|
|
|
MoziElenaMargitházi Beja
Elena – orosz, 2011. Rendezte: Andrej Zvjagincev. Írta: Oleg Negin. Kép: Mihail Krichman. Zene: Phillip Glass. Szereplők: Nagyedzsda Markina (Elena), Jelena Ljadova (Katerina), Alekszej Rozin (Szergej), Andrej Szmirnov (Vlagyimir). Gyártó: Non-Stop Productions. Forgalmazó: Vertigo Kft. Feliratos. 109 perc. Diszkréten zümmög a kávéfőző, olajozottan csusszan a tolóajtó és tompán puffannak a léptek Andrej Zvjagincev új filmjének fő helyszínén, az acélkék-barna-narancs színekre komponált luxuslakásban, ahol a lakók naponta ismétlődő, többnyire szótlan rituáléit eleinte legfeljebb egy-egy varjúkárogás, és az orosz egyes csatorna ordítóan semmitmondó műsorainak hangjai szakítják meg. Akik látták a nagyfesztiválokat 2003-ban végigkaszáló elsőfilmet, a Visszatérést, valószínűleg nem fognak meglepődni a minimalista, reflexiómentes, öntörvényűen hömpölygő stíluson, és a szereplők közti vagy nagyon hűvös, vagy nagyon szenvedélyes viszonyokon. És bár a városi terek kevésbé metafizikusak, ezek a figurák pedig kevésbé enigmatikusak, Zvjagincev több szempontból is „ugyanazt” a filmet rendezi: a célkeresztben újra szülők és a felnőtt-lét határán egyensúlyozó gyerekeik, egyfelől egy dúsgazdag apa és cinikus lánya, másfelől pedig az ex-ápolónő anya és semmittevő, családos fia képében. A tét itt is a fennmaradás, csakhogy ebben most a közös utód nélküli szülőpáros érdekei végzetesen egymásnak feszülnek. A Visszatérés gyerekeit önállósító apafigurájával ellentétben Elena gyakorlatilag a fia megélhetésének egyetlen garanciája: az egész nap zavartalanul otthon sörözgető családfő „véletlenül” gyártja immár harmadik gyermekét, aki feltehetően újfent nagyanyai támogatásra szorul majd. A milliomos Vladimir viszont évek óta nem találkozott túlságosan is messzire szakadt, lázadó lányával, akivel meglepő gyorsasággal hangolódnak újra egymásra a kórházi ágy mellett, a végrendelkezés előestéjén.
A hosszú beállítások, statikus kameraállások már-már egy tudományos ismeretterjesztő film szenvtelen tárgyilagosságával láttatják az egymásból következő eseményeket és életképeket, melyek közül emlékezetes például a nyitójelenet real timeban kivárt napfelkeltéje, vagy a szűk lakótelepi konyhában némán falat bámuló és sós mogyorót rágcsáló, tespedt család. A néhol talán túlságosan is tökéletesre csiszolt összhatásban az eszköztelenségükkel tüntető színészek mellett maximálisan teljesít Philip Glass ritkán, de akkor elementáris erővel megszólaló zenéje, mely pontos aláfestője lesz annak a feltartóztathatatlan folyamatnak, melynek során a (kevésbé) életrevaló győz, és a régi helyét szinte átmenet nélkül elfoglalja a méltatlan új.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1272 átlag: 5.54 |
 |
|
|
|
