KritikaWoyzeckA Büchner-puzzleSchubert Gusztáv
Büchner, Georg (1813-1837) – mint tudjuk tudós irodalomtörténetekből – „megelőzte korát”, romantikusok közt 6 volt a huszadik századi; hevülékeny messiásvárók között a pengeéles szkepszis. Mások szerint az orvos-szocialista, aki – miként Verne Gyula a tengeralattjárót és a zeppelint – kitalálta a forradalmat. Lukács Györgytől Rényi Péterig úgy üdvözölték hát, mint a Galaktika baráti köre a szájenszfiksönt harmadfél évezreddel „megelőlegző” Lukiánoszt. Nem volt persze igazuk: ha ugyan valaki valakit is megelőzött, az irodalmár Büchner hagyta maga mögött a forradalmárt. A Danton halála írója többet tudott a történelemről, mint a Hesseni Hírmondót szerkesztő, világjobbító politikus. Drámáiban nem a távoli j övöt kémlelte (körözőlevele különös ismertetőjeleként amúgy is rövidlátását nevezi meg), hanem – tudván, hogy a jövőbe látni, ha lehetséges volna is, nem érdemes – saját kortársait. Nem előre, hanem először látta a huszadik századot. Danton halálában, Woyzeck gyilkos szerelmi tébolyában, Leonce és Léna rémes-groteszk románcában, Lenz önpusztító őrületében.
Mit kezdjünk mi most ezzel a valahai elsőséggel. Olvastunk minden könyvet. A büchneri balsejtelem régesrég balsorssá lett. A bűzlő, „kövér, vastag bűn”, amivel „angyalokat lehetne kifüstölni az égből”, mára kétszáz évnyit vastagodott; és ugyan melyik égen röpülnek át még angyalok? Üres a padlás.
Büchner „előfutár”, de aki 1993-ban Woyzecket visz filmre, biztosan nem az. Akkor meg minek? Kegyeletből? Kényelemből? Van-e még valami Büchnerben, amit nem tudunk?
Biztosan nem a matéria az, a füstködből előgomolygó vasúti tájak (Szász Woyzeckje váltóőr), a szélcsupasztotta salakbuckák, a sínek közt beteges igyekezettel nődögélő dudva-borosta, a bűzlő szalagház-dögök, a mocskos ellenfények, vagyis mindaz, amivel az amúgy nem éppen naturalista textust Szász János rendező és Máthé Tibor operatőr feldúsította. Büchner idejében még porcelán városkákban, csörgő patakok mellett, ringó mákmezőkön bolondultak meg az emberek (ahogy azt Werner Herzog 1978-as Woyzeck-filmje, vagy Szirtes András Lenze történeti húséggel rekonstruálta), a kizsigerelt természet még csak a mesében, nagyanyó rémmeséiben létezett, ahol is a barátságosan pislogó Holdról kiderül, „tisztára reves fa az egész”, a Nap elhervadt naprafogóvirág, a Föld „fölborult fazék”. Az apokaliptikus tájkép mára valósággá lett, vélhetjük a romantika dús erdeinek helyén támadt pusztaságra gondolva, ha nem volna lelki táj ez is.
Magára valamit is adó magyar film, nyolc-tíz éve, nem játszódhat máshol, mint a város érdes részén vagy lepusztult ipari tájban. Hosszasan sorolhatnánk a példákat: Kárhozat; Szürkület; Céllövölde; Árnyék a havon; Halálutak és angyalok; Gyerekgyilkosságok vagy épp Szász János előző és egyben első nagyjátékfilmje, a Szédület. (És akkor még nem említettem a külvárosi rémtörténeteket – mondjuk Grunwalsky Egy teljes napját vagy Szomjastól a Könnyű vélt – mert azokat szándékos földhözragadtságuk miatt kevésbé fenyegeti a világvége-manír.) Magyar filmben ma éppolyan kötelező a siralomvölgy, mint reklámban az édenkertek. Tudom, életünk képe ez, mocsoktengerben evickélünk. Tudom, hogy az elmúlt évtizedből ezek a legerősebb magyar filmek (persze a „máskéntforgató” Jancsó, Jeles, Enyedi, Szőke mellett), csak éppen így együtt ez már – szükségképp mulandóságra ítéltetett – divat. Unom: nem világvégi, világvégecsömöröm van. Addig volt tett a rothadás bűzét megszellőztetni, amíg a mozikban és odakint ibolyaillatot permeteztek. Most, hogy messzire szaglik, már nem a dögre volnék kíváncsi, hanem pusztulásának okaira. Amire, gondolom, „ott benn a magyarázat”. De ehhez emberek, játszó személyek kellenének a tájba, galacsinhajtóénál bonyolultabb vonzásokkal és választásokkal, egyszóval dráma. Persze, szétrohadt az is. Tudjuk. Hanem ezt elég egyszer tudni. De hogy miképpen rohad szét a világ, annak ezeregy rémmeséje van. Lehetne. Mert lassan már nem meséli el senki sem, az alakok egyre kisebbednek a tájban. Igaz, el lehetne játszani egy Búcsúszimfóniát, egy filmet, amelyből lassan kivonul, elfogy, elenyészik az összes szereplő, és újból magára marad a táj. Fehér György – az utóbbi évek egyik legerősebb magyar filmjében – a Szürkületben majdnem megcsinálta. De még ott is árválkodtak emberhangyák, megesett a bűn, és az Isten odaföntről mindent végignézett. E „majdnem” miatt a Szürkület mindvégig tragikus és szürke. Egy tökéletes tájkép végül is – elembertelenedve, nélkülünk – kiszínesedne; buja, féktelenül vidám lenne, olyan, mint a város Rousseau dzsungele. Nomen est omen: így mennénk, mehetnénk vissza a természetbe, „Lennénk fű, fa, virág...”
Szász János kiváló tájképfestő tehetsége – megmutatkozott már első filmjében is – mindezen okból a Büchner-adaptációban nem előny, hanem hendikep, alig látni az érzékien csúf tájtól Woyzecket. Kétszer, háromszor kell a filmet végignézni, hogy bizonyossá váljék, a portré is (a barázdált, tájképszerű arcával megküzdő Szabó Lajos érdeme), a dráma is hibátlanul van odatéve.
„Hibátlanul” ez esetben nem annyit jelent, szó szerint. Büchner drámája befejezetlen, megvan minden jelenete, de nincs véglegesen összerakva (Büchnernek erre már nem jutott ideje, 24 évesen a tífusz elragadta) – minden adaptáció újrarendezi hát a Woyzeck-mozaik darabjait. Kirakható belőle a kisvárosi Othello drámája, az elnyomás ellen lázadó ösztönös proletár-forradalmár históriája, orvosi látlelet egy elmeháborodottról, mindenféle ismerős történetek, csak épp a kezünkben maradt kockákkal nem tudunk mihez kezdeni. Ha a káoszt látjuk, a Woyzeck akkor van helyesen összerakva. Szász puzzle-variációjában (akárcsak a magyarországi Büchner-reneszánszot elindító 1978-as Stúdió K. változatban) a Woyzeck-rejtély nem kiindulópont, hanem végeredmény. Nincs megoldása. Reves fa a Hold, tövisekre szúrt aranylegyecskék a csillagok. Mert Woyzeck, lipcsei borbély – hesseni baka – magyar bakter, meggyilkolta a szívszerelmét. Miért? Mert reves fa a Hold, tövisekre szúrt aranylegyecskék a csillagok...
A gép nem forog. És – a Büchner-mű, a Szász-film szerint – ez a legjobb, amit „tehet”. A holtponton megnyugodni. Mert ha mégis nekiindulnak újra a fogaskerekek, kő kövön nem marad.
Woyzeck boldog alattvaló – senki, nulla – míg valaki működésbe nem hozza, fel nem szabadítja. A drámában (és a filmben is) két spiritus rector izgatja és igazgatja: a doktor és a kapitány.
A sarlatán, nevesincs doktor (dr. Frankenstein talán?) borsóval és a haladás eszményével eteti Woyzecket, akin azért időről időre – veszélyeztetve a tudományos progressziót – erőt vesz a természet. „A természet! Az ember szabad, Woyzeck, az emberben szabadsággá tisztul az egyediség. Hogy nem tudja visszatartani a vizeletét!”
A kapitány korántsem a vértolulásos porosz militarizmus bajnoka, mint azt a legtöbb értelmezés (még a Stúdió K. adaptációja is) sugallja, hanem éppenséggel nyájas emberbarát a morállal kínálgatja Woyzecket. Jó ideig hiába. „Nekünk, egyszerű népnek nincs erényünk, minket csak úgy elfog a természet, hanem ha úr volnék, volna órám, kalapom, bodros hajam, és tudnék szép előkelően beszélni, „akkor már én is erényes akarnék lenni.”
Woyzecknek nem lesz órája, kalapja, bodros haja – de lesz erénye. Lesz szabad akarata – de nem lesz hozzá szabadsága. Kész a homonculus, az új Ádám, az ember-karikatúra. A kísérlet innen már magától folytatódik, a kreatúra – telve gyúanyaggal – beszabadul a földi Paradicsomba.
Nem lehet kétséges a végeredmény. „Pokolforró a Föld:’ És a legforróbb benne Marie, Woyzeck hűtlen asszonya. A kérdés legfeljebb az lehet, mikor robban Woyzeck, és véle a világ. És itt vesz meglepő fordulatot a dráma. Woyzeck nem robban. Woyzeck – akárcsak Hamlet – habozik, halogatja a bosszút. Hogy végül megöli Marie-t, véres végkifejlet, de teljesen természetes. Beleillik annak a „normális” világnak a dramaturgiájába, amelynek Marie és csábítója, az ezreddobos (a filmben: rendőrfőtörzs) otthonos lakója. A féltékenységi drámához nem hiányzik a doktor és a kapitány mesterkedése. A habozás magyarázatához kellenek. Egyik póluson a ráció és a morál általuk elképzelt ideálvilága (a kapitány valójában szorongó hedonista, eszében sincs magára venni Woyzecknek ajánlgatott ólomsúlyait), a másik oldalon ott pezseg az öntudatlan, „természetes” élet, melyben az ember, mint a buborék, boldog mámorban száll fölfelé... a halk pukkanásig. Woyzeck, a tökéletesített, mesterséges ember, kiben mindkét világ benne van, nemhogy nem megoldás, életveszélyes. Itt az erénye, értelme, ott a szenvedélye fenyeget. Mihelyst megtérne valahová, mihelyst odaadná a kincseit: rombolni, ölni fog. Addig nagy, amíg nem teszi. Amíg tökéletességét magába, magányba fojtja. A film csúcspontján – a jelenet Szász bravúros leleménye – meglepi szerelmeskedés közben a peckes bajszú rendőrt és Marie-t. Most megtehetné. Marie észreveszi férjét, arcán rémület és zabolázhatatlan, visszafojthatatlan szenvedély. Ez a Janus-arc – Marie egyetlen tiszta, tragikus pillanata – lefegyverzi Woyzecket: Stop! most imádkozik! Most ugyanolyan, mint én; két istennek áldozik, két istenhez hűtelen. Mindentudó, magányos és tehetetlen. Íme: Woyzeck idillje.
Helyrezökken a világ... egyetlen gúnyos, megélhetetlen pillanatra. És sötét lesz megint. Már csak a mészárlás van hátra. A többi – itt is – néma csend.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 957 átlag: 5.57 |
 |
|
