. Készülhetnek ugyan a kánonhoz még mindenféle toldalékok – de az már csak apokrif.

A Spike Lee-filmhez fogható léptékű produkciók egyik nagy kérdése: olyasmit önt-e formába, ami amúgyis a levegőben van, vagy általa kerül a levegőbe? Leképezi a valóságot, vagy megalkotja? És a netán csupán leképezett valóság mennyire média-termék „már eleve”? Spike Lee-t (a Time Warnert) ihleti a helyzet, vagy a helyzetet ihleti Lee (Warner)? Esetleg a századvég egyik tanulsága éppen az, hogy elme többé szét nem választhatja a valót és mását.

Most tehát Malcolm X van. Más szóval: Martin Luther King nincs. Integráció helyett új szegregáció. Természetesen nem jogi alapon. Tíz éve New York még a faji béke mintavárosának számított. Akkori emlékeimhez képest ma feltűnően kevés az utcán a vegyes pár. Elvétve látni csak vegyes társaságokat. A televíziós párkereső vetélkedők, melyek azelőtt tüntettek a fehér-fekete duettek összeboronálásával, most igyekeznek az ilyesmit eleve kiszűrni. És ezek a tendenciák sűrűsödnek össze Malcolm X-ben, ezeknek teremt problémamentes keretet, jól fogyasztható popkultuszt az X-hullám.

Az „amerikai olvasztótégely” valaha gyakran és büszkén emlegetett elmélete metaforája hatályon kívül helyeztetett. Ezek bizony nem olvadnak össze. Az olvasztótégely helyett most az egymással nem vegyülő részecskék tarka mozaikja van soron, a „mozaik-Amerika”. És ez nem is baj. Faji öntudat = faji különállás. Talán még ez sem. Nem feltétlenül. Csak ne látnánk (sokadszor), hogy Európa nemzeteinek más gyökerekből táplálkozó, de gyakran hasonló tüneteket produkáló új öntudata vagy sikkesebb szóval identitáskeresése hányszor torkollik sovén őrjöngésbe, hogy a „nem vagyok alábbvaló” sértett indulata hányszor torzul felsőbbrendűség-tudattá.

Hát most itt az X.

A Columbia Egyetemen perlekedő két csoport vitáján a fehér diákok egyike vagy abszurd naivitással, vagy látványos álszenteskedéssel azt kérdezte: miért nem lehetünk egyszerűen csak barátok? A szemben álló fekete fiú előbb elképedt, azután nevetett, végül azt felelte: azért, haver, mert fingod sincsen arról, hogy mit mondott Malcolm X, hát azért. Ha tudnád, hogy mit mondott, haver, akkor tudnád, hogy mekkora baromságokat dumálsz. Mindezt tüntetően valami harsány fekete dialektusban – ami ebben az esetben, a félévenként 10 000 dollárt kérő elitegyetem végzős atomfizikusának szájából éppoly kérkedően hamis, mint amilyen képtelen a vitapartner kérdése. A továbbiakban azután számonkérte huszonöt éves diáktársán a rabszolgaságot. Konkrétan és személyreszólóan – mint mondta, Malcolm X szavaival. És így beszélgettek még sokáig.

A film zárójelenete ismét montázs. Angela Davis villan elénk a hatvanas évekből. Majd az 1968-as mexikói olimpia fekete vágtázói, akik a győzelmi dobogón, az amerikai himnuszt hallgatva lehajtják fejüket és kesztyűs öklüket a magasba emelve tüntetnek a bebörtönzött Fekete Párducokért. Nelson Mandela a jelenből. Sowetoi apartheid-ellenes tüntetés. Majd egy iskola, melynek padjaiból hét-nyolc éves forma fekete gyerekek ugrálnak föl, és a kamerába nézve sorra ismétlik: Én vagyok Malcolm X! Én vagyok Malcolm X! Én vagyok Malcolm X!

A film utolsó kockáin a kérlelhetetlen szónokot látjuk, s leggyakrabban idézett mondatát halljuk, mely éppen most válik okkal-ok nélkül citált szállóigévé. Eredendően az amerikai náci párt főhadiszállásának címzett táviratról van szó, melyet Malcolm halála előtt alig egy hónappal nyilvánosan is fölolvasott Harlemben. „Figyelmeztetem... hogy ön és Ku Klux Klan-barátai maximális fizikai ellenállásba fognak ütközni részünkről, akiket nem bénít az erőszakmentesség lefegyverző filozófiája, és hiszünk abban, hogy jogunk van az önvédelemhez... minden szükséges eszközzel.” „By any means necessary.” – „Minden szükséges eszközzel.”

Ez az elszánt, egyszersmind alig rejtetten fenyegető, valahai bátor, sőt hősies kontextusától régen elszakadt félmondat lett Malcolm X pop-foglalata.

A kanonizálás tehát megtörtént. Csak az a kérdés, hogy mit nyer ennek révén Amerika. Hogy mit nyer Spike Lee, az benne lesz a lapokban, fehéren-feketén. Ő igazán megtette a magáét. Minden szükséges eszközzel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/02 11-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1184