Pixel vs. CelluloidDigitális moziA fejlődés áraÁdám Péter
Búcsúznunk kell a 35 milliméteres celluloid filmszalagtól. A digitális kamera és a digitális vetítőgép átveszi az analóg eljárások és eszközök helyét. Folyik a latolgatás, mit nyerünk/vesztünk a cserén. Amikor egy nap a festő Auguste Renoir benyit a festékboltba (az anekdotát fia meséli Apám, Renoir című könyvében), a kereskedő ezzel a hírrel fogadja: „Képzelje, egy vegyész olyan festéket hozott, amivel lehet szabadban is festeni!”. A történet, pár évvel ezelőtt, Jean-Luc Godard kapcsán jutott eszembe: az Új Hullámnak is a szuperérzékeny nyersanyag tette lehetővé, hogy a kamerát végre kihozza a stúdióból, és természetes megvilágítással cserélje fel a mesterségest. A technika látnivalóan sokszor nyit új utakat, kínál fel új lehetőségeket a művészetnek. Azzal viszont csak újabban kell szembesülnünk, hogy a technikai fejlődés nemegyszer súlyos veszteség is. Hogy amit nyerünk a réven, azt bizony könnyen elveszítjük a vámon.
Mint például a digitalizálás forradalmának esetében. Mert forradalomról van szó, sőt, több éve tartó forradalomról: egy ideje a moziból kijövet már nem is nagyon tudja az ember, hogy milyen filmet látott a mozivásznon, celluloidszalagról vagy digitális adathordozóról vetítettet, amiként azt sem tudja, hogy a filmet eredetileg milyen adathordozóra vették fel a forgatáskor. A mozi lassan örökre búcsút mond a születése óta használatos alapanyagnak, az ezüstbromid réteggel ellátott celluloidszalagnak. Az 1895-től használatban levő 35 mm-es celluloidszalag, meglehet, utolsó óráit éli: 2012 végére, ha igaz, már minden mozi át fog állni digitális vetítésre. A folyamat, az informatika fejlődésével, már a kilencvenes években megkezdődött, de rendkívüli módon felgyorsult az utóbbi években. 2009-ben még ritkaságszámba ment a digitális forgatás (a digitális módszerrel való vetítés viszont, legalábbis 2005-től, sokkal gyorsabban terjedt). A celluloidszalag a mozikban egyre ritkább: legtöbb helyen már rég áttértek a CDP-re, vagyis a digitális mozi-kivetítőre (Digital Cinema Projector); az egykori filmtekercs funkcióját lemezen tárolt fájlok vették át.
Akárhogyan is, korántsem ez az első nagy technikai fejlődés a film történetében; az első jelentős változás a hangosfilm megjelenése (1930), a második a színesfilm elterjedése volt (1950). A nézők mindkét esetben valami radikálisan újnak voltak tanúi. A mostani változás abban különbözik az első kettőtől, hogy a digitális forradalommal nem jelenik meg semmi olyan, ami korábban ne lett volna látható. A jövőben is elő fog fordulni, hogy egy-egy filmet 35 mm-es nyersanyagra vesznek fel, de a mozik valószínűleg végleg búcsút fognak mondani a celluloid kópiáknak. Nem érdektelen, hogy az idei cannes-i filmfesztiválon kivételszámba ment a 35mm-es celluloidszalag (2012-re pedig feltehetően már el is fog tűnni, annál is inkább, mivel addigra a francia mozik digitális átállása is be fog fejeződni).
De vajon milyen változást hoz ez a forradalom? Mit nyerünk, és mit veszítünk azzal, hogy a 35 mm-es celluloidszalagról áttérünk a digitális adathordozókra? És mi a tétje a 2K-ról 4K-ra, vagyis a 2048 x 1080 pixeles képfelbontásról 4096 x 2160 pixeles képfelbontásra történő átállásnak? A 35 mm-es nyersanyag eltűntével két dologtól kell végérvényesen elbúcsúzni: egy bizonyos gondolkodástól, valamint attól a meghitt élménytől, amely elválaszthatatlan a 35 mm-es nyersanyagtól.
Eddig forgatáskor a valóság képét vegyi eljárással rögzítették, és ezt a képet fénycsóvával vetítették a mozivászonra; a digitalizálás viszont másképp jár el: itt egy érzékelő rögzíti és alakítja tárolható adattá az információkat, a vetítés pedig az adatok gépi értelmezése, nem pedig a rejtett valóság vegyi úton való előhívása és fénycsóva segítségével való megjelenítése. A 35 mm-es filmszalag eltűntével végleg elveszítjük a képpel való szerves, meghitt viszonyunkat. A 35 mm celluloidszalagnak lelke volt; a digitális technikával felvett film élettelen adathalmaz.
Az új technikának, semmi kétség, vannak előnyei is. A DCP-vel, vagyis a digitális mozi-kivetítővel a néző minden vetítéskor pontosan ugyanazt kapja: nincs többé megrongálódott, összekarcolódott, kifakult, zsírfoltos vagy megcsonkított kópia. A technikai reprodukálhatóság itt maga a tovább már nem fokozható tökély. A DCP-vel nincs különbség két vetítés között: olyan ez, mintha ugyanannak a darabnak a két színházi előadása a legapróbb részletig hajszálpontosan azonos volna egymással. A digitális kamera megjelenése, ezzel párhuzamosan, egy sor izgalmas megoldásra ad lehetőséget, és vetítéskor a 4K formátum élménye sem utolsó (bár igaz, hogy össze se lehet hasonlítani a celluloidszalag vetítésének élményével). Előny még, hogy a rendező többször is felvehet egy jelenetet minden többletköltség nélkül, és hogy a musztert könnyebben meg lehet nézni, sőt, az utómunkálatok (montírozás, stáblista elkészítése, kísérőzene, szinkron stb.) is sokkal olcsóbbak. (Nem véletlen, hogy a tengeren túli filmek 70 %-a esetében már 2009-ben is digitális módszerrel végezték az utómunkálatokat.)
A változással az a kérdés is felmerül, miképpen lehet archiválni a digitális technikával készülő filmeket. Míg a jó állapotban levő celluloidszalag több száz évet is kibír, a digitális kópia megőrzése sokkal problematikusabb. Itt ugyanis a technika gyors fejlődése miatt időről időre korszerűbb berendezések adathordozóira kell átvinni az adatokat. Ez az időnkénti adatátvitel azonban rendkívül költséges. Ha egy filmarchívum nem tudja előteremteni ezeket a költségeket, könnyen előfordulhat, hogy a kincsei örökre eltűnnek „a digitális fekete lyukban”. A mozi klasszikusainak folyamatos digitalizálása sem egyszerű. Ha ezeket a filmeket továbbra is csak celluloidszalagon őrzik, előbb-utóbb nem lesz hol bemutatni őket. Márpedig a digitalizálás nem olcsó. Egyik lehetséges megoldás, hogy a klasszikusokat a mozik újra műsorra tűzik, és a bevétel valamennyire fedezi a restaurálás költségeit. Így jelent meg például nem rég a digitalizált Szerelmek városa (Les enfants du paradis, 1945) egy sor európai artmozi műsorán.
Az átállás elkerülhetetlen; kérdés csak az, hogy a negatív következményei is elkerülhetetlenek-e. Mert az átalakulás – ha hihetünk a L'Express francia hetilap digitalizálás-különszámának – együtt jár a jelenleg működő harmincezer európai mozi jó egyharmadának bezárásával. A felszerelés ugyanis rendkívül költséges (egy mozi átállása körülbelül nyolcvanezer euróba kerül), egy-egy virtuális kópiának, vagyis a VPF-nek (virtual print fee) pedig négyszáz-hatszáz euró között mozog az ára. A nagyobb mozihálózatoknak nem lesz különösebben nehéz előteremteni az átalakulás költségeit. A kisebb utánjátszó és artmozik azonban könnyen nehéz helyzetbe kerülnek, mi több, el is tűnhetnek. A problémákat sok helyen úgy próbálják áthidalni, hogy a forgalmazó finanszírozza a technikai átállást.
A probléma akkora, hogy nem egy helyen a parlament is foglalkozott az átállás költségeinek előteremtésével. Az a törvény például, amelyet 2010 szeptember 30-án hagyott jóvá a francia Szenátus meg a Nemzetgyűlés, kötelezően előírja a forgalmazónak a moziüzemeltetők megsegítését. Ugyancsak Franciaországban egy tavalyi kormányrendelet állami támogatást biztosít a független artmoziknak a digitális berendezés megvásárlására. Az állami szubvenció mellett van másik megoldás is, nevezetesen az, hogy harmadik szereplő lép be a piacra a forgalmazó meg a moziüzemeltető közé. Eddig a terjesztők közvetlen kapcsolatban álltak az üzemeltetőkkel, és egymás közt alkudták ki, melyiküknek mennyi jut a bevételből. Ma már sok helyen a terjesztő nem az üzemeltetővel, hanem ezzel a harmadik személlyel áll közvetlen kapcsolatban. Ez a harmadik személy alkudja ki a virtuális kópia árát, és finanszírozza a szükséges technikai berendezés megvásárlását.
Korábban a mozigépésznek jó tizenöt kilós tekercseket kellett emelgetnie; ma már a gépész – ha egyáltalán használható még ez a szó – csak egy kis DCP-lemezt kap kézhez, vele e lemez KDM kulcsával (key delivery message), amely a film vetítési jogával kapcsolatos információkat tartalmazza. A probléma a jövőben nem is annyira a lemezek kiszállításában, mint a digitális „vetítőgépek” karbantartásában rejlik, illetve abban, hogy ezeknek a számítógépes kivetítőknek az élettartama sokkal kisebb, mint a 35 mm-es celluloidszalaggal dolgozó korábbi vetítőgépeké. A berendezés karbantartása legalább annyiba kerül, ha ugyan nem többe, mint maga az átállás. Abba pedig még belegondolni is nehéz, hogy mi lesz akkor, amikor a moziknak a felszerelés „első nemzedékét” le kell lecserélnie a „második nemzedékre”, vagyis amikor a 2K-s vetítésről 4K-ra kell átállnia. Vajon az üzemeltetők (vagy mások) fogják-e tudni másodszor is finanszírozni az átállás költségeit?
A hagyományos vetítőgép több évtizedig működőképes. Sok – ma is üzemben levő – vetítőgépet például a hatvanas években gyártottak. Ma viszont az sem megy ritkaságszámba, hogy egy kivetítő már jóval azelőtt elavult, hogy a moziban üzembe helyezték. Az is előfordul, nem is olyan ritkán, hogy egy 2009-ben felszerelt berendezés már most, a következő évtized elején múzeumi tárgynak számít. És ha egy újféle kivetítő kibírna nyolc-kilenc évet, egyik-másik alkatrészét akkor is cserélni kéne közben, csakhogy maga a berendezés teljesen zárt, kizárólag a berendezést szállító cég nyúlhat hozzá. Mindez plusz költséget jelent, és egyáltalán nem biztos, hogy egy utánjátszó vagy művészmozi ezeket a költségeket három-négyévente ki tudja termelni. Ráadásul a digitális kivetítővel megszaporodnak a problémák. Míg a hagyományos vetítőgép fényerejét be lehetett állítani, a digitális kivetítőnek gyakran túl nagy a fényereje és a nagyon erős fényben a fekete szín megszürkül, a fehér elég, a szinkronfeliratok foszforeszkálnak. És arról még nem is beszéltünk, hogy a 35 mm-es vetítőgép kezelése szakma volt, a digitális kivetítőé viszont nem az, ezzel bárki elboldogulhat. A digitalizáció következményeképpen nemcsak mozik fognak bezárni; az állások száma is erősen megcsappan.
A terjesztők mindenesetre sokat spórolhatnak. Míg egy 35 mm-es kópia elkészítése ezer-kétezer eurós költségű, a DCP-lemez mindössze száz-kétszáz euróba kerül (plusz a KDM-kulcs, aminek lemezenként kábé tizenkét-tizenöt euró az ára). A kiadásokhoz még hozzászámítandó a DCP-lemezek sokszorosításához szükséges mesterkópia előállításának költsége, ami 35 mm-es film esetében tizenötezer euró, digitális kamerával készült film esetében pedig háromezer euró. Mindennek következményeként a kisebb terjesztők aligha bírják majd a versenyt a tőkeerős nagyokkal: az a tény pedig, hogy nőni fog a szakadék a kisebb és a nagyobb terjesztők között, óhatatlanul is azzal jár, hogy a versenyben eltűnnek majd az igényesebb filmek terjesztői. Az sem világos, hogy a piacon megjelenő harmadik személynek lesz-e befolyása (és ha igen, mekkora) a mozik műsorpolitikájára. Bár sokan állítják, hogy a digitalizáció csak a sokféleséget fogja erősíteni, valószínűbb, hogy ez a technikai átalakulás méginkább homogenizálni fogja (és természetesen a művészfilmek rovására) a kínálatot.
Hogy mit vesz észre a mozinéző ebből a földindulásból? Az iskolázott szemű mozirajongó nyilván lát valamekkora különbséget: nem kérdés, hogy a digitális kép élesebb, hidegebb, merevebb a 35 mm-es celluloid filmszalagra fényképezett, és a filmszalagról kivetített képnél. Az átlagnéző azonban nemigen törődik a különbséggel. Már csak azért sem, mert egyes filmek még rá is játszanak a digitális mozi fogyatékosságaira. Ember legyen a talpán az a mozilátogató, aki észreveszi, hogy a The Social Networköt eredetileg nem 35 mm-es celluloidszalagra vették fel.
A 35 mm-es celluloidszalag eltűnése egy másik – sokszor beharangozott, de mindeddig meg nem valósuló változásnak is jelképe és talán előfeltétele: a legősibb „adathordozónak”, a papírnak az eltűnésére gondolok (ami már csak azért sem teljesen lázálom, mert napjainkban legtöbbször számítógépes felületen írunk, sőt, gyakran olvasunk is). Mindamellett – digitális forradalom ide vagy oda – az az idő, remélem, még nagyon messze van, ha bekövetkezik egyáltalán, amikor már nem is lesz papír alapú nyomtatvány, vagyis amikor már nem tarthatjuk a kezünkben, hogy mást ne mondjak, a „papíralapú” Filmvilágot.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1342 átlag: 5.36 |
 |
|
