Magyar MűhelyKordokumentumA megőrzés lázaLengyel László
Megijedünk, hogy elmúlik. Félünk, hogy lemaradunk róla. Rögzíteni és még egyszer rögzíteni. A dokumentum dokumentum hátán. Az újsághír fontosabb a könyvnél, fontosabb a folyóirat cikkénél. Megőrizni, megőrizni és még egyszer megőrizni. De az emberben feltámad az a szorongató érzés, amit a tegnapi, tegnapelőtti, múlt évi újsághalmok láttán érez. Vajon mit és mennyit őriztek? Fontosak-e még ma is a megőrzöttek? Lényegesek-e tegnapi politikai gyűléseink, érdekességeink?
Csak ebben az évben hatvannál több film született a Kordokumentum-sorozatban, készülnek a Fekete Doboz havi híradói, s egyéb, kisebb-nagyobb munkái. (Csak óvatosan említem, hogy mind a Kordokumentum filmesei; mind a Fekete Doboz készítettek filmet a Harag napjáról, május 1-jéről, a szovjetek kivonulásának első évfordulójáról, a délszláv menekültekről, a csángó magyarokról. Mintha kicsit sok volna az egybeesés.)
Ezek a kis-dokumentumok jellegzetes középtávfutó stílusban futnak. Húszharminc percesek, ami elegendő arra, hogy a kamera bemérje magát, a néző lássa az egyenletes köröket, megkülönböztesse a futókat, beálljon egy egyhangú körzés rögzítésére, azután a hajrára. Itt nincs rövid vágta gyors vágásokkal, eredeti stílusban. Nincs végigszáguldott száz méter, majd elnyújtott lassítás, felkúszva a szenvedő, önfeledt arcra, rámeredve az ellépő lábakra. És nincs hosszútávfutó zihálás, a „mi futónk” magányossága, egyedisége, egyszerisége.
Nem film-esszék, nem film-publicisztikák. Hanem az élet egy szeletének, egy vágatának, a bezáruló önkiszolgálóknak, a Tömő utcának, a kisgazdák gyűlésének, a börtönben táncoló cigányfiúknak, a menekülttáboroknak és a menekülteknek a rögzítése. Maradjon meg. Vágja meg a jövő. Hallgassák, nézzék fiaink majd az ő szempontjukból. A mi szempontunk, hogy nincs szempontunk. Ami van, az van. A pénz, az idő, a technika éppen arra elég, hogy odamenjünk, megnézzük egy lehetséges állásból azt, ami van, tudósítsunk, hogy még vagy már megvan. Egy híradó, amely eleve a jövőnek készül. Egy verseny, amelynek nincs eredményhirdetése vagy ma még nincs tétje. A futók futnak. A kamera bizonyítékot szolgáltat: tetszik látni, még mindig fut. Ilyenkor szoktak elkapcsolni az atlétikai stadionból, ilyenkor mondja a tudósító, hogy nézzék csak ezt a távolugrót. Hiszen még van hátra háromezer méterük. A filmkészítők pontosan tudják, hogy a mai néző nem fogja látni, amit fölvesznek. Lehet-e így filmezni? Hogyan lehet így filmezni?
Menekülők
Nézem Gulyás János filmjét a délszláv menekültekről, majd a Fekete Dobozét ugyanerről. Ugyanazok a táborok, ugyanazok a házfalak, ugyanazok a közeliek, ugyanazok a kérdések, ugyanazok a válaszok. Háború, háború. Menekülés, gyilkolás, üldözés. Panaszok. Köszönetek. Nincs hős. Nincs áldozat. Nincs idő. A rémségek éppúgy összefolynak, mint az esti híradóban. Ez hosszabb és részletezőbb – elbeszélő műfaj.
Szeretnék emlékezni egy arcra. Nincs ilyen arc. Szeretnék elmélyedni egy történetben. Nincs történet. Se emberé, se népé. A sok történet – nem történet.
Amire a Gulyás testvéreknek volt idejük – néha kicsit sok is – a Malenkij robotban, hogy engedjék „kidolgozódni” a történeteket és az arcokat, hogy a néző megismerhesse a túlélés stratégiáit, arra itt nincs idő. Akiket nézünk, egyszerűen vannak, miként a rossz nadrágjuk, nejlonzacskóba gyömöszölt holmijuk. Úgy helyeztettek száz kilométerekkel arrább, mint a csomagok. Nem értenek semmit, nem tudnak semmit. És a néző se ért semmit. Csak azt tudja, hogy meg kellene csinálni a menekültek filmjét vagy filmjeit. Ahogy Sára megcsinálta a bukovinai székelyekét. A nagy meneteléseket, az éjszakai kopogásokat, az erdőszéli agyonlövéseket, a busz fáradt hörgését a csillagtalan éjszakában, az igazoltatókat, a határokat. Ahogy egy boszniai muzulmán asszony megemlékezik arról, hogyan gyilkolták le a csetnikek a muzulmán családokat a Drina völgyében a háború idején, hogyan folyik össze egymással a korábbi és a mai vér. És mondaná, mondaná balladai hangon, ahogy a székely asszony. Látnánk a Drinát, a fölébe magasodó óriás hegyeket – otthon éreznénk magunkat. (Tudom én, hogy nem lehet elmenni a Drinához, de én az elbeszélő Drinájával is beérném, s elégedett lennék, ha felismerném a falut, a bosnyák Oradourt, Lidicét.) Azután a kamera ott motozna az öreg szerb férfi ráncai között, akinek egész családját élve eltemették az usztasák, és akinek már három fia harcol ilyen-olyan milíciában. Most itt ül a horvátok, magyarok és bosnyákok között. És hallgatnánk a tizenéves horvát gyerekeket, akik a szomszéd szobában laknak a menekülttáborban. Megtudnánk, hogy milyen volt a házuk. Megismernénk az apjukat, ahogyan ők látták. Megértenénk, hogy ez a horvát lakatos semmiben sem különbözött a dombóvári magyar lakatostól. Az éjszaka elvitték, kiszúrták a szemét, halálra rugdosták. Mi változott? Mikor? Hogyan dőlt el, hogy nemcsak a szomszéd faluban, hanem ebben a faluban is? Mikor kezdték a gyerekek verni és leköpdösni egymást? És vajon miért?
Nincs magyar néző, akit ne a nekiszabadulás, az elféktelenedés pillanatai érdekelnének. Az első lépések, amelyek a ház felé kopognak. Az első belövés. Az elsők, akik más helyére beköltöztek. A film képes bemutatni, hogy milyen a más házában, a más holmijában élni. Nyúlsz a konyhaszekrénybe a más lábosáért, veszed a más törlőruháját, sütöd a levágott állatát. Ehhez jogod van, mert te szerb vagy, ő horvát. Megteheted, mert aki itt lakott, nem vetett keresztet, vagy nem úgy vetette. Mi adja a máséban lakás öntudatát? Mi igazolja a más földjének, gépének elvételét?
De a film át tudná velünk éreztetni azt is, hogy milyen egy vaságyon, könyöradomány ruhákban feküdni. Itt semmi sem a miénk. Személyes terünk egy házból, kertből – saját konyha, háló, fürdő, saját WC, televízió, ágy, szék, asztal, falvédő, szentkép, féltve varrt függöny – egyetlen ágyra zsugorodik. El kell képzeltetnie velünk, hogy mivé válik a horvát parasztasszony keze, karja, amikor nincs mit a kert] ében kapálnia, nincs mit a majorságnak szórnia, nincs mit s mivel főznie, mert nincs kertje, tyúkja, konyhája.
Tábor. Tábor egy hétig – nyaralás(?). Tábor egy hónapig – várakozás. Tábor egy évig – reménytelenség. Látni szeretném, ahogy a szarajevói panellakás két szobájából, a bizonytalan biztonságból valaki nekiveselkedik az ócska bőröndjével. Mit érzett, amikor bezárta maga után az ajtót? Vajon eldobta-e a kulcsot, mint használhatatlant, soha többé nem kellőt? Mire gondolt, amikor elbotorkált a játszótér mellett, ahová néhány hete még hintáztatni hozta a fiát?
És látni akarom, ahogy a menekülő, úton lévő emberből táborlakó ember lesz. Látszólag mindent tudunk már róluk. Mindent megírtak és elmondtak. De az ember nevű alkalmazkodó lény, újra meg újra ugyanúgy és mégis másként lesz otthonülő, falusiból batyus menekülő, mesélő nagymamából megerőszakolt asszony, ide-oda lökött vándorból kantinjáró, vaságyas, csomagváró, mindennel és semmivel feketéző, horkoláson, ablaknyitáson vagy csukáson veszekedő, órákig a semmibe bámuló táborlakó.
Nem érdekelnek a betanult történetkém. Nem érdekel, amikor negyvenkettedszer átkozza el valaki az ellenfeleit. Nem érdekel, amikor úgy tesz, mintha megbocsátana. Nem érdekel, hogy már megint kihagyták a csomagosztásból. Nem érdekel, hogy megköszöni a magyar népnek. Nem érdekelnek a politikai javaslatai. De érdekel, hogy hogyan tud családfő maradni, amikor megszégyenítve hajtották el az otthonából, és most nincs semmije. Hogyan tud „férfi” maradni, amikor a visszatérést, méghozzá a fegyveres visszatérést tervezi. Érdekel, hogyan fogadta el a férje a megerőszakolását, hogy rá tud-e nézni még férfira. Érdekel, mikor kezdett újra templomba járni, gyermekét imádkoztatni. Érdekel, hogyan lehet itt gyereknek lenni.
A rövidtávfutó filmben elég ehhez egy villanás. Ahogy a Fekete Doboz filmjének menekültjei között feltűnik egy fiatal szőke asszony, karjában kicsi gyerekkel. „Mutasd meg szépen, hogyan akasztották fel apukát!” – kéri mosolyogva a gyereket, aki még alig beszél. A kamera elmenekül az asszonytól és a vidáman mutogató gyerektől. Pedig ez az őrület van. Ez az asszony és ez a gyerek.
Örkény István tudta. Ezért írta meg Havas tájban két hagymakupola című egypercesét.
„Ez az asszony még elég fiatal volt, elég jó külsejű és elég ]ól öltözött, mégsem szólt egy panaszló szót sem. Csak állt, és égő szemmel nézte azt a kislányt, aki bemászott a teherautó alá, és onnan kukucskált kifelé. Négy- vagy ötéves lehetett. Piszkos és sovány volt, de elég jó ruhákat viselt, egy kisbundamellényt, vattanadrágot, vastag pamutharisnyát és gumikalucsnit. Amikor a fiatalasszony nyakára ráhurkolták a kötelet, üde hangon, mint akit megcsiklandoztak, fölnevetett a teherautó alatt.
Három perccel később az orvos zászlós megállapította, hogy beállott a halál. Hideg szél támadt, mely lassan hintáztatni kezdte a fiatalasszony testét. A lányka kimászott a teherautó alól. Egy ideig szemmel kísérte ezt a lengő mozgást, aztán, mint aki jól elmulatott valamin, de már kezdi sokallani a tréfát, fölkiabált a fára:
– Mama!
A német altiszt intett a kislánynak, hogy menjen ki a képből, de az nem mozdult álló helyéből, hanem tágra nyílt, tündöklő szemmel bámult a Leicába. Talán még sohasem látott fényképezőgépet:’
Nincs ez több, mint egy kínosan rövid lélegzetvétel.
Még egyszer a magyar burzsoáról
A magyar dokumentumfilm sokszorosan körüljárta a magyarországi vállalkozót. Láttuk már a Kádár-kor próbálkozóit, a hetvenes évek tsz-elnökeit, akiket különböző párttitkárok rendszabályoztak meg „erkölcsi, etikai és morális” alapon. Ilyen volt Gazdag Gyula Határozata, a Gulyás-testvérek Ne sápadj! című filmje. Azután láttuk a nyolcvanas évek nekibuzdulóit, a Kovbojok, a Földi paradicsom schifferi rajtavesztettjeit. És most itt a nyertes magyar burzsoá. Birtokai közepén, Mercedeséből kiszállva, magabiztosan és megállíthatatlanul. Lestár János és Banok Tibor filmje: Egy falusi vállalkozó.
Jó vele szembenézni. A film hőse, a Maróti-birtok „örökös ura” igencsak jellegzetes. Jellegzetes vállalkozói stílusában, módszerében, jellegzetes öltözködésében, hanghordozásában, modorában. Itt nagyjából elég ráirányítani a kamerát. Nincs szükség kérdésre. A szereplő szereplő. Nem is hagyná magát kibillenteni a szerepéből. Pontosan felépített sikertörténete van. Pontosan megfogalmazott sikerideológiája. Rajta múlik, hogy nyilatkozik-e. Rajta múlik, hogy egyetlen legyintésével nem viszik-e ki a kamerát operatőröstül. Ez a világ éppúgy az övé, mint volt Burgert Róberté, aki megengedhette magának, hogy Sára Sándorral és Csoóri Sándorral csináltasson magáról Bábolna-filmet, Burgertland-filmet, a „rendszer sikeres vállalkozója” filmjét. Ne tévesszen meg bennünket, hogy Burgert nem forgatta az aranyóráját, nem mutogatta az aranygyűrűit, nem dicsekedett a fehér Mercedesével. A lényeg mindezek mögött van.
A magyar burzsoának ez a milliárdos típusa, aki egyik állami vállalatot veszi a másik után, aki egyik kisvárost veszi a másik után, Vadkeletes szerezte a vagyonát. Igen, Vadkeletes, a felbomló birodalomban, az üzletelő, maffiás, éhező és „mindennel rendelkező” Szovjetunióban, Oroszországban vagy az utódállamokban, esetleg még keletebbre, Vietnamban, Kambodzsában, Laoszban. A magyar libás, disznóhizlaló, szállítmányozó megtanulta, hogy neki Keletre kell eladni, és onnan kell szerezni, szerezni és szerezni. Szerezni olajat, márványt, fémet, fát – és kapcsolatot. Ehhez nem kell nyelveket tudni. Ehhez nem kell fontoskodni, nyugatiaskodni. Ellenkezőleg. Ehhez jobb, ha az ember semmiféle nyelvet nem ismer, csak a vodkáét, a baráti ölelését, a saslikozásét. Ez a magyar burzsoá még azt is eltitkolj a, amit magára vett kultúrában. Parlagiasnak, nagyhangúnak, belevalónak, „derék jó egyszerű embernek”, „szemtől-szembe megmondom az igazat” típusnak kell látszania. Hősünknek két diplomája van, és úgy beszél, gesztikulál, mint egy kocsikísérő. A legkevésbé értelmiséginek szabad tűnni. Nyápic, inni nem tudó, mindenen megakadó, okoskodó értelmiséginek. Tárgyalok két hétig úgy Szibériában, hogy nem kérdezem meg, miről is van szó igazán, mi mennyi. Majd az utolsó napon kibökik. Csak úgy mellékesen. Mintha azt mondanák, hogy ez a hús ma jobb volt, mint a tegnapi. És mi már rázzuk is a kezüket két kézzel, erősen tartva, nem eleresztve, meg is öleljük őket, fogjuk-tartjuk a testüket. Tudjuk, hogy aki nem nyújt „böcsülettel” kezet, aki elrántja, aki nem tud amúgy testvériesen megölelni, abból nem is lesz semmi és senki.
Vadkeltit. Bemész a terembe és egy nap, két nap nem számít. Hagyod, hogy vezessenek. Nem sietsz. Aki siet, mint a nyugatiak, aki biztosítékot kér, aki gyanakszik, aki számításokat vesz elő, az nem fog Borisz Nyikolajeviccsel és Szergej Ivaniccsal üzletet csinálni. Az nem lesz a „mi Szásánk”, a „mi Gáborunk”, hanem csak egy úr, aki jött és ment. Mert rólunk elhiszik, hogy egyenrangúnak tartjuk őket, hogy nem vetjük meg, nem nézzük le őket a vodkázásért, a rossz öltönyükért, a feleségükért, a ronda gyerekükért. Ellenkezőleg. A „mi Szásánk” úgy iszik, mint egy igazi szibériai, hoz nekünk anyagot az öltönyünkhöz és készséggel megmutatja, milyen aranyakat vehetünk mi is. Meglepi a feleségünket Párizsból hozott parfümmel, de közben kezünkbe ad egy másik kis csomagot is, amelyben egy olasz cipőcske van Másának, a titkárnőnknek. A „mi Szásenykánk” ordítozik ugyan, de arany szíve van, hoz a gyereknek is egyet és mást, betett már a zürichi számlájára egy jókora summát. Nem akad fenn azon, hogy korábban mi volt a rangunk, hogy azelőtt egy Lenin-kép alatt találkoztunk. Tudja jól, hogy nincs jelentősége. Jelentősége az „emberi kapcsolatnak” van.
Valljuk meg, hogy a magyar társadalom nagyobb része nem tud mit kezdeni a vadkeleti prém- és olajvadászokkal, ezekkel a váratlanul támadt, nyers és könyörtelen gazdagokkal. Mitől jött be nekik? Mi itt vagyunk a disznóinkkal, libáinkkal, marháinkkal és mégsem megy semmi. Együtt indultunk ezzel a fickóval, öt éve még ugyanolyan bukott birkatenyésztő volt, mint én, most meg milliomos. Kemény munka? Hajnalban kelés? De hiszen mi is keményen dolgozunk, mi is hajnalban kelünk. Csak annyit tudunk, hogy elkódorogtak valahová Keletre, és bevált nekik. Biztosan a nagy dumájuk – mondják szomszédaik irigykedve.
Az új magyar burzsoá érthetetlen a politikusoknak éppúgy, mint a régi állami vállalatok igazgatóinak, menedzsereinek. A vállalkozó másként él a képzeletükben. Valljuk meg, hogy mind a politikusaink, mind a szocialista menedzserek egy fokkal „európaibbak” a kelleténél. Elszoktak a kocsmai alkuktól. Kiül az arcukra az utálkozás, ha valaki az asztalkendőbe fújja az orrát, ha a szaunában akar üzletet kötni. Gyanakszanak. Sietnek. Hisznek a papírokban. A pecsétes megállapodásokban. Pedig a valódi alkuk nincsenek leírva. Nem is kérhetők számon. A teljesítést a két fél együttes érdeke diktálja:
És hősünk Nyugaton is keleti. Nem zavartatja magát, hogy tolmácsra van szüksége. Tanuljon meg az angol, az amerikai, a német vagy a francia magyarul, ha akar valamit. Én benn vagyok az orosz piacon, amire ő csak vágyakozhat. Ha nem tetszik neki valami, elmehet ahová akar. Nem esik hasra a nyugati előtt, mert csak egyet érez, a pénz szagát. A kulturális különbség érdektelen. „Ha van pénzed és ajánlatod, megegyezünk, ha nincs, akkor hiába fölényeskedsz!” Ez a magyar burzsoá nem akar európai lenni, csak gazdag. A gazdagok pedig automatikusan európaiak – állapítja meg gúnyosan. Mindent megvehetek, az európaiságot is. Az interjúvoló értelmiségi zavartan kuncog. Hiszen hősünk egy nap alatt annyit forgat meg, amennyi az ő éves keresete. És a filmes, a hegedűs, a költő, a könyvtáros, a tanár azon veszi észre magát, hogy ennek a „bugrisnak” az előszobájában kunyerál valami alapítványra, valami kis segélyre. A magyar burzsoá pedig a város legfőbb adakozójaként néha odavet valamit.
Sok-sok film kellene a magyar burzsoáról. Benne egy kis balzaci szárazság. Egy kis gorkiji, századelős orosz brutalitás. (Egy csipetnyi az Artamonovokból, a Vassza Zseleznovából – ha szabad.) Kellene egy kicsinyke Krúdy és Móricz, hogy értsük a mulatást, a „mindenkinek ára van” világot, a „megveszem a várost lábon” gondolatát. Ezt persze nem fogják finanszírozni a magyar burzsoák. És akkor azt is vállalni kell, hogy abba a városba többé nem megyünk be a kameránkkal, és esetleg később fölgyullad a lakásunk, vagy megver két erős ember az utcán. Ez a világ ma veszélyesebb és kényesebb, mint a politikáé. Itt vérre megy a dolog. Mert a miniszterelnökön, a polgármesteren még csak gúnyolódhatunk, de a várost kezében tartó burzsoán nem ajánlatos. A politikusok nem dönthetnek az életünkről. De a Vadkeletről érkezett hős igen.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 3345 átlag: 5.38 |
 |
|
