KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A kábeltelevíziózásról

Tömegkommunikációs reform?

Varga Csaba

A televízió önmagában mindig csak vétlen eszköz. Nem több és nem kevesebb: legfeljebb minden eddiginél hatékonyabb, „lenyűgözőbb” eszköz. Csak ennyi volna, ha már alkalmazzák? Nem csak mifelénk, egész Európában sokat tett azért, hogy az államok erősítsék belső kohéziójukat, tartósítsák társadalmi és kulturális identitásukat: azért is, hogy az egyének kis- és nagyközösségeikben felelősebb, aktív polgárokká válhassanak. Ugyanakkor a televízió nemegyszer felületesen vagy félrevezetően tájékoztatott, illúzióktól terhes kvázi-valóságot, „tévévalóságot” kreált, a passzív s „édes” befogadással pedig konzerválta az elidegenedést.

A magyar szocializmus története, különösen az utóbbi huszonöt éve több szempontból csak a tömegkommunikáció (a néptájékoztatás) s ezen belül a televízió társadalmi szerepének tisztázásával érthető meg. A hazai szocializmus történetében – az ötvenes évek közepétől-végétől kezdve – másodszor kellett megalapozni a szocializmus gondolatát és gyakorlatát, egyáltalán nem mellékes, hogy a televízió mint tömegkommunikációs „csodafegyver” alapvetően segítette a hatalmi konszolidációt. Nem csak direkten, inkább áttételesen: s nagyobb elemi erővel, mint akár a tévénézők is gondolják.

 

 

Az új társadalmi stabilizáció

 

A magyar társadalomnak szerencséje volt a hatvanas években, mert egy dinamikusan bővülő, fejlődő világgazdaságban folytathatta a gazdaság és társadalom építését. Belegondolni sem kellemes: egy gazdasági-politikai világválság körülményei között sok minden másképpen alakult volna. Szerencsésnek tekinthető azért is, mert ekkor terjedt el a televízió, ez az új társadalmi stabilizáló. (Megbékítő? Kiegyensúlyozó? Elfogadtató? Bajokat elfedő?) A centralizált társadalmi struktúrában persze csak centralizált televízió működhetett. A politika és ideológia így is olyan átütő erejű eszközhöz jutott, amely akkor az állampolgárok többségével, tehát velünk jobban elfogadtatta a rendszer távlati és gyakran napi érdekeit is. A társadalomvezetés egyúttal akkori világ- és valóságképét is igyekezett széles körben elterjeszteni.

A kommunikációval szembeni társadalmi kihívás, elvárás soha sem volt ugyanaz – és közben a kommunikációs formák s eszközök is változtak.

A kereszténység felvétele óta elsősorban (bár később egyre csökkenő mértékben) az egyházak, illetve helyi képviselőik voltak azok, akik a magyar és nem csak a magyar állam szinte minden tagjának személyre szólóan „szolgáltatták” a mindenkori rend eszméit, programját, egyáltalán az érvényesnek tekintett világképet, értékrendet. Lehetőleg úgy, hogy az egyének – nem csak az értelmiségiek – ebből építsék fel világnézetüket, erkölcsüket, magatartásukat. Bármennyire is furcsa az összevetés: nem értek el kevesebbet, mint a mai tömegkommunikáció, ha nem tévedek. Persze egészen más, stabilabb viszonyok, értékrendek között történt ez.

Századunk közepén nem egyedül az egyházak konzervatív – ellenforradalmi rendszert is kiszolgáló, erősítő – világpolitikai szerepét vették el, hanem közben lehetetlenné vált az egyik eredeti funkció: a hagyomány, az erkölcs, a világkép, a humánum megőrzése, megújítása. Nem pusztán az egyházak és kulturális intézményeik világkép-monopóliuma szűnt meg, hanem egyúttal megszűnt mindenféle általános emberi- és közösségi érték közvetlen s praktikus továbbadása? A látható, kitapintható hiányt mennyire tudták enyhíteni a politikai pártok vagy például az állami iskolák? Ha helyesen ítélem meg a változásokat: a második világháború után minden társadalmi erőfeszítés ellenére sem volt igazán képes egyetlen állami, politikai vagy kulturális szervezet sem tartósan átvállalni, pótolni ezt a korábbi továbbadó-újratanító funkciót. Különösen egyénre szabottan és személyre szólóan nem. A gyorsan terjedő tömegkommunikációs eszközök nem csak elfedték ezt a hiányt, hanem részben – most tekintsünk el a minőségtől – orvosolták is.

Ezt a lappangó válságot növelte a magyar társadalom radikális és gyors társadalmi átrétegeződése: a falusi földművelők, kisgazdák százezreiből városi első generációs munkások és értelmiségiek lettek. Ennek a gyakran kíméletlen – noha félig-meddig törvényszerű – életmódbeli és értékrendi „operációnak” egyéni és kollektív fájdalmait akkor is nehezen orvosoltuk volna, ha az egyházak, az iskolák, az újságok vagy más politikai, kulturális szervezetek megbirkóztak volna a közvetlen világképi, életvitelminták-beli vagy éppen a szellemi-ideológiai „szolgáltatással”. Érvényes és használható modellek kínálatával.

Ugyanakkor a hatvanas években, főként vidéken – noha paradox módon – a tömeges lakóhely-, munkahely s életmód-váltás tulajdonképpen segítette elfogadtatni a szocializmus lassan megújuló gyakorlatát. Nem csak azzal, hogy végre és sokáig egyenletesen emelkedett az életszínvonal, s különösen nem avval, hogy hosszú ideig alacsony szinten urbanizálódott az „új” életmód. Inkább azzal például, hogy a gyökeres (a gyökértelenítő) életmód-váltás sokak figyelmét elfordította az országos, sőt a lokális helyzetről, problémákról. Egyénileg alig maradt idő, energia és lehetőség a szellemi-értékrendi „szolgáltatás” gyengéinek felismerésére. Megmaradni, új szakmát tanulni, letelepedni kellett: akárhogy.

Jókor jött hát a tömegkommunikáció – nagy „pótszerként” is. Az egyházaktól és állami utódaiktól jelentős mértékben a sajtó, a film, a rádió és különösen a televízió vette át a társadalmi stabilizálás szerepét.

Sokágú, bonyolult, jórészt még feltáratlan folyamat zajlott le. A televízió mint vizuális tömegbefolyásoló eszköz – az átmeneti korszakra szűkségképpen jellemzően? – a társadalom- és világképhiányt, tisztázatlanságot, az egyre nyomasztóbb információ-feldolgozatlanságot s kommunikációs szegényedést „jótékony” homályba rejtette. Erényeivel és gyengéivel egyaránt. Már önmagában azzal is, hogy csodálatos, példátlan képi látványt nyújtott szinte mindenkinek. Valahogy mindegy volt, hogy kezdetben mit mutatott – csak látni lehessen! Mindenesetre a tömegek számára sokkal közelebb hozta, szinte a hitvesi ágyba „importálta” ezt a szép-csúf világot. A nézőket részben ténylegesen, részben látszólag bevetette és beavatta a külföldi s hazai gazdasági, politikai s kulturális történésekbe. Megtörtént, ami korábban elképzelhetetlen volt.

Az országos érdekekre és főleg az eredményekre orientált televízióban viszont a lokális, közösségi események és értékek olykor másodlagossá váltak.

 

 

A közösségszervező televízió

 

A televízió társadalmi funkciói közben is módosultak. Kezdetben, a hatvanas évek közepéig egy-egy televíziós készülék helyben szinte intenzív közösségszervező erőként hatott. Miután kevés háznál, kevés lakásban volt televízió, a kék képernyő összehozott ismerősöket s ismeretleneket is. Később a széles körű kisközösséghiányt konzerválta a televízió is. Nemcsak a helyi demokrácia látszólagos létezése.

A társadalom központosított gyakorlatának megfelelően szükségképpen monopolisztikus eszköz a televízió. Az elsősorban eredményeket „hirdető” új eszköz a hetvenes évek elejéig jól szolgálta az átmeneti kor társadalmi-politikai szükségleteit. Azóta egyre több állampolgár veszi észre, hogy a tömegkommunikáció, s ezen belül a televízió jelenlegi tartalma-formája nem elégíti ki – a közvetlen, demokratikus valóságkép és értékszolgáltatás iránti – társadalmi igényt. Másképpen s minden túlzás nélkül: szükség volna egy tömegkommunikációs reformra. Nem csak azért, mert a világ fejlettebb régiói már régen elkezdték ezt. Leginkább annak érdekében kellene, hogy a monopolisztikus, mereven hierarchikus társadalmi struktúrát felváltsa egy demokratikus, nyitottan hegemonikus, szocialista formáció. Hiszen a társadalmi tudat alig mozduló, törékeny, zavart stabilizálásáról át kellene térnünk az adaptív, innovatív, terhelhetőbb társadalmi stabilitásra. Nem kevesen gondolják már azt, hogy ma olyan magasabb szintű történelmi igény, amely nemcsak a szocialista-kommunista eszméket, nemcsak magát a létező rendszert fogadtatja el, hanem ugyanígy a társadalom és a nemzet érdekeit és szükségleteit is. Jobban, mint eddig. Egyúttal új valóságkép s nemzetkép születik? Továbbá ez a legalizálás nem történhet csak föntről, hanem alulról is meg kell indulnia: következetesen kiépítendő hát a lokális legalizáció „új” eszközrendszere. A helyi (városi, községi) sajtó, rádió mellett leginkább a helyi televízió, amely képes az adott közösségre orientáltan, személyre szólóan, oda-vissza hatni.

A televízió eddigi belső – jó irányú – változásai nem azonosak egy szerényebb tömegkommunikációs reformmal sem. Mert kevéssé segítik a szocializmus új viszonyainak hitelesítését és térnyerését. Változatlanul csak másfél és még nem egész napos csatorna közvetít. A második műsor legfeljebb évek múlva válik egyenrangú programmá. A műholdas harmadik műsor nálunk a kilencvenes évek elején várható, ha csak közben nem gyorsulnak fel az események. Tömegkommunikációs hátrányunk így nem csökken vagy talán növekszik is? A műsorok választéka jelenleg eléggé egysíkú – az igényekhez képest: egyelőre jelentősebb kínálatbővülésre sincs ígéret. Kevés a nyitott, élő közvetítés, s akkor is megszűrik, „alakítják” a véleményeket. Minden olyan jólfésültnek látszik. Nem csak a sokat emlegetett szórakoztatás, hanem sokszor a hazai tájékoztatás, beavatás is színvonaltalan: a valóság feltérképezését ne csak a dokumentumfilmek kíséreljék meg. Van azért javulás, és hallani lehet tervekről is.

Itt tartunk.

 

 

Minőségi stratégia

 

A teendő nem egyszerűen a televíziónak – mint mamutvállalatnak – a belső megreformálása és kormányozhatóbbá tétele. Ennél bonyolultabb, sürgetőbb feladat: a televízió minőségi stratégiájának kidolgozása. Ha tetszik: a minőségi tájékoztatás, avagy a minőségi nemzeti tudat eléréséért. Így közel sem elég, ha kiépül majd az öt körzeti stúdió hálózata, vagy az sem, hogy a hazai televízió is nekilát – újabb monopóliumként? – a képmagnó-programok gyártásának.

Nézzünk messzebbre, előre, megszabadulva napi szorításainktól, érdekeinktől. A hagyományos televízió mágiája, mindent elsöprő „csodafegyver” jellege talán csökken. Noha a színes és később a háromdimenziós televízió elterjedése még hátra van. Ennek az új eszköznek viszont az önértéke még mindig magasabb, mint a többi tömegkommunikációs eszközé. A jövő televíziója egyszerre lesz globális és lokális. Ezért előbb-utóbb véget ér az, hogy csak egyetlen helyről – például a Szabadság térről – próbálunk meggyőző, intenzív „szocializációt” folytatni a rendszer és a társadalom folytonos s új értékeinek elfogadtatásáért. Az elemi erejű társadalmi átrétegződés vagy a még befejezetlen életmód-konszolidáció kezdete óta kollektív szükséglet a közvetlen, nyílt – egyre kevésbé monopolizálható – világ- és nemzetképi, szellemi-eszmei szolgáltatás. Egyszerűen, világosan fogalmazva: az embereknek ma még inkább gondolat, hit, program, igaz társadalmi lehetőség és valóságkép, jövő kell.

Ha a gazdaságban az állami és szövetkezeti tulajdon mellett nálunk létrejön a városi vagy éppen a vállalati tulajdon is, végiggondolandó, hogy a televízió sem kizárólag állami tulajdon. Ugyanúgy a társadalomé is. Például a népfronté és más tömegszervezeteké, de az egyházaké és kulturális szervezeteké is. Sokkal jobban, mint ma. Azért is, mert a televízió sem elégedhet meg azzal, hogy csak „lefelé” stabilizál, mert a társadalmi kontroll és együttműködés eszköze is. Legalábbis az lehetne.

A szocializmusnak hazánkban megint szerencséje van, mert a tömegkommunikáció további – végül is fantasztikus – technikai fejlődése újra jókor jön. A mikroelektronika már önmagában is felkínálja, sürgeti a tömegkommunikáció hatékony reformját. A hagyományos televízió annak idején kialakult társadalmi struktúrába lépett be, most viszont új társadalmi struktúrát segíthet kiépíteni. A holnap intézményes kommunikációja így kétszeresen felelősségteljes vállalkozás. Ám úgy gondolom, hogy a politikának nagyobb fejtörést okozna a televízió fejlődésének elmaradása. Hogy mi következik? Elég az új fogalmakat leírni: kábeltévé, téve a csuklón, diatévé, lokális televízió, képernyős telefon, tévétemplom, elektronikus falu – soroljam még? A világon működik már száz-százhúsz csatornás televízió is, de nálunk sem utópia a harminc-negyven csatornás készülék tömeges elterjedése. Ez azonban csak a kábeltévé lehet.

 

 

Kommunikációs alultápláltság

 

Eljutunk-e (és mikor) ide? Ha esetleg nem, vagy csak későn, mi is belekerülünk azon nemzetek közé, amelyek kommunikációs „alultápláltak”? Amerikában pillanatnyilag a lakásoknak majdnem felébe már kábelen érkezik a bőséges, ha nem is mindig színvonalas adás-kínálat. Messze van ez? Térben és időben is. Tőkeigényes beruházás? Nagyon az, ám ez a jövő egyik legtöbb hasznot ígérő iparága. S nincs kitérés, félreállás, strucc-politika. Hiszen a fejlett világban viharosan tökéletesedik az adat-, a hang- és képtárolás, méghozzá számítógépekkel és képlemezekkel. Nálunk is elkelne már – az iparban, a mezőgazdaságban és a kereskedelemben – az ingyenes vagy fizetett képújság szolgáltatás, hogy a megfelelő, friss információk minden gazdasági egységhez gyorsan eljussanak. Hazánkba is egyre több képmagnó kerül be, remélem, hogy rövidesen itthon is megkezdődik a képmagnó-árusítás. Ezért aktuális arról gondolkodni, hogy a képmagnókhoz kik, hogyan készítenek minőségi műsorokat és közben miképpen szervezzük meg a műsoros kazetták árusítását s kölcsönzését. A képmagnó-kazetták műsorainak gyártási jogát nálunk – úgy tudom – egyelőre csak a magyar televízió kapta meg – ez volna a legjobb megoldás?

Akárhogy lesz is, azzal számolhatunk, hogy nincs permanens gazdasági reform tömegkommunikációs reform nélkül. Ahogy valószínűleg nem jöhet létre folyton megújuló nemzeti egység sem a televízió radikális fejlődése nélkül. A szakértők szerint ma már nem egészen illúzió, hogy belátható időn belül akár a világ minden adása vehető, nézhető a legtávolabbi tanyasi házban is. Ha ez nem is a közeljövő reménye, annyi bizonyos, hogy az interaktív televízió nem csak a társadalmat, hanem nyilván a tömegkommunikációt is demokratizálja. Hiszen a „klasszikus” tartalmi-formai manipuláció lehetetlenné válik, mert számos csatorna lesz, számos hazai és külföldi adás nézhető, s gazdag lesz a képkazetták választéka is. Az egyén maga dönthet, hogy mikor, milyen műsort néz: relatíve szuverén lesz a választás. Közeleg a passzív befogadás korszakának vége is, mert a kábeltévével lehetőség nyílik a „visszafeleselésre”, a kölcsönös kommunikációra. Ez már napjaink programja, noha nálunk még kísérleti stádiumban van.

A legnagyobb változás tehát az lehet, hogy a kábeltévé jóvoltából létrejön az oda-vissza információt és képet szolgáltató lokális televíziók hálózata. Néhány éve ez az elképzelés csak a jövő század kommunikációjának látszott, olykor vezető értelmiségiek előtt is. Ma már realitás – bár csak egy-két városban, lakótelepen. Mindenesetre a televízió gyors decentralizálása nem maradhat el. Már azért sem, mert a helyi öntevékenység s az állampolgári aktivitás felélesztése és az új értékrend körvonalainak lassú kikristályosodása a következő évtized feladata. Ha sikerül egyáltalán. Egyúttal azonban létrejöhet a nem központosított, nem hierarchikus nyilvánosság-rendszer is; a lokális televízió előkészítheti a helyi, nem formális, aktív nyilvánosságot. Nem provinciális adásaival várhatóan ösztönzi majd a település politikai-társadalmi fejlődését is. Azt is mondhatom: így nagyobb lehet az esély a települési demokrácia és együttműködés új minőségére. Ettől függ – vagy ettől is függ – a folyamatos társadalmi stabilitás is. Az érdekfeltárás és az érdekegyeztetés utáni közös cselekvés. A helyi televízió ennek érdekében sugározhatja – például – a községi tanácsülést vagy a népfrontelnökség vitáját, akár lokális népszavazást bonyolíthat le vagy irodalmi párbeszédet szervezhet új művekről. A következő években, remélem, lesz annyi tőke és politikai bölcsesség, hogy a pécsi és székesfehérvári tapasztalatok alapján is – legalább néhány újabb településen, városban és községben – folytatódik a helyi televíziók kiépítése, elterjesztése. Lehet, hogy ennek a programnak az előkészítésére, a kísérletek tudatos vezetésére, egyáltalán a szükséges tömegkommunikációs reform szervezésére létre kellene hozni egy tömegkommunikációs intézetet.

De nem ez a legfontosabb. Hanem a halaszthatatlan tömegkommunikációs fejlesztések megindítása.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/04 60-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6470