KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Arcképcsarnok

Faragó Vilmos

Negyedszázada még azt hittük, hogy a televízió teljesen felborítja majd az ökológiai egyensúlyt a kulturális dzsungelban. Hogy fölfalja előbb a fajtarokonait: a mozit, a színházat. Aztán fölfalja a könyvet, a rádiót és az újságot is. Negyedszázad elég nagy idő ahhoz, hogy kiderüljön: a dzsungel új királya domesztikálható. És nem mozival-színházzal-könyvvel-rádióval-újsággal táplálkozik, hanem idővel. Az időt eleszi a többiek elől, de őket nem falja föl. Konkurál velük, de pótlásukra képtelen.

A mozi és a színház jelenlétélménye – és társasági élménye – helyett konzervélményt ad. A könyv verbális információ- és érzelem-sugallatait mozgóképes látvánnyá transzformálja, de ez jó esetben is elszegényítés, mert a könyvet az olvasó alakítja át fejében jelentésgazdag „filmmé” (s ahány olvasó, annyi személyes jelentésváltozat), a tévéfilmet pedig készen kapjuk (egyetlen – rendezői – jelentésváltozattal). A rádiót és az újságot pedig kikezdeni sem tudja. A rádió és a napi-heti-havi sajtó egy-egy Niagara a tévé csermelyéhez képest. Ontják a hírt, a kommentárt, a helyszíni beszámolót, a vitát, a zenét, az olvasmányélményt, a gazdasági-politikai-társadalmi analízist, a gondolatot reggeltől estig (a rádió) és száz meg száz nyomtatott oldalon (a napi-heti-havi sajtó). A televízió fő műsoridejének három-négy blokkos napi pár órája ehhez képest elenyésző. Ami hétfőn délelőtt történik, azt a televízió kedden este újságolja. A reggeli lapok egyszer, a délutáni kétszer, a rádió huszonkétszer „lövi le” a televíziót. És ez csak a napi hír. De hol marad a televízió társadalom- és művészetkritikai súlya a rádióéhoz-sajtóéhoz képest? Hol marad intellektuális presztízse? A televíziótól már nem is várjuk, hogy okos legyen, megelégszünk azzal, ha szép.

Mert néha valóban szép. És ilyenkor fölébe kerekedik konkurenseinek. Ilyenkor tud valamit, amit ő tud legjobban.

Nem esztétikai szépségre gondolok. Egy tévéjáték felizzó, megrendítő, szívenütő – vagy mondjuk így: katartikus – jelenetére. Ilyet a mozi is tud, a színház is. Sőt, jobban tud.

Nem artisztikus szépségre. Amilyen egy balett revü kosztüm- és mozgáslátványa, vagy a nemrég lepergett Gyurkó–Jancsó-sorozat gesztus- és mozgáskoreográfiája. Ezek színpadi vagy filmi tévé-adaptációk.

És nem is táji szépségre. Amilyen a „Franciaország madártávlatból” volt. Amilyenek a természetfilm-sorozatok. Vagy Cousteau kapitány mélytengeri csodavilága. A mozi jobban tudta ezt.

Az arcok szépségére gondolok. De itt sem a szó közhasználatú vagy kommerciális (kozmetika-reklámos) értelmében. Nem szépségkirálynőkre és szépségkirályfiakra. Nem széplányokra és szépfiúkra. Hogy is mondjam: a szó embertani értelmében vett szép arcokra gondolok. Az ember voltunk szépségét reprezentáló arcokra. Lukács-zsargonban szólva: azokra az arcokra, amelyeken nembeliségük visszfénye ragyog. Amelyek felbukkannak a képernyőn és anatómiailag akár csúnyák is lehetnek, de intellektus sugárzik belőlük, érzelmi fűtöttség, személyi varázs, oly erővel, hogy láttukra azt érezzük – mit is? Biblikus pátosszal hangzik, ezért félve írom le, de azt érezzük, hogy: Íme, az Ember! Ezt a televízió tudja legjobban.

És nem is az úgynevezett portréműsorai tudják igazán. A portréalany vizsgázik és megörökíteni kívánja magát az utókornak. Vizsgadrukk érződik rajta és öndokumentálás-vágy. Szerepel. Lehet bármily őszinte ember egyébként, itt egy kamerának játszik, tehát őszintétlen. Hacsak nem elementáris személyiség, amelynek ereje áttör a szereplés varázsfalán. Gondoljunk a Nagy László-portréfilmre. Vacogtató kameraláz tartja mindvégig feszültségben az arcot. Közelről figyelhettem nyilvános szerepléseit: szájremegéses, holtra sápasztó láz uralkodott rajta mindig. De ami szó a remegő ajkak közül előtört, ami dac a fejtartásából sugárzott, ami szépség ezt az arkangyalarcot auraként övezte, mindig diadalmaskodott a szerepléslázon. Állt a pódiumon, ült a kamera előtt, esendő idegállapotban, de nagyon Valakiként tudott jelen lenni mégis. És az a végső félmosoly a portréfilmben, amellyel a kétezredik esztendő utáni emberiségnek üzent – a legszebb végrendelet, amit a televízió valaha is rögzített. Vagy gondoljunk a Zelk-portréfilm alanyának csúnya békaarcára, amelyet a költő örökgyermek-bölcsessége rajzolt át gyönyörűvé. Ritkák a példák, de a beszédtanár Montág Imre portréfilmje közéjük tartozik. Itt nem a kameralázat, hanem ellenkezőleg: a szereplés-rutint törte át a természetesség varázsereje.

A televíziónak ezt a ritka szép arcképcsarnokát Vitray Tamás tudja igazán gazdagítani. Itt ugyanis nincs vizsga. Nincs megörökülés-vágy. Nincs szereplés. Itt megidézett életek vannak. A létezés természetes pillanatai. Holott az életek kivételesek, az esetek extrémek. Mint minden jó novellában. Csakhogy ezek non-fiction novellák. A főhős elénk áll, és nem eljátssza, hanem éli a maga short storyját. A gerincbajjal született, anyja nem kívánta lány, Erzsike. Kicsi és csúnya. Odaáll a pataki kollégium zuhanyozójában, faros-melles szép lánytársai közt, élete első telitükre elé, és rázuhan testi nyomorúságának villámcsapás felismerése. Beszél erről az élményről, látjuk titkárnői foglalatosság közben, ahogy japán nyelvet tanul és tanít, koravén okosság az arcon és föl-földereng rajta az önismeret fanyar derűje is – gyönyörű arc. Vagy a kronologikus arctanulmányok: „Ilyen volt, ilyen lett”. A művesés lány elragadó életkedve, bájos orrfintorokban elmesélve az első pillanatfelvételen – és ahogy ez az életkedv még mindig áttör a megváltozott arc zsírpárnái mögül a második pillanatfelvételen. Meg az artistalány, a szakmára készülés kamaszos elszántságával, a szerelmes bizalom a pillantásokban, amelyekkel fiútársát magához kapcsolja – és a csalódottság később, a szakmában, a szerelemben; a változás a még mindig szép arcon: egy nő arca ez már, artistalét szépítette-keményítette arc; azt a kiformálatlan másikat, azt a kamaszlány bájosságút szinte leradírozta róla az idő. Felejthetetlen arcok; portréfestőjük tehetségét sokszorosan visszaigazolta már a kritikus szakma. De műhelytitkainak analízisével mindmáig adós.

Arcképtanulmányokat kínál a heti kulturális magazin, a fantáziátlan nevű Stúdió nyolcvanvalahány is. Indulásának botrányizgalmai lecsihadtak, rutin szerkesztette ajánlóműsor ez most már, beavatott inkább, mint beavató, annál váratlanabb, ha mégis felbukkan benne, rövid interjú erejéig, egy-egy emberragyogású arc. Ha Szegvári Katalin szerkeszti, akkor szinte mindig. Színészarcok ezek, színészmaszk nélkül. Szerepjátszás nélkül. Hogy a színész mindig szerepjátszó? Akkor éppen az az izgalmas, ha mégis kizökken a szerepből, hiszen itt nincs kész szöveg, nincs rendezői instrukció. Van-e ember a szereprétegek mögött? A Szegvári-interjúk legszebb pillanatai ezek: zsongítja partnerét, mint egy kígyóbűvölő, és egyszer csak előcsalja belőle az embert. Ez így persze banálisan hangzik, és mégis tartalmaz valami kommunikációs újdonságot. A konvenció szerint ugyanis a színészből előcsalt ember csak trükkös mutatvány: a színész azt játssza el, hogy ő most ember. Hogy ő most civil. És mint ilyen: gondos anya, remekül főz, kedvenc állata a macska, ritka virágokat ápol otthon, kedvenc színe a kék, kölniillata a levendula. Itt azonban nem a konvenciós trükk működik. Itt végre a színészember valódi személyisége van jelen. Viszonylag friss példa rá: Almási Éva. Egy Érdi Sándor szerkesztette Stúdió 84-ben. Vállaltan csúnya Almási Éva volt. Előnytelen frizurával, árkokkal a szájszegletben, öregebbnek látszón, mint a valódi életkora. És teljes őszinteséggel szólva a színészlét keserveiről. Egy sikeres színész, aki belenéz a siker sötétlő kútjába és elmondja, mit lát a kút mélyén. „A teátrum újabban már nem sztárfrivolitással, hanem a színészmesterség gyötrelmeivel traktálja a nézőt” – írta erre utalón Koltai Tamás az Új Tükörben. Értem iróniáját; valószínű, hogy ez is divat csak, mint a sztárfrivolitás volt, vagy az álciviles bűbájkodás a kedvenc házimacskával és a levendulakölnivel. De nekem ez a divat jobban tetszik. És sohasem láttam szebbnek Almási Évát, mint most, hogy olyan vállaltan csúnya volt.

És hát vannak sorozaton kívüli váratlan szép pillanatok is. Mezei Mária, azon az emlékezetes veszprémi gálaesten, gyötrött arccal, az ájuláshoz közel, fehér lepelruhában, a mesterség halhatatlanságba hulló papnőjeként. Huszár Tibor óegyiptomi arcának izgalmas kontrasztja gondolkodásának eleven modernségével. Vagy Illyés Gyula. A Válasz című folyóiratról készült dokumentumműsor végén tűnt fel, talán ekkor nézett szembe a kamerával utoljára, és a kamera kegyetlen volt: öregség roncsolta képet mutatott, vékonyult arc, megnőtt-véreres orr, csak a szem volt fiatal, csak a szellem, amely mondandóját diktálta – fájdalmas és gyönyörű látvány.

Néha arra gondolok, tréfásan persze: olyan kevesen vagyunk. Tíz és félmillióan az országban. Akár mind a tíz és félmillióra sor kerülhetne. Televíziós össznemzeti arcképcsarnokot hagyhatnánk az utókorra: íme, ilyenek voltunk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6468