Kritika

Gravitáció

Egy nehéz nap odafenn

Nevelős Zoltán

Cuarón űrhajós mozijában a 3D-s látvány szerves része az elbeszélésnek.

„Az űrben senki sem hallja, ha sikoltasz” – szólt annak idején A nyolcadik utas: a halál eredeti szlogenje, és mintha e triviális, de igen hatásos megállapítást illusztrálná Alfonso Cuarón másfélórás vizuális mutatványa. A mexikói származású rendező a digitális képalkotás nagyarányú használatával messzire rugaszkodott tíz évvel ezelőtti remeke, az Anyádat is! földközeliségétől, ugyanakkor a harmadik Harry Potter epizód mesevilága és Az ember gyermeke disztópiája után vissza is tér a szigorú realizmus melletti elkötelezettséghez.

Egy egyszerű, munkás hétköznap az űrben: asztronauták egy űrteleszkóp karbantartását végzik, a leparkolt űrsiklóhoz lazán tekergőző kábelek kötik őket, míg a háttérben a Föld bolygó kékesen ragyogó gömbje látszik. Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) első űrbeli küldetésén jár, míg a tapasztalt űrhajós Matt Kowalski (George Clooney) a nyugdíjazás előtti utolsó űrutazását végzi – ők lesznek az egyetlen túlélői a szinte derült égből érkező katasztrófának, amikor egy tőlük hatalmas távolságban felrobbant műhold törmelékei gránátszilánkok módjára csapódnak be közéjük. A veszély elmúltával a halálra rémült tudós és a higgadt profi egy többméteres kábellel egymáshoz csatolva, a rendelkezésükre álló csekély mozgató eszközök segítségével, mondhatni gyalog indulnak el a megközelíthető távolságban lévő nemzetközi űrbázis felé, ahol, azt remélik, találnak használható űrkabint a Földre való visszatéréshez. Oxigénjük és energiájuk rohamosan fogy, ráadásul tudják, hogy a Föld körül keringő törmelék is újra el fogja kaszálni őket pontosan kiszámítható idő elteltével.

Mindig izgalmas, amikor a ma már a divatosnál is nagyobb mértékben elterjedt 3D technika alkalmazása nem pusztán öncélú mutatvány egy játékfilm esetében, hanem szerves része az elbeszélésnek és mindannak, amit a produkció közölni akar. A három dimenziós látvány már a békés űrsétát bemutató, kezdő jelenetben elengedhetetlen eleme annak, hogy a film minden eddigi kísérletnél jobban átélhetővé tegye az űrben való lét, a légüres térben mozgás élményét. Hideg fémszerkezetek között úsznak a speciális védőruhákba csomagolt emberek, nekiütődnek ennek-annak, tartókábelek végéről rándulnak vissza, miközben a háttérben a Föld lélegzetelállító panorámaképe adja az elsődleges viszonyítási pontot. Annak idején a 2001 – Űrodisszeia űrbeli képsorai gyakorolhattak hasonló hatást a nézőkre, még két dimenzióban. A Gravitáció legerősebb pillanatai ezek a kevés mozgással, az űr tényleges némaságát megidéző, a szereplők rádióhangjára és lélegzetvételére építő hangsávval operáló képsorok, amelyek sokkal hatásosabbak, mint a katasztrófajelenetek robbanásai.

Alfonso Cuarón, aki fiával, Jonas Cuarónnal közösen írta a film eredeti forgatókönyvét, éveket várt arra, hogy a technológia fejlődése lehetővé tegye a megálmodott látvány megvalósítását. Az űrbeli viszonyokat páratlanul érzékletesen megjelenítő képi világ és az átélhető alaphelyzet mellett a nézői azonosulás kiváltásában fontos szerepe van a színészek alakításának is, akik gyakran csak a szkafander szűk ablakát kapták játéktérnek a digitálisan generált képeken. Kivált Sandra Bullock remekelt, aki mindjárt az elején magához ragadja együttérzésünket, hogy azután már vele legyünk minden apró mozdulatában az életben maradás lehetetlennek tűnő útján. Lélegzetvisszafojtva szurkolunk olyan banális műveleteknek, akár egy csavar kioldása – A félelem bérében izgulhattunk hasonló módon a teherautó kerekeiért egy-egy kockázatos tolatás közben.

Amivé végül mindez a hatásvadászat összeáll, az nem más, mint egy meglehetősen egyszerű példázat az emberi küzdeni akarásról egy stúdiófilm stílusában megfogalmazva, megfejelve néhány emlékezetes képsorral a magányról és az áldozathozatalról.

A cselekmény egyik drámai pillanatában egy könnycsepp a főszereplő szeméből gravitáció hiányában a kamera lencséje felé hull – hogy ez giccs-e, vagy az idegen közegbe vetettség magányának ihletett ábrázolása, talán egy olyan pont, aminek megítélése nemcsak ízlés kérdése, hanem olyasmi, amit a 3D-s filmkészítés további fejlődése után másképp fogunk megítélni.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2013/11 52-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11654

Cikk értékelése:

szavazat: 433 átlag: 5.5