Beszélgetés Kardos Sándorral

A kikerülőművész

Bilsiczky Balázs

Résfilmek, gömbkamera; Kardos Sándor a felfedező szellemű operatőrök közé tartozik.

Kardos Sándor operatőr, forgatókönyvíró és filmrendező neve összeforrt az általa tökélyre fejlesztett réskamera-technikával. A Filmszemle-fődíjas Résfilm óta azt is megtapasztalta, milyen érzés anélkül forgatni, hogy látná, amit rögzít a kamera. Kardossal kedvenc témájáról, a látás mechanizmusáról, legutóbbi három filmjéről, valamint saját és tanítványai jövőjéről beszélgettünk.

*

Három, egymást követő és hasonló stílusjegyekkel rendelkező filmre könnyű azt mondani, hogy trilógia. Sokak szerint a Résfilm, az Átváltozás és A sírásó trilógiát alkot, szerintem viszont az Átváltozás több tekintetben is kilóg ebből a sorból. Te hogy érzed?

Mit mondjak, meglepett, amikor ezt először említetted. Nekem nem fordult meg a fejemben, de ettől még lehet, hogy trilógia. Bizonyos értelemben nem, hiszen nem annak szántam, véletlenül sikerült így, olyan értelemben viszont lehet annak tekinteni, hogy a hagyományos filmkészítésben mindig volt valami, ami a munkám során egy kicsit zavart, és itt mindhárom esetben ezt próbáltam kikerülni. Nevezetesen azt, amit már sokszor elmondtam, hogy a film azzal akadályozza a saját absztrakciós készségét, hogy túl konkrét, és ezért a fantázia nem tud elindulni, mint az irodalomban vagy a zenében.

Te viszont filmes vagy, nem pedig író vagy zenész, így sajátos technikai eszközeiddel próbálsz segíteni ezen a problémán.

Igen. Ezenkívül itt nem látszik annyira a színészi játék meg egy csomó minden, ami egy úgymond normális filmben ott van, tehát mondhatjuk, hogy én kikerülőművész vagyok, bizonyos dolgokat elkerülök.

Ezért is más az Átváltozás, mert ott erősen megjelenik a színészi játék, sok a gyors párbeszéd vagy monológ, ami miatt a Résfilm után nekem túl zaklatott benyomást keltett, jóllehet, a képi megoldás a gömbkamerával ugyanolyan jelentőségű technikai újítás, mint a másik két film réskamerája. Nem azért lett ilyen az Átváltozás, mert egyrészt mindenképp meg akartad csinálni ezt a gömbkamerás megoldást, másrészt akkor nem akartad folytatni a Résfilm lassú, méltóságteljes papírtekercs-formáját?

Nem egészen. Ami nekem az életemben villámcsapás-szerűen az eszembe jut, az nem mindig, de általában jól szokott sikerülni. Ez is ilyen volt, megmutatták ezt a képet, amit a gömbkamera felvesz, hogy mit gondolok, mit lehetne ezzel kezdeni. Abban a pillanatban kimondtam, hogy Kafka és Átváltozás. Azóta is beszélgetünk Takács Barnabással, a kamera egyik megalkotójával, hogy ezzel valamit lehetne még kezdeni, de egyelőre nem jut az eszembe semmi érdemleges. A zaklatottságról pedig azt gondolom, hogy ha valaki bogárként ébred, akkor igen, az valóban egy zaklatott állapot, ráadásul Kafkáról beszélünk.

Engem mindig nagyon foglalkoztatott a látás mechanizmusa, mindenféle szinten. Jelenleg a BKF-en tartok egy képtörténet-képelemzés kurzust, ami másfél óra látáselemzéssel indul. Ebben Berkeley filozófiájától kezdve sok minden benne van. Én ebben az egészben látok egy nagyon misztikus dolgot, és azt gondolom, hogy az ember által látott képnek minden válfaja igazi. Ha kapok egy pofont és csillagokat látok, az is a látható világhoz tartozik és létezik. Mint amikor a született vak embernek elektródát tesznek az agyába, ő pedig azt mondja, hogy karnyújtásnyira maga előtt lát egy szilvamagot. Ez azért van, mert valószínűleg az irányjelző alkatrészeket ingerelték. Ezek borzasztó érdekes dolgok, van például egy csendes-óceáni rovarfajta, amelyik látna egy sugárzást a szemével, ami viszont sosem létezett a naprendszerben, és nem is fog. Ha egy mondatban szeretném megfogalmazni azt, amiről Berkeley ír, akkor azt mondanám, hogy nem állunk másból, mint az érzékelésünkből. Ennek pedig a látás az alapja.

Te most minden vélemény szerint egy teljesen egyedi és új dolgot csinálsz, ami ugyanakkor visszamutat az időben. Ezt egy korábbi cikkben úgy fogalmazták meg, hogy egy konzervatívabb filmkészítésbe mentél vissza, ami kissé paradox, hogy egyszerre haladsz vissza és előre.

Még egyetemista koromban álltam egy antikváriumban és böngésztem a könyveket. Megállt mögöttem egy öregember, mint a mesében, és azt mondta: „Fiatalember, minél többet akar tudni, annál visszább kell mennie”. Ez egy életre megmaradt bennem.

Ugyanakkor nem szeretek azzal foglalkozni, hogy meddig mentem vissza, hogy ennek mi a súlya. Nem szerénységből, mert nem vagyok az, hanem ifjúkoromban rájöttem, hogy ez egy praktikus hozzáállás. Tudniillik, ha elkezdesz a saját súlyoddal foglalkozni, akkor elfelejted, hogy mit kell csinálnod. Ha ilyesmi szóba kerül, azt inkább eltolom magamtól, beszéljen erről más.

 Ezek szerint egyáltalán nem érdekel az, hogy amit csinálsz, az újítás-e vagy éppen visszalépés az időben? Már a Résfilm idején is beszéltél a 360 fokos látószögről vagy az említett rovarfajról. A lényeg, hogy ami bevillan, azt kiadd magadból?

Így van, csak e mögött nyilván van egy több évtizedes feltöltés. A réskamerával is úgy voltam, hogy általában azokat a dolgokat szerettem az életemben, amibe bele lehet bolondulni, mert képes vagy rá, hogy megértsd. Az elektronikában azt csinálsz, amit akarsz. Mindent megtehetsz, és a minden általában egyenlő a semmivel. A réskamerának ellenben sajátos természete van, mint egy ragyogó hölgynek, akinek ki kell ismerni a viselkedését, a hisztériáit, hódolni kell neki.

Sok évvel ezelőtt egy, Németországban élő magyar képzőművésznél, Császi Gábornál találkoztam először a réskamerával. Egy olyan kísérleti filmet csináltunk, amiben egy Arriflex és egy réskamera volt egymás mellett. Nagyon megfogott, hogy jön két ember egymással szemben, és attól függően, hogy melyik irányban haladnak el a rés előtt, másik irányba esik az árnyék, ha süt a nap vagy ég egy lámpa.

Olyan dolgokat produkál ez a rendszer, hogy az ember szinte belebolondul, amíg megérti. Én az ilyeneket szeretem. Kétségtelen, hogy a gömbkamera nem teszi ennyire próbára az embert, de azért ott is voltak bizonyos kihívások. Mivel az nem tud egyidejű képet adni, csak utólag tudtuk megnézni, hogy mit vettünk fel. Úgy kellett mozgatni, meg lekövetni a jelenetet, hogy az embernek fogalma nem volt róla, hogy jó-e, amit csinál. Sőt, ráraktuk egy távirányítású takarítórobotra, amit véletlenszerűen irányítottunk a fal mögül, hiszen nem lehettünk bent a helységben.

Elmondtad, hogy mennyire szereted, ha véletlenül történik valami, egy film elkészítése viszont nagyfokú tudatosságot is igényel. Hogy állítod egymás mellé ezt a két dolgot?

Erre egy példával válaszolok. Török Vidor, a híres sportoperatőr még Arriflexszel vette fel a futballmeccseket, és róla terjedt el a legenda, amikor azt mondta a segédjének: „Drága fiam, menjen le a jobb oldali kapu mögé, ott három perc múlva lesz egy gól”. És lett. Nem tudja az ember, hogy hogyan kezeli a véletlent, de azért valamennyire ki kell, hogy ismerje magát a véletlen természetében. Szerintem én a Hórusz Archívumon tanultam meg, hogy a véletlen mit képes produkálni. Azt nem tudom megmondani, hogy mi véletlen és mi nem, de tudom, hogy számíthatok rá és ő is rám.

Az irodalmi alapanyagot tudatosan társítod a formához?

Nem biztos. Valamiért elkezd vonzani. Keresek, elolvasom ezt is, azt is, és akkor egyszerre valamiben megérzem a húzást, hogy igen, ez az. Alapvetően filosz vagyok, ma is, amellett, hogy filmeket csinálok.

Nyilván ennek is köszönhető, hogy ilyen filmeket csinálsz.

Biztosan szerepe van benne. Az embert az életében egyszer a fülénél fogva végig kellene húzni azon, amit az emberiség az elmúlt tíz- vagy húszezer év alatt létrehozott, irodalomban, festészetben vagy bármilyen tárgykörben. Egyik áldott emlékezetű mesterem, a nemrég elhunyt Herskó János úgy vette föl az embert a főiskolára, hogy annak vagy volt már egy diplomája, vagy nagyfokú élettapasztalattal rendelkezett. Tehát ha mondjuk korábban idegenlégiós voltál, akkor eltekintett a diplomától. Ma viszont az van, hogy minél fiatalabban gyere, ami nem biztos, hogy jó.

A Résfilmben ott van a professzor, aki tanít, a szabadidejében pedig mindent elolvas, ami a tanítványait érdekli. Téged is nyilván foglalkoztat mindaz, ami a tanítványaidat, különben nem hiszem, hogy tanítanál. Megvan a párhuzam közted és a filmbéli professzor között?

Persze, bár én másként fogalmaznám meg: a professzor tanít, a szabadidejében pedig kételkedik. Ez a lényeg, és itt megemlíteném párhuzamnak az Úrvacsorát Bergmantól, ahol ott van a pap, aki nem hisz eléggé, és ennek hatására egy hívő parasztember meg főbelövi magát. Tehát ez egy meglehetősen általános dolog, amikor két kultúra között, vagy valamilyen ingatag helyzetben van az ember. Tanítja vagy prédikálja, de közben ő maga is folyton kételkedik abban, amit csinál.

A Hórusz Archívumra mennyire támaszkodsz a tanításban?

Benne van a féléves anyagban. Még nem jutottunk el odáig, hogy ezeket a véletlenszerűen kialakult mesteri kompozíciókat elemezzük, de sor kerül majd rá.

Korábban azt nyilatkoztad, hogy nagyon szívesen csinálnál némafilmet. Arra nem gondoltál, hogy a Hórusz-gyűjtemény fotóit felhasználva raksz össze egy történetet, nyilván filmes eszközökkel elkészítve?

Nem, egy másik dolog jutott róla az eszembe, egy epikus előadásforma. Valakire rátettünk volna egy mikrofont és mindent vettünk volna, amit beszél egy hónapig. Ebből összeállítottunk volna egy szerkezetet, amire aztán rákerülnek a képek.

Ember a felvevőgéppel, kép helyett hanggal?

Igen, az is nagyon hasonló. Vertov mindig példaképem volt.

Nyilatkoztad korábban, hogy a résfilmes formát tovább akarod vinni. Mit tudnál elképzelni folytatásként?

A Résfilm és A sírásó is lírai történet. Arra gondoltam egy időben, hogy valami igazán kemény sztorit is el lehetne mondani vele, mondjuk Hannibál az Alpokban, vagy valami ilyesmi. De most csönd van odabent, nem tudom, mit akarok, és ilyenkor nyugton is kell maradni, ha az emberben nem forr valami. Ezzel együtt valami nagyszabású dologra gondoltam.

Ez egyenes vonal lenne a tekintetben, hogy a háromszereplős Résfilm után A sírásóban már egy egész falu megjelent, itt pedig már tömegekről lenne szó.

Igen, ez valóban irány volt, hogy először ki lehet-e ezzel fejezni egy háromszereplős kis kamaratörténetet. A legtöbb barátom azt mondta, hogy ezt nem lehet fél percnél tovább nézni. Gondoltam, hogy akkor próbáljuk meg tizennyolc percben. Hittem benne, megcsináltam és működött. Jött a válasz, hogy igen, tényleg belefér a tizennyolc perc, erre mondtam, hogy akkor csinálnék egy másfél órásat. Na, azt aztán végképp nem lehet végignézni – mondták ugyanazok, akik azelőtt a Résfilmben is kételkedtek. Ezzel együtt nagyon megbízom ezekben az emberekben, így Németh Gáborban, aki A sírásót segített megírni, és amikor megnézte, azt mondta, hogy őt meggyőzte ez a dolog.

Sokat hivatkozol James Joyce-ra az irodalmi nyelvezet megújítása okán. Az Ulyssesben ráadásul már ott van a mitológia is, mint az emberiség legősibb témája. Foglalkoztál már az ősi japán kultúrával, A sírásóban a középkorral. Szívesen visszamennél egészen a kezdetekig?

Erről nem nagyon szeretnék beszélni, tudniillik most épp egy ilyen dolog foglalkoztat. Hannibálról már beszéltünk, mint ötletről, ez viszont egy konkrét elképzelés, amit nem szeretnék előre elárulni. Gondolj arra, amit az öregemberről mondtam, hogy minél visszább kell menni, hogy minél többet tudjunk. Nem szeretek ezzel dicsekedni, de nagyon sokat foglalkozom a Bibliával. Filmoperatőrhöz képest eléggé otthon vagyok benne és nagyon foglalkoztat.

A sírásóval azért tértél vissza a résfilm-technikához, mert volt benned valamiféle csalódottság az Átváltozással kapcsolatban? Egyáltalán, hatnak rád ezek a visszajelzések a tekintetben, hogy merre mész tovább?

Nem, ez abszolút praktikum volt, én az Átváltozást is nagyon szeretem. Mesélték, hogy a Berlini Magyar Intézetben Muhi András megmutatta a filmet Greenawaynek, aki azt mondta rá, hogy ez a novella legautentikusabb változata, ami filmen megjelent. Utána adódott egy lehetőség A sírásó elkészítésére, hát megcsináltam, mert régóta mozgott bennem és a Rilke-novellát is mindenképpen fel akartam dolgozni. Itt is a már említett véletlenről van szó. Meditálok, várok, és a sors megteszi velem azt, amit jónak lát.

A közönség nem mutat túlzott érdeklődést a kísérleti filmek iránt. Mi az, ami mégis erőt adhat a folytatáshoz?

Azt olvastam, hogy sokkal többet ér, ha tízen okosabbak lesznek, mint ha százan hülyébbek. Eleinte minden újítás azoknak szól, akik csinálják. Ez egy másfajta fölvetés, amivel nem azt mondom, hogy így kell csinálni filmet, hanem azt, hogy így is lehet.

Azokban a fiatalokban, akiket tanítasz, érzed azt az újító szándékot vagy kísérletező kedvet, amit képviselsz akár te, Jeles, vagy Bódy annak idején?

Nagyon más lett a világ, sokkal nehezebb kísérletezni. Régen még volt egy játszótér, a Balázs Béla Stúdió, amit az akkori vezetés azért hozott létre, hogy a hülyegyerekek ott homokozzanak. Elszállt az agyatok, ott ki lehet élni magatokat, na persze, nem feltétlenül kell bemutatni a végeredményt, azt majd mi eldöntjük – ezt a célt szolgálta. Természetesen ki lehetett őket játszani, ahogy az Álombrigád esetében is, ahol elolvasták a Jeles forgatókönyvét és azt mondták neki, hogy „Andriskám, végre a munkások érzik, hogy valaki fogja a kezüket”.

Ma ezt nem lehet, mert megölnek, ha nem azt csinálod, ami az elvárásoknak megfelel. Nem akarok panaszkodni, mert elég jó dolgom van, de Illyés Gyula mondta azt, hogy a magyaroknak rendkívüli érzékük van szellemi értékeik fel nem ismeréséhez. Olyan filmekre gondolok itt, amiket a Filmszemle előzsűrije kidobott, külföldön meg sikert aratnak.

Viszont bármennyire is nehéz a helyzet, én nagyon hiszek ebben a tizenegy emberben, akiket tanítok. Ugyan még az elején vannak, de már most nagyon jó dolgokat csinálnak. Elég különös feladatokat adunk nekik Szaladják Istvánnal, akivel vezetjük a kurzust, és olyan válaszokat kapunk rá, hogy mi csodálkozunk rajta a legjobban.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2012/01 45-47. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10914

Cikk értékelése:

szavazat: 684 átlag: 5.5