Svéd zsáner

A svéd giallo

Vörösben, sárgában, feketében

Hegedüs Márk Sebestyén

Az ódivatú krimiket horrorelemekkel felturbózó olasz giallo gyökerei egész a fagyos Skandináviáig nyúlnak.

Arne Mattson neve szinte biztosan nem cseng ismerősen a kortárs filmkedvelők körében, pedig a svéd filmrendező karrierje egészen ígéretesen indult: Egy nyáron át táncolt című szerelmesfilmje 1952-ben Arany Medvét nyert Berlinben, Cannes-ban pedig Arany Pálmára is jelölték. Az idő azonban nem kedvezett a filmnek, melyet a kritikus- és közönségsiker ellenére mára már leginkább csak azért jegyeznek, mert egy skinny dipping jelenet során a szerencsés néző megcsodálhatta Ulla Jacobsson fedetlen kebleit, mely idomok nemzetközi szinten is nagy izgalmat keltettek. Igaz, nem is rossz kezdés ez egy olyan rendezőnek, aki a hetvenes évekre a svéd exploitation filmgyártás egyik prominens alakja lett, olyan, a maga korában botrányos darabokkal a hóna alatt, mint a Mocskos ujjak (1973) című szindikátusfilm, mely az Akit félszeműnek hívtak (1973) rape-and-revenge-klasszikushoz hasonlóan hírhedtnek számított megjelenése idején. Mielőtt azonban ilyen zavaros vizekre evezett volna, Mattsson – még a kritikusok tiszteletét birtokolva – leforgatott egy sor népszerű műfaji filmet is, egy akkoriban kedvelt svéd krimiíró, Folke Mellvig köteteinek feldolgozásával pedig ötrészes, címük alapján „Szín-sorozatként” is ismert bűnügyi szériát rendezett (Asszony feketében, Modell vörösben, A kék lovas, Asszony fehérben, A sárga autó). Ezek a mai szemmel igencsak avíttasnak tűnő rejtélyfilmek ugyan még Svédországban is régen feledésbe merültek, az utóbbi években azonban ismét előkerültek néhány teoretikusnak köszönhetően, akik a hetvenes évekkel népszerűvé váló, s az amerikai horrorra is jelentős hatást gyakorló olasz giallókkal hozták kapcsolatba őket. Hogy ezen kapcsolat mennyire volt meghatározó, erősen vitatható, tény azonban, hogy egyes aspektusok érdekessé tehetik az összehasonlítást.

Arne Mattsson Mellvig-adaptációiban egy magándetektív házaspár, John és Kajsa Hillman kalandjait követhetjük nyomon, akik egyfajta svéd Nick és Noraként veszik fel a küzdelmet Svédország gyönyörű tájainak megátalkodott bűnözői ellen. A különbség csupán annyi, hogy ők nem alkoholisták, és általában véve jóval kevésbé karakteresek, mint amerikai rokonaik – másodlagossá válnak a rejtélyek mellett, s ez lehet az oka annak, hogy Kajsa Hillman az ötrészes sorozatnak csak három darabjában tűnik fel, John Hillman pedig A kék lovas teljes játékideje alatt egy másik ügyet old meg Angliában. Hőseink rendre természetfeletti erők álcája alatt elkövetett rejtélyes gyilkosságsorozatokkal kerülnek szembe, melyek mögött azonban mindig nagyon is evilági, számító, racionális érdekek állnak. Mattsson horrorelemekkel fűszerezi a klasszikus krimi szabályai szerint működő történeteket, s a bizonyos jeleneteivel Robert Siodmak Csigalépcsőjét (1945) idéző Asszony fehérben (1962) című, sorban negyedik filmjével már-már a pszichothriller felé is kacsintgat.

A „Hillmanthrillerek” hősei azonban egy másik párossal osztoznak meg a főszerepen: egy középkorú, ügyefogyott, enyhén dadogó és örökké rossz nyomokat követő asszisztenssel, Freddyvel és szerelmi érdeklődésének tárgyával, Sonjával. Ők a feszültséget hivatottak enyhíteni a történetekben, de sajnos csak tovább borzolják a néző idegeit, méghozzá nem jó értelemben véve. Kevés valóban sikeres krimikomédiát tudnék felsorolni a filmtörténelemből (W. S. Van Dyke A cingár férfije ilyen), Mattsson sorozatából pedig különösen kilógnak az elviccelt jelenetek, melyek sokkal inkább a nyugat-német Edgar Wallace-adaptációkhoz közelítik a Szín-sorozatot, mint a giallóhoz, amelyben szerencsére már nem lett hagyománya a kényszerű poénkodásnak.

Mattsson azonban kétségtelenül jeleskedett az atmoszférateremtésben, és tehetséges operatőrei segítségével sikerrel teremtett feszültséget a régivágású alapanyagból táplálkozó, túlbeszélt adaptációkban. A sorozat első darabját, az Asszony feketében (1958) címűt – melyben egy szellemnek álcázott elkövető valójában szerelemféltésből elkövetett tettei szolgálnak megoldandó rejtélyként – például a svéd (vagy az egyetemes) filmművészet egyik legkiemelkedőbb operatőre, Ingmar Bergman legfontosabb alkotótársa, Sven Nykvist fényképezte emlékezetesen.

A sorozat legkiemelkedőbb darabja egyértelműen az 1958-as Modell vörösben, sőt, tulajdonképpen ez az a film, ami miatt ma Svédországon kívül is beszélnek még a sorozatról. Ez azonban elsősorban nem a film saját érdemeinek köszönhető, sokkal inkább annak a néhány filmtörténésznek, akik tanulmányaikban Mario Bava 1964-es Hat halott modell című műfajtörténeti jelentőségű giallójának fontos előképeként nevezték meg, minek hatására egyesek a „svéd giallo” címkéjét aggatták Mattsson Szín-sorozatára. Bár a Modell vörösbent (vagy a sorozat bármely más darabját) túlzás lenne giallóként elemezni, valóban vannak jegyek, amelyek igazolják ezen összevetés létjogosultságát. A legfelületesebb hasonlóság, hogy Mattsson és Bava filmje is egy divatház alkalmazottjait tizedelő rejtélyes gyilkos tevékenykedését követi nyomon, s amennyiben figyelembe vesszük, hogy a cselekmény teréül szolgáló divatközeg éppen Bava erőszakos víziója nyomán vált népszerűvé a műfajban, már ez a szempont sem elhanyagolható.

Ennél is sokkal fontosabb azonban a Modell vörösben képi világa, az Asszony feketében után Sven Nykvistet váltó Hilding Bladh operatőri munkája. Bladh Eastmancolor képei kísérteties módon emlékeztetnek Bava hat évvel későbbi filmjére, s ez a hasonlóság egyes jelenetekben (mint például abban a szekvenciában, amelyben a tolószékes igazgatónőre rágyújtják a házát) még a későbbi, bevallottan Bava előtt fejet hajtó imitációk többségét is túlszárnyalja. Bava színpompás képei – intenzív, természetellenes színekkel és expresszív világítással széttördelt, álomszerű hatást kiváltó képkompozíciói, melyek megalkotásához fekete-fehér filmekben használatos technikákat is alkalmazott – Dario Argentótól kezdve Tim Burtonön keresztül az elmúlt évek „neo-giallóként” forgalmazott, valójában inkább Király Jenő-i értelemben vett stílusfilmek rendezőiig (lásd Hélène Cattet és Bruno Forzani 2009-es Amerjét) temérdek alkotót megihlettek, egyik alkotás sem mutat azonban ilyen erős hasonlóságokat egyik konkrét filmjével sem. Különösen zavarba ejtő, hogy Mattsson filmjét Svédországon kívül csak nagyon elszórtan forgalmazták, hiszen ha mindkét filmet megtekintjük, nehezen hihetjük el, hogy Bava ne látta volna valahol, valamilyen körülmények között a Modell vörösbent.

Műfaji szempontból tekintve a Modell vörösben és a sorozat többi darabja is hasonló képletet követ, mint a nyugatnémet krimi vagy a giallo, azaz ezek is horrorelemekkel dobják fel az ódivatú whodunit-szálat, azonban egyik film sem képes túllépni a már az ötvenes években idejétmúlt krimi-hagyományokon vagy a hangulatölő komikus betéteken, műfajkeverési kísérleteik pedig kevésbé sikeresek. A Hillmanthrillerek így akkor válnak a legizgalmasabbá, amikor sikerül feledtetniük a banális cselekményt, s helyette a – valóban olasz rémfilmeket megelőlegező – hátborzongató vizualitás és a szokatlan ötletek kerülnek a középpontba; egy kirakatban elhelyezett próbababáról kiderül, hogy ügyesen elhelyezett holttest, az egyik szereplő hipnózis hatása alatt a birtokon található mocsárba öli magát, a zeneszóra felriadó szereplők csak egy bábút találnak a csembalónál… Bár a filmek kevésbé elborultak és erőszakosak, mint akár a velük egy időben készülő Wallace-krimik, ezek a pillanatok kétségtelenül működnek, és igazolják a filmekre fordított időt.

Arne Mattsson az ötvenes évek végétől kezdve műfaji filmekből épített magának karriert, a közönség tiszteletét pedig még sokáig sikerrel őrizte. Életműve sok olyan tételt tartalmaz, amelyek egy angol feliratos megjelenéssel nagyobb közönséget érdemelnének. 1958-ban például remake-elte Victor Sjöström A halál kocsisa című klasszikusát, 1966-os, Én, a test címre keresztelt thrillere olyan szexuális feszültséget emelt be a történetbe, amelyet a Hillmanthrillerekben hiába keresnénk, A próbababa (1962) című, különös hangvételű filmje pedig fantasztikus- és horrorelemekkel díszített melodráma egy éjjeliőr elviselhetetlen magányáról, illetve visszás kapcsolatáról a címszereplő bábúval. Csupa olyan film, ami felkelti bennünk a gyanút: amennyiben több filmje is hozzáférhető volna, Mattsson nevével talán nemcsak a Bava-monográfiák lábjegyzeteiben találkozhatnánk.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 26-27. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11663

Cikk értékelése:

szavazat: 543 átlag: 5.37