HerskóBeszélgetés Herskó Janossal„Nem akartam rossz kompromisszumot kötni”Mitrovits Miklós
Az interjú 2011. február 4-én, Täbyben, a rendező lakásán készült. Ön munkaszolgálatosként élte meg a második világháborút, tehát közvetlen élménye van róla. Majd a Szovjetunióban folytatott tanulmányai alatt sokat hallhatott diáktársaitól a másik oldal történeteiről. 1945 után rengeteg szovjet, lengyel, csehszlovák film dolgozta fel a második világégést. Mi az oka, hogy Magyarországon ez nem történt meg?
Akiket felsorolt, mind a győztes félhez tartoztak. Magyarország még ma sem nézett szembe azzal, hogy milyen szerepet játszott a második világháborúban, s ennek következtében mindenki zavarban volt, és senki – se felülről, se alulról – nem kívánta ezt a témát bolygatni. Egészen a ’80-as évekig, amikor Sára Sándor megcsinálta a Pergőtűz-sorozatát, mert azt nevezhetjük az első második világháborús filmnek Magyarországon. Ebben borzasztó érdekes interjúk vannak, a film nem egyoldalú, nem elfogult. Én egyet idéznék ezzel kapcsolatban. Tudja mit írt Szombathelyi vezérezredes Kijevbe? Szégyellem magam, mert a magyar katonák rendetlenül menekülnek, csak a zsidó munkaszolgálatosok jönnek rendesen, csapatban visszavonulva. Szóval értse meg, olyan sebek vannak ebben a történetben, amelyet csak Sárának sikerült valamennyire kibontani ezekben az interjúkban. Senki hozzá nem mert nyúlni, sem utána, sem azelőtt.
A hatalom félt a témától?
Nem félt, hanem egyszerűen nem vette magára, mert mégiscsak győztesnek tekintette magát, dacára annak, hogy ez nem egészen így volt. Nem arról van szó, hogy cenzúrázták, elnyomták, eszébe sem jutott senkinek, mert nem tudták, hogyan kellene hozzányúlni. Az irodalom sem dolgozta fel, Cseres regényén, a Hideg napokon kívül, nem nagyon van regény vagy novella, ami a háborút a magyarok szempontjából dolgozná fel. A film pedig még sokkal „veszélyesebb” műfaj, nincs ezen mit csodálkozni. A francia irodalomban sincs regény Napóleon oroszországi hadjáratáról. Ilyen egyszerű a kérdés.
Akkor máshogy kérdezem. A Holokauszt történetét sem dolgozta fel akkoriban egyetlen magyar film sem, szemben például a csehszlovákokkal, akik 1965-ben megcsinálták az Üzlet a korzónt, mely később Oscart kapott.
Ez ugyanaz a dolog a köbön. Ezzel sem akart senki szembenézni. Még ma sem. Van ünnepe, mondanak szónoklatokat, de hogy tulajdonképpen mi történt, hogy saját állampolgárainkat kiadtuk, erről 40-50-60 éve nem lehetett beszélni. Most is mindenki körüljárja a kérdést, mint macska a forró kását, de senki sem mer róla beszélni. Én magamat nem kárhoztathatom, tudja a Párbeszéd hogyan kezdődik, amiből elég bajom is lett. Senkinek sem tetszett, se jobbról, se balról, se fent, se lent, mert azt nem lehetett, hogy valaki a saját szemszögéből mutat be valamit.
Mennyit tudtak arról, hogy mi folyik Lengyelországban, 1968-ban. Ekkor a cionista-ellenes kampány következtében kiváló rendezők, operatőrök hagyták el az országot örökre.
Tudtunk mindent, rengetegszer utaztunk ki Lengyelországba, így egészen nyílt volt az információáramlás. De tulajdonképpen a csehszlovák eseményekről is mindenki tudott. De én erről nem nyilatkozhatom, mert eközben tűntem én el, amikor a lengyel események még nem zárultak le.
Milyen volt a kapcsolat a szocialista országok filmrendezői között. Volt tapasztalatcsere vagy csupán megnézték egymás filmjeit?
A legfelsőbb szinten főleg a protokoll ment csak. Meghajoltunk egymás előtt, kezet fogtunk. Néztük egymás filmjeit, az „olvadás” utáni szovjet filmeket is, de bizonyos fokig a magyar filmeknek is volt hatása a hatvanas években.
Mi történt a forradalom után a magyar filmszakmában?
1957-ben úgy nézett ki, hogy minden összeomlott. Akkor úgy éreztük, megfagy az Olvadás. De itt meg kell vallanom, hogy én nem tudtam a megtorlás ilyen mélységéről. Nem vettem tudomásul, úgy is mondhatom. Majd nálunk is megalapították a stúdiókat cseh és lengyel mintára, főleg lengyelre, amelyek kiszabadultak a központi dramaturgia alól, így bizonyos szabadságot élveztek. Én ebben különleges szerepet töltöttem be.
Miben jártak előttünk a csehszlovákok vagy a lengyelek?
A lengyeleknél egész idő alatt sokkal nagyobb szabadság volt a kulturális életben. Már az ötvenes évektől kezdve, amikor Wajdáék kijöttek a filmiskolából, olyan filmeket forgattak, amikről mi csak álmodoztunk. Olyan témákhoz nyúltak, amelyeket itthon csak nagyon nehezen vagy hazug módon lehetett megcsinálni.
Mi volt a különbség Révai és Aczél között?
Ég és föld. Révai éles elméjű ember volt a maga módján, aki szemellenzővel nézte a világot, s teljesen megbénította a kultúréletet az ötvenes években. Vele szemben Aczél megpróbált liberálisabb helyzetet teremteni. Szerintem ő hitette el Kádárral, hogy muszáj olyan képet mutatnunk kifelé, hogy itt nincs elnyomás, és ezt legjobban az irodalomban és főleg a filmben lehetett mutatni. Ennek következtében folyton tágítani tudtuk a határokat. Erre lehetett játszani, hogy nem csak nekünk, filmeseknek van szükségünk arra, hogy szabadabban beszéljünk, hanem a hatalomnak is szüksége van arra, hogy fel tudja mutatni, hogy itt mindenféle filmet el lehet készíteni. Ehhez az is hozzátartozik, hogy Aczél két évig nem beszélt velem, mert elmondtam neki a véleményem Gertler Viktor egyik filmjével, a Vörös tintával kapcsolatban, ami neki nagyon tetszett. Ez egy Szabó Magda-novella alapján készített közepes mű volt. Ő meg azt gondolta, hogy lenézem őket a rossz ízlésük miatt. Pedig csak arról volt szó, hogy soha senki nem mondta el a véleményét azoknak, akinek hatalma volt, ezért a nyíltságomat úgy tekintették, mintha én ellenség lennék.
1958-ban fogadta el a Központi Bizottság a Művelődéspolitikai irányelveket. Mennyire befolyásolta ez a hazai filmszakmát?
Ha őszinte akarok lenni, akkor én ezt el sem olvastam. Az egész ügy lényegében arról szólt, hogy ezt az urbánus–népi vitát olyan mederbe kell terelni, hogy mind a két oldalt megnyugtassuk, illetve szóhoz juthassanak, de azért mind a kettőt cenzúrázzuk, ha szükséges a maga módján. Főleg az ’56-os magatartások miatt. De ez nem volt kötelező. 1957 és 1968 között úgy nézett ki – és ezt elmondják a könyvemben a Szomjas és a Grunwalsky is, akik a tanítványaim voltak –, hogy itt lehet olyan filmművészetet létrehozni, amely nyíltan és egyenesen beszél bizonyos dolgokról. Aztán bekövetkezett, ami bekövetkezett, a csehszlovák események, a lengyel események, a reformok leállítása, illetve átgondolása, akkor kezdett el az egész inogni.
Hogyan működött a cenzúra?
Arról volt szó, hogy ha valaki bevállalt valamit, akkor az mehetett. Elmesélek egy esetet. Nemeskürtynek nem kellett Kósa filmje, a Tízezer nap (1965), mire Kósa átjött hozzám, és megcsinálta az én stúdiómban. Az elvtársak azt mondták a filmre, hogy ez így nem mehet le, amikor Nemeskürty megnézte, ő is azt mondta, hogy ezzel nem lehet mit tenni. Én erre azt mondtam: „gyerekek ez egy jó film”, vállaltam, nem is kellett rajta sokat változtatni. Majd a helyzet pikantériája, hogy amikor az én filmem, a Szevasz, Vera (1967) ment volna Cannes-ba, akkor egy küldöttség ment ki, hogy közbenjárjon annak érdekében, hogy ezt a filmet mégse mutassák ott be. Azt mondták, hogy ez nem egy „nemzeti film”, helyette a Tízezer napot vitték ki végül.
Milyen kifogásokat emeltek egy-egy filmmel kapcsolatban?
Például nagyon nehéz volt ’56-ról úgy beszélni, hogy ne legyen kifogás. A Párbeszédet elsőre simán visszadobták, másodjára már módosítottunk bizonyos dolgokat és elfogadták. Először azt mondták a pártból, hogy támogatnak és tiltanak, vagyis támogatják, hogy legyen ilyen film, de megtiltják, hogy így mutassuk be a történetet. Végül nem sokat változtattam, hanem hozzáírtam az 1958 utáni folytatást. A történet a kádári konszolidációval végződött, ettől pozitívabb végkicsengése lett a filmnek. Ha önkritikát kell gyakorolni: átugrottam a bosszú óráját, a megtorlás korszakát csak nagyon finoman érintettem. Majd a Népszabadságban lejött a kritika, hogy ilyen sematikus filmet még nem láttak az életben.
Ennek ellenére ebben a filmen több tabu is ledőlt. Ott van benne Nagy Imre, aztán a szovjet tankok látványa a Margit-hídon, a munkástanácsok…
Ez a film olyan volt, hogy mindenkinek az ’56-értékelésével szembement, nemcsak az MSZMP álláspontjával. Szembement a különböző ’56-osok felfogásával is. A dramaturgom Bíró Zsuzsa volt, neki nagyon jó barátja volt Eörsi István. Egy kép meg is jelent Eörsi tárgyalásáról, amelyen látszik Zsuzsa is. Amikor Eörsi kijött és megtudta, hogy Zsuzsa részt vett a Párbeszédben, tizenkét évig nem volt hajlandó beszélni vele. De nem csak neki, másoknak sem tetszett a Párbeszéd. Akkor minden filmet megvitattunk az Egyetemi Klubban, illetve az ország különböző művelődési házaiban. Többek között volt egy beszélgetés a Csiliben, a csepeli művelődési házban. Ott azt kérdezte tőlem egy fiú 1963-ban, egy nyílt összejövetelen, hogy „Herskó elvtárs, Ön olyan szép filmet készített a munkásokról a Vasvirágban, minek kellett magának a kommunistákról filmet csinálni?”. Ez is mutatja a helyzet komplikáltságát. Én csak annyit mondhattam neki, hogy „azért, mert én ezt a kört ismerem, erről tudok filmet csinálni”. Később persze védekezett azellen, hogy nehogy antiszemitizmussal vádolják, mert azt mondta, hogy a főszereplő nő egyébként nagyon tetszik neki. Szóval ilyen komplikált volt a helyzet. De fontos volt, hogy ’56 után hét évvel megcsináltunk egy ilyen filmet.
A film azt is sugallja, hogy az egyszerű emberek nem voltak feltétlenül „ellenforradalmárok”, ahogy a hivatalos propaganda állította.
Pontosan erről volt szó. Azt hittem, hogy erről már lehet egyenesen beszélni és megpróbáltam. Mindenki csodálta is, hogy Nagy Imre beszéde végighallgatható ebben a filmben. De nemcsak itt beszélhettünk szabadon, hanem a tanítványaimmal is. Így azért születtek olyan filmek, például Szabó Pista, Sára vagy Kardos filmjei, ahol egyenes beszéd volt.
1970-ben, amikor disszidált, egy levelet fogalmazott meg a közeli munkatársai és barátai számára, amelyben körülírta, hogy miért hagyta el az országot.
Én nem azért hagytam el az országot, mert a szocializmussal bajom volt, hanem a hazug kompromisszumokból lett elegem. Egy példát mondok: az egy néhány éves harc volt, hogy fel tudjam venni a főiskolára a Dárday Hugót. Már mindenkit felvettem, aki a Muskátli galeribe tartozott. A Muskátli egy presszó volt a Váci utcában. Oda jártak az összes X-es és dupla X-es fiúk. Volt egy Víg nevű röntgenorvos, aki őket kulturálisan összefogta. Ezeknek a nyolcvan százalékát felvettem, mint a Pintér Georgot, a Halász Misit, a Szomjast, a Grunwalskyt, és másokat. Az egyetlen, akit nem vehettem fel, az a Dárday Hugó volt. Nekem nagyon tetszett benne, hogy a valóságot is ironikus szemlélettel nézte. Aztán, amikor az utolsó osztályom diákjait felvételiztettem ’68-ban, akkor éreztem, hogy ez most sikerülhet. Hugó nemesi családból származott és a mamájával lakott egy lakásban a Ferenciek terén. A mamája minden karácsonykor és húsvétkor lehívott engem a Belvárosi Kávéházba és mindig megkérdezte, hogy mi lesz a Hugóval. Én meg mindig mondtam, hogy „asszonyom, igyekszem, de nem megy még”. Aztán 1967 végén azt mondtam neki, hogy „most már egészen biztosan felvesszük”. Erre a mama megkérdezi, hogy nem baj-e, hogy egy proli lányba szerelmes a Hugó? Ilyen volt a magyar élet: évekig küzdünk, hogy elfeledtessük a nemesi származását, majd megkérdezi, hogy nem baj-e, ha egy proli lányba szerelmes.
Milyen szerepe volt a ’68-as eseményeknek a disszidálásában?
Csak a magam nevében tudok beszélni, nem tudom jellemezni az általános helyzetet. Az látszódott, hogy eddig lehetett jó filmeket csinálni, jó kompromisszumokat kötni. Ekkor kiderült, hogy ezentúl csak rossz kompromisszumokat lehet majd kötni. Egyre inkább oda tolódott az ország is, a rendszer is, és én is, hogyha megtartom az akkori hatalmi helyzetemet, ami tényleg volt, már nem tudtam volna a korábbi módszerekkel dolgozni. Amikor a Hugónak azt mondtam az első év végén egy ötletére, hogy „ezt most ne csinálja meg, most inkább forgasson másik filmet, majd amikor megkapta a diplomát, akkor csinálja meg ezt is”. Abban a pillanatban rájöttem, hogy nem csak azért mondom ezt, hogy a Hugót megvédjem, hanem azért is, hogy magamnak ne legyen kellemetlen. Egy ideig úgy éreztem, hogy mostantól a kompromisszumoknak az a céljuk, hogy mentsük a menthetőt, és hogy ez elsősorban rám vonatkozik, de kiderült, hogy az egész országra vonatkozott.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1099 átlag: 5.55 |
 |
|
