KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Színészmemoárok

„A szerelem elfárad”

Molnár Gál Péter

 

Egyed Zoltán 1943-ban írott regényének ötletes címe A szerelem elfárad. Egy színházi lapszerkesztő és egy háládatlan és hűtelen énekes színésznő szerelmének elkeserítő végét mesélte el benne megragadó könnyedséggel és kedves iróniával, abban az időben, amikor Pitigrilli, Maurice Dekobra és hasonlók szerelmes regényei dívtak. Egyedi könnyűtollú tárcaíró volt, szavahihető robbanékonyságú, szerelmes rajongású színikritikus, Szabó Dezső stílustanítványaként átvitte a Rákóczi téri bölény szecessziós dührohamnyelvezetét az újságírásba. Kitűnően szerkesztett képes hetilapja a 40-es évek elején (Film Színház Irodalom) közönséghez segítő kritikai szemléletével tűnt ki, színházi ízlésén túl politikai ízlése is volt, nem rettent meg a fasizmusba rohanó ország kardcsörtetőitől. A német megszállás után internálták székelyvásárhelyi és pókai Egyed Zoltánt, aki az első világháború orosz és olasz frontjáról hadnagyként szerelt le, a bronz, a kis ezüst és számos más vitézségi éremmel kitüntetve. Sopronkőhidára vitték, onnan Ausztriába hurcolták el. Az amerikaiak szabadították föl, Jávor Pállal egy repülőgépen tért haza betegágyba, hamarosan meghalt.

Egyed kitűnő kritikusa volt.

Sok elismerő jelzőt aggathatunk rá. Elmondhatjuk biztos ítéletű kritikusnak, szigorú kritikusnak, csak megvesztegethetetlen kritikusnak nem.

Megvesztegethető kritikus volt.

Elsősorban a női vonzerővel lehetett eltéríteni érdek nélküli ítéletektől. Szenvedélyesen fedezett föl és reklámozott fiatal színésznőket, ő fedezte föl Hajmássy Ilonát, a Király Színház hajdani revű-girljét, akit kikísért karriert csinálni Hollywoodba. Hajmássy, akiből egyengetésére Ilona Massey lett, faképnél hagyta kísérő lovagját. Egyed erre hazahajózott, megírta szerelmi csalódása történetét Hollywoodi kaland címen regénynek (1942), majd nekiállt fölfedezni és kifuttatni Karády Katalint. Ennek a csalódásnak mellékterméke A szerelem elfárad. Tudta az egész pletykáló Pest: kiket rejt a mese, Egyed – több öniróniával, mint fondorlattal – név szerint is beleírta önmagát és – mellékalakként a prózai színésznővé lett dizőzt is megnevezte.

Pletykafaló városnak koncul adott csinos-irodalmi termékek Egyed Zoltán ezen művei. A pletykafogyasztás legkeresettebbjei a színészek, főként színésznők körül kivirágzó pletykák. Azok a legszaftdúsabbak, legingerlőbbek. Pestet pletykafészeknek tartják időtlen idők óta. További pletykás városok: New York és Moszkva, tartok tőle, Tirana is, Los Angelesre nem is érdemes szót vesztegetni, Kalifornia napja alatt virul igazán a rikító pletyka. Hát a hűvös és jólnevelt angolok, akik nem ütik orrukat a más dolgába? Simon Bell, Richard Curtis és Helen Fielding Who's had Who (magyarul: Ki kivel) címen megjelentetett egy igen elmés könyvet (Faber and Faber, London-Boston, 1987) nyomonkövetve a történelmi, irodalomtörténeti és filmtörténeti ondószálakat ágyról ágyra. Jóindulattól mentesen, nyers szóbeszédeket szállít az angol Who's had Who.

Sokatmondó dokumentumértékű kultúrhistóriai munka, szemben a színészéletrajzoknak kendőzött Kinek a kijébe üssük az orrunkat könyvekkel, amikből napjainkban csőstül jelenik meg azoknál a kiadóknál is, amelyek évtizedekig tartották magukat a könyvterjesztő szakemberek hírleléséhez, miszerint színészéletrajzokat nem lehet eladni.

Mára elfogyott a pénz. Azok, akik nem értettek a piachoz, míg bőviben voltak, a támogatásnál hirtelenjében érteni kezdtek hozzá. Sorban adja ki a Zeneműkiadó színésznők kissé retusált, kissé kozmetikáit, némileg kozmetikai sebészi beavatással föll-vart és átoperált életrajzait, mégha a hölgyek csak meglehetős papnői Tháliának, fahangjuk ráadásul zeneközeibe sosem hozta őket, kivévén, hogy a zárdában karénekeltek. A biográfiák többnyire kontrollszerkesztés nélkül jelennek meg. A színdarab- és filmcímeket leiterjakabizálták. Legutóbb Elizabeth Taylor egymaga írott emlékiratát adták ki (Kövéren, Soványan, Boldogan), abból kiderül, hogy egymaga végezte a papírra vetést, nem pedig négerrel dolgoztatott, mert a hivatásos írástudásnak árnyéka sem vetül könyvére, szaporán ismétli gondolatait fölpüffedésének, valamint elszánt fogyókúrájának izgalmas és világérdeklődést kiváltó történetéről. Liz Taylor életmód-ajánlatokkal és fogyókúrás receptekkel gazdag könyvét olyan hanyatt-homlok sietséggel traktálták a karácsonyi könyvvásárlókra, hogy egyszerre három fordítónak adták oda a gyorsabb nyomdába kerülés végett. Meller Ágnes fordította az 5–174. oldalt, Juhász Erzsébet a 185–207. és Fantó Lilla a 175-184. és a 211-231. oldalt. Szívemnek legkedvesebb a Meller Ágnes fordította szakasz, itt ugyanis a fordító maga háztartási tanácsadást tart, vitázik a színészszerzőnővel, összeveti az amerikai és a magyar zöldségkínálatot, tudatja, hogy kapni időnként a boltokban miná-lunk is rozsdamentes acélból készült steamer basket-et zöldségpároláshoz. Alkotói közreműködését nem lapalji jegyzetként teszi meg, egyenesen beleírja a szövegbe. Eljárása nem lepett meg, szerződésem lévén a Szabad Tér kiadóval, a karácsonyt korrektúrajavítással töltöttem, aprólékosan visszaállítottam kéziratból mindazt, amit egy buzgó, de a témához nem is konyító korrektor átírt (neve: Krajnyák Istvánné, áldom ezentúl minden karácsonyon).

Liz Taylor könyve olyan rossz, hogy csak maga írhatta. Ingrid Bergman igénybe vette Alan Burgess segítségét, a Gondolat az igazi szerző nevét okos üzleti megfontolásból a címlapról elrejtette. Az újságíró a maga készítette reklám-

szövegeket a svéd-amerikai női eszmény naplójegyzetei, magánlevelei és interjúrészletei beillesztésével hitelesítette. A könyv középpontjában itt sem a színész és alkotása áll, hanem a színésznő és magánélete. Művészi problémáknál hangsúlyosabbak válási nehézségei, miként vált el a jóképű, odaadó, szerelmes párja pályájáért önmagát föláldozó svéd férjétől, Peter Lindströmtől és ment feleségül a korpulens, hűtelen, házas Roberto Rosselinihez, aki nem tett jót Bergmannak sem mint asszonynak, sem mint színésznőnek. De hát mit lehet tenni a szerelmi szenvedély ellen?! Bergman alaposan beleszeretett Roberto Rossellini – Róma nyílt város című filmjébe.

Saját kezűleg írta könyvét az intellektuális, sőt: okos színésznő, Lilli Palmer (Dundi Lilli, jó kislány), Lendvay Katalin fordításában az Európa Kiadó Femina sorozatában jelent meg. Palmer könyvéből kiderül a kor baja is, nem csupán az életkorával bajlódás. Tárgya egy színésznő fejlődésrajza. Nem a reklámfőnök receptje szerint készült el, hanem a viszonylagos őszinteség mondta tollba (ki is mondta, Montaigne?: csak az ír emlékiratot, aki el akar leplezni valamit az életéből). A sorozat nevéhez, tematikájához illően Palmer önmagáról nemcsak színésznőként ír, hanem nőként is. Természetes, hogy a nő nem szórakoztatóipari árucikk gyanánt tárgyaltatik: önironikusan fogalmazza meg egy Amerikában dolgozó, európai színésznő, egy zsidó vallású német állampolgár, egy olvasó művész és egy nyitott szemmel közlekedő színész fejlődésregényét. (Lilli Palmer íráskészségére vall, hogy memoárjára ráhozták regényének magyar kiadását.)

Nagyjából ezekről az új sztáréletrajzokról számolhatok be a Filmvilág olvasóinak. Kihagytam Juliette Greco reklámkönyvét, ami az egzisztencialisták háború utáni sanzonettjének kolportázséletrajzától elvezet azokhoz a színészi magaslatokhoz, amiket éppen újra élvezhetnek a nézők most már megvágatlan, eredeti terjedelemben: a Belfegorban. Kihagytam a magyar mozimítosz nem jelentéktelen alakját, Karády Katalint, pedig két könyvvel is szerepel a kiadványok kirakodóvásárán. Egyikről (Király Jenő: Karády mítosza és mágiája) a Filmvilág januári száma elemző írást jelentetett meg. A másik (Hogyan lettem színésznő?) a könyves bolhapiac bájos sviháksága, kiadói stikli, palifogó svindli. A könyvecske tartalmazza ugyanis Karádynak a negyvenes években megjelent apokrif életrajzát, amit ha jól tévedek, éppenséggel Egyed Zoltán szíveskedett papírra hamisítani, továbbá Zilahy Lajos A szűz és a gödölye forgatókönyvét, hogy vaskosabb legyen a nyomtatvány, kapjon valamit a vevő a pénzéért.

Ha már magyar színészek életrajzáról esik szó, hozzáteszem a fénylő nevek jegyezte vagy ellenjegyezte életírásokhoz a szürkébb nevű magyar színész, Pándy Lajos könyvét (Súgópéldány, Gondolat). Pándy megnyerő ember, jóképű prózai bonvivánként lopta be nézői emlékezetébe magát. Utóbb összementek a szerepei. Egyre kurtább szövegeket, mind kevesebb ideig színen tartózkodó szerepeket szerencséltetett eljátszani, miközben egyike lett műfordításirodalmunk jeleseinek, színpadra, rádiómikrofon elé és nyomdába támogatva a cseh és a szlovák irodalom több kiválóságát.

Néhol keserűen, de sosem sértetten, itt-ott igazságtalanul, de sosem önmagát túlnagyítva, megkapó önismerettel és fölülemelkedéssel, nagy ismeretanyaggal és bájos anekdotákat pörgetve, kiábrándulva a színházi gyakorlatból, egyetlen jelző erejéig sem veszíti el azonban rajongását a színház, a magyar színház iránt, Pándy nemcsak kedves könyvet írt, hanem jót is. Inkább a színházról szól, semmint önmagáról. Becsülettel hajol meg nagyok és kisebb nagyságok megrozsdásodott emléke előtt. Az egyszerű és nemes könyvnek olyan múlt-századian érett, jó az íze, mint amit az ország poros útjait bevándorló egykori színészapostolok írtak emlékkönyvként, visszapillantva gyötrelmesen gyönyörű pályájukról pályatársaikról.

Pándy könyve valóban a színészekről szól. Valóban a színészetről ír, és ha valakit valóban a tárgy érdekel, nem pedig a Ki kivel örök emberi kérdése – olvassa, kérem, el. Pándy olyannyira szemérmesen tartózkodó saját személyét illetően, hogy ha jól emlékszem, éppen csak megemlíti, elrejtve könyve vége felé, hogy felesége a Szőts-filmek szikrázó szépségű sztárja, Szellay Alice, aki lassanként fél évszázada visszavonult, mégis halhatatlanja marad színészetünknek az Emberek a havason okán.

Hogy ki ne maradjon a pletyka.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/04 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4334