KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
          
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/március
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Baptiste
FESZTIVÁL
• Fekete Ibolya: Szarajevó, az erdő Halálrutin
• Simó György: Szarajevó, előjel Budapesti beszélgetés Ademir Kenovićtyal
MAGYAR FILM
• Sneé Péter: Egyedül nem megy Beszélgetés Sándor Pállal
• Sneé Péter: Hasonló cipőben Beszélgetés független producerekkel
• Bársony Éva: Füstbe ment tervek Beszélgetés András Ferenccel

• Trosin Alekszandr: Orosz ragtime Moszkvai mozikban
• Kántor Péter: A margón Felhő-Mennyország
• Csala Károly: Egy bohóc mennyországa Beszélgetés Nyikolaj Dosztallal
• Molnár Gál Péter: Távol Pétervártól A Belov-család
• Kövesdy Gábor: Megsértettem Oroszországot Budapesti Beszélgetés Viktor Koszakovszkijjal
• Turcsányi Sándor: Szolgaszemmel A francia kalandfilmekről
TELEVÍZÓ
• B. Vörös Gizella: Mindenki más Repklip
KRITIKA
• Dániel Ferenc: Vézna filozófus Manchesterből Mezítelenül
• Schubert Gusztáv: A Büchner-puzzle Woyzeck
• Hegyi Gyula: Jó éjt, nagy generáció! Jó éjt, királyfi!
• Lukácsy Sándor: A sekély film avagy mit nem mondott Marx? Halál a sekély vízben
• Harmat György: Állami ugatás Kutyabaj...
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Philadelphia
• Mockler János: Kísértetház
• Báron György: Carlito útja
• Reményi József Tamás: A három testőr
• Sárközi Dezső: Mennyei Örömök Klubja
• Kovács András Bálint: Tabuk nélkül – egy férfi és két nő
• Schubert Gusztáv: Jófiú
• Sneé Péter: Sátánfajzat – Warlock 2.

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jó éjt, királyfi!

Jó éjt, nagy generáció!

Hegyi Gyula

Bár a magyar film válságát elsősorban anyagi okokkal szokták magyarázni, meggyőződésem szerint a jelenlegi stagnáló krízis erkölcsi okokra is visszavezethető. A magyar film hatvanas-hetvenes években kialakult mechanizmusa a kulturális és politikai változások hatására érdektelenné vált a nagyközönség számára, s egy-egy ünnepi alkalmat leszámítva elvesztette az értelmiségi elit és a filmbarát ifjúság érdeklődését is. A magyar filmszakma meghatározó része azonban nem reagál a társadalom teljes közönyére, hanem az állami bürökrácig zsugorodó kegyeiből megpróbál mindent úgy folytatni, mintha még mindig a nyolcvanas éveket írnánk. Ugyanaz az örök történet némi sztorival, pár finoman fotografált szeretkezéssel, tartózkodó társadalombírálattal és kevert stílusú esztétikummal. A minisztériumi szobákban kialkudott dotációt formailag demokratikus testületek ítélik oda és osztják szét a szakma érdemesei közül, ám a társadalom valójában teljesen közönyös e folyamat iránt. Nem érdekli, hogy az állami költségvetésből hány forint jut filmre; nem kérdezi, kik és miként rendelkeznek felette; s lényegében egyáltalán nem nézi a költségvetési pénzekből forgatott magyar filmeket. Nem forog már a külföldi fesztiválverkli sem, noha valamely ismeretlen külhoni kisvárosból természetesen továbbra is el lehet hozni az ezüstágacskát a húsz versenyfilmre jutó ötven díjból.

Mindez nem azért történik így, mert a magyar filmrendezők „rossz útra tértek”. Egyszerűen az a baj, hogy a változó élettől függetlenül töretlenül tovább baktatnak a régi úton. Mély hajdan nagyszerű volt, de amelyen ma már minden kerékhossz megtételéhez kínkeserves, méltatlan erőfeszítésre van szükség.

Kétségtelenül igaz, hogy nem a „nagy generáció” magyar filmesei változtak meg. Csak az ország, a világ és a kor változott meg körülöttük. De a ténynek a kilencvenes évek magyar mozijában (néhány „szakmaszéli” kivételt leszámítva) nyomát sem látni. Amíg a hagyományos támogatási rendszerből valami keveset ki lehet még préselni, a rendezői törzsgárda semmit sem óhajt feladni és elfelejteni. Ez nyilvánvalóan nem bűn, de legalábbis erkölcsi mulasztás. A mai magyar filmekből szitáló hamuszín érdektelenség erre az etikai vétségre vezethető vissza. A magyar filmek mostanában nem azért készülnek, mert alkotóik el akarják szórakoztatni vagy fel akarják rázni a nézőt; nem azért, mert bosszantani avagy kiszolgálni kívánják a hatalmat: s nem is azért, mert vagyonokat szeretnének keresni a bevételen. A magyar filmek azért készülnek, hogy az ismert, középkorú rendező tíz film után leforgathassa a tizenegyediket is. Ez a legfontosabb indítéka napjaink hazai filmgyártásának, s a közönség tökéletesen érzi, hogy ehhez a statisztikai mutatványhoz egyáltalán nincs szükség nézőkre. Sem nagyközönségre, sem sznob értelmiségiekre, sem filmbolond diákokra: csak a stábra, amely elkészíti a produkciót. Minden film hasonlít az előzőre, épp csak egy fokkal még szürkébb, halványabb, kiüresedettebb. Mindegyikből felidézhető nyomaiban a hatvanas-hetvenes évek valamelyik sikere: de egyre elmosódottabban. Rózsa János éjt, királyfi! című filmje akár jelképe is lehetne ennek a stagnáló filmgyártásnak. Már a cím is ismerősnek hat valahonnan a hetvenes-nyolcvanas évekből. Jó estét nyár, adj király katonát, hallottunk már valami hasonlót. A szereplők is ilyesfajta filmekből kerültek át a mostani történetbe. Pesti értelmiségi szülők gyerekei, jobb sorsra érdemes bűnözők, intellektuális közhelyek és kocsmai gyűrődések. Mindezt már láttuk, minderre emlékszünk, bár akkor frissiben mintha még jobban érdekelt volna minket. Rózsa visszatérő témája a családi vagy iskolai kötésből kihulló fiatalok pusztító és önpusztító szabadesése, ami természetesen érdekes és izgalmas történet lehet. Ha meggondoljuk, a világirodalom és a filmművészet jelentős része erről szól. A nagyvárosi magányban a bűn és bűnhődés felé sodródó szentpétervári diák örök szimbóluma ennek a sorsnak.

Sajnos, Rózsa János filmjeiben nemigen láthatunk igazi karaktert, felejthetetlenül egyéni fiatal hőst (antihőst), akinek sorsa önmagában érdekelne és megrázna minket. Inkább csak jellegzetes típusokra futja, akiknek története mindig arról szól, ami úgymond „éppen a levegőben van”. Derék pedagógusi aggódás, enyhe társadalomkritikai él, némi látványos nyerseség és divatos zene keveredik egymással e filmekben. Volt idő, amikor mindebből fogyasztható koktélt lehetett keverni. Hiszen magunk is úgy hittük – úgy akartuk hinni –, hogy nevelő szándékkal és mérsékelt kritikával orvosolhatóak a társadalom és a benne sodródó fiatalok gondjai. Ez volt e filmtípus fénykora. A panaszé, melyet bátran, jobbító szándékkal és a közönség rokonszenvétől kísérve fel lehetett terjeszteni valami magas bizottság elé. Amely egyszer majd megjavul, megtisztul, s a szigorú, de igazságos kritikák hatására előbb-utóbb minden problémát elintéz. A magas bizottság helyén ma szabadon választott és egymást váltó kormányok vannak, melyek jó esetben is csak a napi rutinmunka elvégzésére képesek. Az egyik ember hajléktalan, a másik a Bahamákon telel: ki szép lakásban lakik, ki a pincéhez vezető lépcsőkön; a gazdag ember fiából gazdag lesz, a szegényéből meg szegény vagy bűnöző; és mindezt többé senki sem fogja „elintézni”.

Érzi ezt Rózsa János is, s ezért legújabb filmjében a bűnközeli riportázs és a pedagógiai tantétel szokott keverékét némi filmes játékkal igyekszik fogyaszthatóbbá tenni. Az értelmiségi család „rettenetes gyerekei” filmeznek, azaz videóznak. Házi használatra, de profi igyekezettel forgatnak egy történetet, amelyben ők játsszák el egy társadalmi osztállyal lejjebb levő kortársaik gyűrődéseit és valódi szerelmi drámáját. Film a filmben. Alkalom arra, hogy a kamera különösebb fegyelem nélkül mutogasson afféle pesti életképeket, a művészkedés és a rendőrvicc finom idézőjelbe kerüljön, s mindent átlengjen a „mi is filmesek vagyunk” büszke, ironikus és távolságtartó mentalitása. A főhős egy véletlen gázolás folytán bele is hal az utcai forgatásba, ami esztétikailag ugyan elég igénytelen megoldás, de dramaturgiailag sajnos valóban szükséges. Az egymáshoz lazán kötődő, érdektelenebbnél érdektelenebb epizódok sorát másképp aligha lehetett volna befejezni; hacsak nem az „itt elfogyott a nyersanyag” felirattal.

A videózgató fiatalok filmre vitt játékai ugyanakkor magukba rejtik a lehetséges j övöt is. E filmtípus, az egymáshoz lazán kötődő életképek, próbafelvételek, kamerával rögzített naplórészletek ujjgyakorlata pontosan abba a közegbe való, amelyben története játszódik. Filmesek, filmakadémiai hallgatók, amatőr rendezők, egy szűk szakmai és családi kör közegébe. Házi és főiskolai videózgatásra, baráti hangulatú kis fesztiválokra. Ilyen filmet videóra sokan és sokszor készítenek: mi tagadás, jelentős részük eléri a éjt, királyfi! színvonalát. Miért lett éppen ebből mozifilm? A nagy generáció, s ez önmagában nem szégyen, szolidáris egymással.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/03 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1074