Félelem…

Az Ahol a bölény dübörög (Where the Buffalo Roam – Art Linson, 1980) az első, s máig legkiválóbb Hunter-adaptáció. A forgatókönyv alapját Oscar Acostának a Rolling Stone magazinban megjelentetett gyászjelentése adta (The Banshee Screams for Buffalo Meat: Fear and Loathing in the Graveyard of the Weird, 1977), amelyet John Kaye a Strange Rumblings in Aztlan című tudósítással (Rolling Stone, 1971), illetve egyéb írások idevágó részleteinek átemelésével gyarapított forgatókönyvvé. Hunter a szerződés értelmében nem rendelkezett kreatív produceri kredittel, nem szólhatott bele érdemben a munkálatokba; s miután ezt nem csekély tusakodás árán sikerült az értésére adni, csak akkor jelent meg a forgatáson, ha a kellékesek ládái biztosították számára a kívánatos hardvert egy ízes kis lövöldözéshez, esetleg kilátása nyílt egy izmos üvöltözésre a stáb tetszőleges tagjával. Zsigerből utálta John Kaye forgatókönyvét, holott az író az egyetlen működőképes protokollt követve készítette el a szkriptet: változatlan formában tartotta meg a párbeszédek és a narrációk legjavát, az egymásba forduló, bizarr víziókat pedig igyekezett átlátható dramaturgiai kontextusba helyezett szituációk ok-okozati láncolatává összefűzni. Hunter hiányolta a gonzo-zsurnalizmus zabolázatlan szellemét a forgatókönyvből, ellenben Bill Murray játéka imponált számára. Terhes feladat egy élő személy megformálása, kiváltképpen, ha jelleme és viselkedése oly sajátos, a Saturday Night Live sztárja azonban hitelesen rekonstruálta az írót: pont annyira fókuszált, mint amennyire szétesett, a legőrültebb kirohanásaiban is jelen van a metszően éles intellektus, az újságírás doktorának soha el nem pilledő kritikai attitűdje. Az Ahol a bölény dübörög 96 percében Dr. Hunter és tántoríthatatlan jogtanácsosa, Karl Lazlo (Peter Boyle) képesek megteremteni és fenntartani a konstans fenyegetettség atmoszféráját: hőseink folyamatosan pengeélen táncolnak, bárhonnan kidobhatják és bármikor letartóztathatják őket, akármelyik jelenetben beüthet egy pokolian rossz trip, kitörhet egy újabb háború.

Az Ahol a bölény dübörög forgatókönyve az aktív dokumentarista szerepét osztja Hunterre, valódi főszereplője Oscar Acosta alteregója. HST egykori ügyvédje és többrendbeli tettestársa számtalan magasfeszültségű éjszakai túlélőgyakorlat után, 1974-ben tűnt el Mexikóban, de kiismerhetetlenül bizarr temperamentumánál fogva elsőrangú irodalmi alapanyagot szolgáltatott a következő évtizedekre, így Karl Lazlo, majd Dr. Gonzo (Félelem és reszketés Las Vegasban) néven vonulhatott be az amerikai filmtörténelembe. Hunter így összegezte barátja érdemeit a fent hivatkozott nekrológban: „Egyike volt Isten különleges prototípusainak. Rettenetes erejű mutáns, akit sosem akart tömeggyártásra bocsátani. Túl rémisztő ahhoz, hogy éljen, és túl ritka, hogy meghaljon.”

…és reszketés

Hunter leghíresebb könyve, a Félelem és reszketés Las Vegasban (Fear and Loathing in Las Vegas – Terry Gilliam, 1998) már az 1970-es években is temérdek – és utóbb meddőnek bizonyult – elfoglaltságot adott a filmeseknek. Sokan és sokféleképpen vágtak neki a mozgóképes adaptációnak, a főszerepeket Jack Nicholson és Marlon Brando, John Belushi és Dan Aykroyd, John Malkovich és John Cusack egyaránt vállalni óhajtotta, a potenciális rendezők hosszú listájára pedig Martin Scorsese és Oliver Stone is besoroltak. Ralph Bakshi animációs filmet akart készíteni a könyvből, ötletét Laila Nabulsi, a film producere tolmácsolta Hunter felé, a következő telefonbeszélgetést indikálva. „Na, szóval volna ez a kibaszott kis problémánk az istenverte stupid rajzfilmötletre vonatkozóan. És ha azt gondolod, hogy te vagy ennek a filmnek a főnöke, akkor rögvest akad egy komoly gondunk is. Ha háborút akarsz, bébi, akkor itten is vagyunk. Kibaszott randa egy háború lesz.”

A Ralph Steadman eredeti illusztrációihoz igazított animációs film tervét semmissé tették, az élőszereplős feldolgozás mellett született döntés, de Hunter 150 mérföld/órával száguldó haragja elől senki sem térhetett ki. Lépten-nyomon összebalhézott a Rhino Films producereivel, leghevesebben a forgatókönyvet (a finanszírozók szerették volna jelen időbe átemelni a cselekményt, eme kívánalmuk érthetően kiverte a biztosítékot Bagolyfarm teljhatalmú uránál) és a rendező személyét vitatta. Hunter addig kötötte az ebet a karóhoz, mígnem az Alex Cox helyére érkező Terry Gilliamnek tíz nap alatt teljesen újra kellett írnia a szkriptet. Gilliam ennek megfelelően igényt formált a megérdemelt kreditre, az Amerikai Forgatókönyvírók Szakszervezete (WGA) azonban közbelépett; az intervenció arra késztette a Monty Python egykori tagját, hogy a Broadway közepén gyújtsa fel tagsági igazolványát.

Terry Gilliam a sírból hozta vissza az ekkor már két évtizede hánykolódó projektet, és sikerült olyan mozit leforgatnia, ami instant kultuszdarabbá vált, és tizenév múltán is öt kontinensen idézik a rajongók. Tiszteletben tartotta az irodalmi művet: Hunter lényeglátó, egyedülállóan hatásos monológjaihoz archív felvételekből készített montázsokat, ritkábban retrospektív jeleneteket forgatott, így a legfontosabb közlések sértetlenül átvészelték az adaptálást. Ugyanakkor a nyomasztó kábítószeres paranoia helyett az ebből eredő helyzet- és karakterkomikumra fókuszált, a legsúlyosabb lidércnyomásokat is képes volt szürreális bohózatként ábrázolni, amiben felbecsülhetetlen segítségére volt Nicola Pecorini. Az operatőr hosszadalmasan kereste a különböző drogok hatását leképező vizuális megjelenítés módozatait, önálló szabálykönyvben összegezve az eredményt; bátran használta a nagy teljesítményű lámpákat, a szubjektív kamerát, az extrém lencséket és szűrőket. Neki köszönhetően a Félelem és reszketés… egy neonfényben fürdő, cukorkaszínű, szürreális cirkuszi látványosság, amelyben Hunter a porondmester, ügyvédje pedig a kövér bohóc szerepét játssza.

Johnny Depp figurája (a forgatás előtt alaposan összebarátkozott az íróval, kölcsönös volt a respekt, arany cimborának fogadták egymást) referenciává vált, a nagyközönség szemében ő testesíti meg HST-t. Holott Murray alakításához képest a Félelem és reszketés… főszereplője sokkal affektáltabb, femininebb, szélesebb gesztusokkal operáló karakter; nem közveszélyes felforgató, a szart a lehető legrosszabb helyen és időben megkavarni kívánó újságíró, hanem komikusan bukdácsoló, bohókásan beállt figura.

„Kedves Holly,

oké, te semmirekellő kurva, kezdek belefáradni ebbe a vízfejű faszakodásba, amit a Rumnaplóval csinálsz.” Imígyen indított HST 2001. február 16-án kelt üzenete, melyben a The Shooting Galery produkciós cég munkatársát, Holly Sorensont (developement executive) szólította meg a tőle elvárható nyájas hangnemben. „Begyűjtöttem Deppet, Benicio Del Torót, Brad Pittet, Nick Nolte-t és egy Michael Thomas nevű remek angol forgatókönyvírót… […] Ha nem tesztek valamit SÜRGŐSEN, akkor tönkre fogtok vágni egy nagyszerű ötletet. Jelenleg abban a hangulatban leledzek, hogy örömmel levágnám azt a kurva kezeteket.” A faxon továbbított levél kritikai szándéka már az erős felütésből is nyilvánvaló: a könyv szerzője megcsömörlött az akkor két éve tartó vacakolástól, ami a filmadaptáció ügyének természetes folyását akadályozta. Hunter remek színészeket állított az ügy mellé, Benicio Del Toro vállalta a direktori feladatot is, de a bemutatóra további tíz évet kellett várni. Végül Bruce Robinson rendezte meg saját forgatókönyvéből a „Tintás Firkász, Pióca és Patkány” újságíró történetét, aki kalandvágyától vezettetve megy Puerto Ricóba, hogy elszegődjön a San Juan Star nevű, az elkerülhetetlen csőd állapotában vergődő laphoz.

Hunter 1961-ben, mindössze 22 évesen írta a Rumnaplót, de a kézirat csak 1998-ban került nyomdagép alá. Paul Kemp története pre-gonzo sztori, amiben már megmutatkoznak a Félelem és Reszketés… stílusjegyei, miközben elbeszélés-technikája forgatókönyv-kompatibilis, de a filmet látván önkéntelenül is az az ember érzése, hogy nem feltétlen használt a mozinak az évtizedes huzavona, és a rendezőválasztás sem volt éppen optimális. Bruce Robinson közel húsz éve nem állt kamera mögött (utolsó filmje, az 1992-es Jennifer 8 sem volt különösebben érdekfeszítő darab), ellenben Depp tántoríthatatlanul ragaszkodott hozzá (már a Félelem és reszketést… is rá akarta bízni), és a főszerepen túl Infinitum Nihil nevű produkciós cégével is beszállt a finanszírozásba.

A Rumnapló részletekben tartalmazza az életmű meghatározó elemeit: a nyitójelenetben Paul Kemp az idegen hotelszobák örök túszaként, részeg zavarodottsággal riad fel, s rögvest szembe kell néznie a jobb esetben tökéletesen értetlen, máskor nyíltan ellenséges szállodaszemélyzet képviselőjének provokációjával, aki kellemetlen ügyekben kéri számon őt. A San Juan Star szerkesztősége bármelyik pillanatban kitörésre kész bolondokháza, olcsó rumtól és rossz hírektől megrészegült, megbízhatatlan figurák („csavargó firkászok, akik esetenként inkább csavargók, másszor inkább firkászok”) népesítik be, leképezvén a szerző ambivalens viszonyát választott szakmájával. Ugyanakkor a film cselekményében gyér, kifejezőképességében pedig gyenge; a klasszikus iskolát követő, elegáns kameramunka nem tudja visszaadni a tömény szesz és a kiszámíthatatlan erőszak által hevített karibi éjszakák őrületét, a főszereplő lázas ámokfutását.

A beteljesületlen Amerikai Álom

„Az 1960-as években találkozgattunk egy ideig Hunterrel, mielőtt megírta rólunk azt a könyvet, akkoriban éppen azon volt, hogy minden idők egyik legnagyobb amerikai írójává váljon. Mindez nem azt jelenti, hogy nem tartom őt köcsögnek, de attól még nagy író” – merengett a múlton Sonny Barger, a Hell’s Angels megkérdőjelezhetetlen parancsnoka Alex Gibney kiváló dokumentumfilmjében (Gonzo: The Life and Work of Dr. Hunter S. Thompson, 2008). Hunter ezideig megfilmesítetlen munkái között számos birtokolja azt a drámai potenciált, ami méltó egy elsőrangú rendező figyelmére, a The Curse of Lono és a Fear and Loathing: on the Campaign Trail ’72 mellett legfőképpen a Hell’s Angels: Vad rege az angyalokról rendelkezik kecsegtető lehetőségekkel. Ugyanakkor a hivatkozott riportregény túlzottan is felkavaró, politikailag inkorrekt, féktelen brutalitásban tobzódó a kor hollywoodi stúdióprotokolljához mérten, és őszintén szólva erősen megkérdőjelezhető, hogy az Amerikai Évszázad elmúltával egyáltalán érdemes-e filmre vinni egy ilyen művet. Maga Hunter sem tartotta sokra az 1990-es éveket, az új évezred lankadt szelleme pedig megvetéssel vegyülő undorral töltötte el; talán az lett volna az eszményi, ha Russ Meyer (Gyorsabban cicamica, ölj, ölj!, 1965), Richard C. Sarafian (Száguldás a semmibe, 1971) vagy Meir Zarchi (Köpök a sírotokra, 1978) készít – még az 1970-es években – az exploitationök modorában fogant Hell’s Angels-adaptációt. 2011-ben mindez csupán intellektuális játszadozás, esztétikai kaland, s miként azt Hunter is megírta: „Nem az a vagányság, hogy miként fognak működni ezek a leírt szavak 10 vagy 100 év múlva. Megírni és megélni, az volt a nagy vagányság”.