MozipestBeszélgetés Gárdos Péterrel„Lépcsőházfüggő vagyok”Erdélyi Z. Ágnes
Gárdos Péter filmjeiben főszereplő Pest, pontosabban „Csikágó”. Gárdos Péter közkedvelt filmjei, a Szamárköhögés és A
Skorpió megeszi az ikreket reggelire sok
jellegzetes budapesti külső és belső helyszínt vonultatnak fel. Olyat is,
amelyik már csak emlékeinkben él.
A Szamárköhögés sztoriját hálás volt
felidézni, mert többé-kevésbé a családom anekdotái elevenednek meg benne, de
főleg a Hernád utcai lakás, amelyben akkor éltünk. Miközben írtam, írtuk,
előhívódtak az emlékek, pontosan, fényképszerűen láttam magam előtt a lakás
összes helyiségét, könnyű volt őket tárgyakhoz, napszakokhoz, hangulatokhoz,
bútorokhoz kötni. Mielőtt elkezdtük volna a forgatást, fél évig kutattunk
helyszínek után. Végül Romvári József, a film díszlettervezője kijelentette: „Péter,
azt a lakást, ami benned él, nem fogjuk, nem lehet megtalálni! De ha akarod,
felépítem neked díszletben!” Valamiért ódzkodtam ettől, a hitelességet
féltettem. Romvári végül egy dolgot kért tőlem, hogy amíg ő a díszletet építi,
a közelébe se menjek a műteremnek. Így is történt, a lakást a forgatás előtti
napon vettük át. Soha nem felejtem el, mentünk át a Róna utca filmgyár udvarán,
a 2-es műteremben volt a díszlet, s a bejáratnál Józsi azt kérte tőlem, hunyjam
be a szemem. Fogta a karomat, tettünk néhány lépést, akkor mondta csak, most
már kinyithatom. Megrázó volt a látvány és persze sírnivaló. Mintha visszamentem
volna az időben. Romvári – az ő hihetetlen érzékenységével – a forgatókönyvből,
a beszélgetéseinkből precízen rekonstruálta azt a világot, amelyben 18 évig
éltem. A könyvek, a csorbult konyhaszekrény, a vitrin, a szőnyegek, a képek
falon, a nippek, a kis Darwin- szobor, még a kiégett izzós lámpa is az
íróasztalon, mind, mind éppen ott volt és ugyanúgy, mint a mi budapesti,
polgári lakásunkban, hajdanán, a Hernád utca 54 első emeletén!
Budapesthez tehát nem csak a külsők, az
utcák, hanem a lakásbelsők is hozzátartoznak.
Abszolút!
Sőt nem fogod elhinni, a lépcsőházak is! Volt egy kisjátékfilmem, az első
nemzetközi sikereimet ennek a 11 percnek köszönhetem. A címe Lidérc, még a Híradó- és Dokumentumfilm
Stúdióban forgattam 1977-ben. Úgy kezdődik, hogy valaki – egyébként a kamera,
mert szemszög-optikát használtunk – lépcsőkön rohan le, végül megérkezik egy
pincébe, és rácsapódik az ajtó. Ehhez tudnod kell, hogy a VII. kerületben
nőttem fel, a Csikágóban. Kora kamaszkoromtól mániákusan fényképeztem, de csak kizárólag
lépcsőházakat és gangokat. Máig nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Ennél a
filmnél végre hasznosíthattam ezt a speciális vonzódásomat. Vagy például a
pincék. Mi olyan lakásban laktunk, ahol cserépkályhával fűtöttek. A hozzánk
tartozó pincerész tele volt brikettel, fával, amit már augusztusban,
szeptemberben leszállítottak. Az öcsémmel már hat éves korunktól nekünk kellett
lemenni a szénért és a fáért. Persze halálosan féltem, a 30 méteres
pincefolyosón két lámpa égett mindössze, majdnem teljes sötétségben kellett
bepakolni a zsákba a tüzelőt, és a zsákkal a hátunkon villámgyorsan felrohanni
az első emeletig, de legalábbis a földszintig, hogy megússzuk. Ma már
érthetetlen mitől féltünk annyira. Ám ez az iszonyatos rettegés sokáig bennem
maradt, talán ennek kivetülése is a Lidérc.
A pinceélmény tehát érthető, de a
lépcsőházaknak vajon mi a múltbeli magyarázata?
Budapest
igazából a századfordulón épült fel, és ebben a neoklasszicista világban az
épület lelke volt a lépcsőház. Többnyire kettő: az előkelő, díszesebb
főlépcsőház és rothadás szagú, kacskaringós hátsó lépcső, ahogy régen hívták, a
„cselédlépcső”. Nem hiszem, hogy van ember, aki nálam jobban ismerné például a
Csikágó hátsó lépcsőházait. Mostanság is lépcsőházfüggő vagyok, csak sajnos a házakba
ma már lehetetlen bejutni. Szerintem egy hátsó lépcsőházban benne van az egész
ház története. A lépcsők kopásaiban, a kanyarok ívében, a korlátok magasában.
Benne van azoknak az élete, akik ott élnek.
A pincékről a mi generációnknak 1956 is
bevillan…
Pincében
töltöttük mi is 56-ot, a Szamárköhögésben
van is erről egy jelenet, a pincében pingpongoznak a gyerekek. Farakásokra
lerakott matracokon aludtunk, akkor nem féltem, bár éreztem, hogy ez a pillanat
alapvetően eltér a hétköznapoktól, már csak azért is, mert körülvett a család.
A pinceszag, a doh, a szénnek és a fának az illatelegye ma is elsősorban 56-ot
juttatja eszembe.
Csikágónak rossz volt a híre, a nevét is
ezért kapta…
Ez
közkeletű tévedés. Azért nevezték el Csikágónak, mert olyan gyorsan épült fel a
negyed, mint az amerikai Chicago. Gyerekkorom fő színtere – minden amatőr
filmemben benne van – a Városliget. A Keleti pályaudvar visszatérő helyszín a Skorpióban – például amikor Dezső
(Garas) és Péter (Rudolf) lerészegednek és megbeszélik a dolgaikat, az a
Keletinek az éttermi része, amelybe első ott jártamkor beleszerettem.
Csikágónak minden szegletét bejártam, soha nem éreztem semmi veszélyt,
anyáméknak emiatt nem volt álmatlan éjszakájuk.
Mi az, ami a Csikágóra jellemző a többi
pesti negyedtől eltérően?
Meghatározó
a Ligethez való közelsége. 1956-ig a felvonulási téren állt a Sztálin-szobor,
emlékszem a csizmára, amely az alak ledöntése után még ott ragadt három-négy
hónapig. Aztán a május elsejei vonulások. Felejthetetlen a hangulat, a
kátrányos, narancsos Bambi üdítő, a pálcikazászlók, a megafonokból süvöltő
mozgalmi dalok. Hogy mit jelent nekem még a Csikágó? A focit meg az egyérintőt.
Nincsenek még autók az utcán, kiteszünk két iskolatáskát, és órákig rúgjuk a
rongylabdát a Hernád és a Peterdy utca sarkán. Néha-néha jön egy-egy autó, nagy
ritkán a jeges, akihez ugyancsak nekem kell lemennem egy vödörrel, hogy a
jégszekrényünk bádogtartályában, a forró júliusban legyen hűtés. A jeges még lovaskocsival
jár, az első autót, egy Wartburgot a szomszédban lakó orvos veszi, és mi,
gyerekek óvatosan tapizzuk a glazúrt, belesünk az ablakán. Az 56-os golyónyomok
ma is ott vannak a Dembinszky és a Wesselényi utcai házak falain. Hogy miért
lövöldöztek arrafelé, nem emlékszem, de arra igen, hogy nagymamám állandóan
leszaladt kenyérért – ahogy a Szamárköhögésben
– és az, hogy a kenyeret átlőtték, megtörtént, valóságos élmény. Csikágói
figura volt a Füttyös is az 56 utáni időkben. Sokszor találkoztam vele.
Rejtélyes fiatalember volt, valami megbomlott az agyában. Egy keményre
összesodort újságpapírral füttyögve járta az utcákat, jó volt kitérni az
útjából, mert aki elment a közelében, arra keményen rásózott. Ez személyes
tapasztalat, a Füttyös pontosan célzott, brutálisan tudott ütni.
Voltak más furcsa figurák is?
Persze,
ők is velem maradtak, hál’isten. Közvetlen a házunk, a Hernád 54 mellett volt
egy trafik. A mélyben – két lépcsőt kellett lefelé menni – egy háborús veterán,
Faragó bácsi árulta a cigarettát, két mankója volt, és húsz fillérért lehetett
venni nála Diana sósborszeszt, rózsaszín cukorban, papírba sodorva. A dohány
kesernyés illata, a sósborszesz íze, és a húszfilléres koppanása az üvegen – ez
így együtt maradt meg. Aztán ott volt a szemfelszedő a Damjanich utcában. Ő egy
idősebb hölgy volt, a falra, a pult mögé ő vagy a férje kiragasztotta az
1953-as Népsportot, oldalanként. A 6:3 és a 7:1 az évek során megsárgult, a
szélek betörtek, a papír félig szétmállott. Amíg a hölgy szedte fel a szemeket,
én mindannyiszor újra és újra elolvashattam a két angol-magyar diadalát.
Kívülről tudom idézni az összeállításokat ma is. Még egy emlék: az öcsémet
vasárnaponként le kellett vinnem sétálni a Gorkij-fasorba (ma Városligeti
fasor). Tízméterenként voltak a padok, mindegyiken egy-egy fém táblácska, rajta
a munkásmozgalmi hősnek vagy mártírnak a neve, alatta születési, halálozási
évszám. Százszor, ezerszer mentem végig a Gorkij-fasoron, szórakozásból,
kivagyiságból memorizáltam a harminc-negyven mártír nevét. Fél év múlva, egyik
vasárnap délután odaálltunk a szüleink elé, és behunyt szemmel, skandálva
felmondtuk a mártírnévsort, évszámokkal, szép sorban, ahogy a Bajzától a Dózsa
György útig felvésték őket. Hát ezek a padok azóta eltűntek mind, a
réztáblácskák is, sőt a fasor neve is a múlt ködébe vész.
Ugyanúgy, mint a telefonfülke a Skorpió elején, ahol Rudolf
Péter és Eszenyi Enikő szenvedélyes viszonya elkezdődik egy téves hívás nyomán.
Ennek
a filmnek is vannak önéletrajzi vonatkozásai. Házasságban éltem, és volt egy
nagyon komoly külső kapcsolatom. Ugyan hogyan másként lehetett volna
lebonyolítani, mint a telefonfülkékből, hiszen az otthoni készülékről nem
lehetett és nem illett ilyen helyzetben telefonálni! Ha ma meglátok egy sárga
fülkét, előhívódik a reménytelenségnek az a letaglózó érzete. Sebesen
lebonyolított, többnyire szomorúan végződő dialógok zajlottak le bennük arról,
hogy aznap miért nem találkozhatunk.
A Szamárköhögésben viszont van egy
vidámabb jelenet a telefonnal, természetesen ez is valós emlékeken alapul.
Apámnak ugyanis – lényegében minden telefontulajdonossal együtt – meggyőződése
volt, hogy a beszélgetéseket lehallgatják. Nagyanyámnak öt testvére élt
Amerikában, Ausztráliában, néha-néha megeresztettek egy hívást, és akkor a
család többnyire rejtjeles, „virágnyelven” folytatott beszélgetésekbe
bonyolódott, amelyet gyerekként meglehetősen mulatságosnak tartottam.
Nincs meg már, vagy nem üzemel a Skála
Metró terasza sem, ahol Törőcsik Mari és Eszenyi Enikő nagyjelenete játszódik a
Skorpióban.
Ehhez
a jelenethez olyan helyszínt kerestünk, amelyik önmagáért beszél. Amelyikben
benne van Pest, de valami plusz töltettel. Rátaláltunk erre a teraszra, ahonnan
rálátni a Nyugati pályaudvarra úgy, hogy szinte egy magasságban vagyunk vele,
láthatók a zseniális üvegépület részletei. Sokáig méricskéltük a magasságot, a
kivágást a kamerában, amely megmutatja Enikő a lábán a cipőt és a lába mögött
előbukkanó Eiffel-palotát. Ma már ezt a szöget is talán csak a felüljáróról
látni, az autóból, elsuhanva.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1843 átlag: 5.58 |
 |
|
