KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/szeptember
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Rózsa Miklós (1907-1995)
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Nyomorúság Szociofilm
MAGYAR FILM
• Turcsányi Sándor: Helyszínlelés Szomjas György roncsfilmjei
FORGATÓKÖNYV
• Szőke András: Boldog lovak Forgatókönyv-részlet
LENGYEL FILM
• Bikácsy Gergely: Lengyelvér Eltűnt filmévszakok

• Szilágyi Ákos: Klimov Mester és Margaritája Budapesti beszélgetés
• Schubert Gusztáv: A Farinelli-eset Árnyékfilmezés
FORGATÓKÖNYV
• Moldován Domokos: Róma angyala Kasztrált énekesek – Szinopszis
• Szőcs Géza: Róma angyala Kasztrált énekesek – Szinopszis
• Szentkuthy Miklós: Reflexiók a Heréltek próbafelvételéhez

• Gelencsér Gábor: A hang Corbiau: Farinelli
1895–1995
• Molnár Gál Péter: A külvárosi költészet dokumentaristája Marcel Carné
• Nánay Bence: Szegény B. B. Balázs Béla
• Kelecsényi László: Ólomsúlyú emlékkönyv hitehagyott filmbolondoknak A film krónikája
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mi van? Égi manna
FESZTIVÁL
• Báron György: Rés a fogak között San Francisco
• Dárdai Zsuzsa: Másként filmezők Mediawave
KRITIKA
• Fáber András: Mah-jong és Wagner-ballada Tébolyító zörejek a Kék Villa körül
• Takács Ferenc: Special effect Elveszett gyermekek városa
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Mindörökké Batman
• Fáber András: A szabadság ösvényein
• Déri Zsolt: Leon, a profi
• Takács Ferenc: Casper
• Hungler Tímea: Atomcsapat Power Rangers
• Barna György: Rejtekhely

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Árnyékfilmezés

A Farinelli-eset

Schubert Gusztáv

Farinelli? Emlékszik még rá valaki a zeneértőkön kívül? A XVIII. század énekfejedelme volt. És evirato, vagyis kasztrált. Nehézkedéstől elmetszett égi hang. Bágyadt spanyol királyok csalogánya és udvari jószellemme. A könnyedség korának utolsó lovagja.

Farinelli-eset szinte nincs is. Mert hát voltaképpen mi is történt? Belgiumban (francia–német–olasz koprodukcióban) filmet készítettek Farinelliről, a XVIII. század leghíresebb kasztrált operaénekeséről. Gérard Corbiau opusza szép sikert aratott, idén tavasszal a legjobb külföldi film Oscarjára jelölték, ha ezt a díjat nem is, a majdnem olyan rangos Arany Glóbuszt azért elnyerte. Hogy méltán-e, szeptemberben a magyar mozikban is ellenőrizhető.

A kázus nem ez. Hogy mi van. Hanem, hogy mi nincs. Nincs magyar Farinelli-film. És a belga Farinelli után gyaníthatóan nem is nagyon lesz. Pedig majdnem lett. Több éves vágyakozás, álmodozás, tervezés, kutatás után Moldován Domokos film- és operarendező 1982 szeptemberében próbafelvételt forgatott róla a BBS-ben.

Farinelli iránt Sven Delblane kisregénye keltette föl érdeklődését (a Heréltek 1977-ben jelent meg magyarul Csatlós János fordításában). Valósággal megszállottja lett a tökéletes hangnak. (A hozzá nem értő itt alighanem nőies cincogásra gondol, Farinelli hangja telt volt és olyan erőteljes, hogy egy játékos párviadalban még a trombita érctorkába is beléfojtotta a szuszt.) A rendezőt megbabonázta a különös, jelképes művészsors is, végigkutatta Bologna, Róma, London könyvtárait hiteles életrajzi tényekért.

Farinelli szerepét egy Peter Brook-kaliberű angol színész-rendező, Lindsay Kemp játszotta el a péceli és a noszvaji kastélyban készített próbafelvételen. A művészi kihívás örömétől kárpótolva, ingyen. Hasonló szenvedély kerítette hatalmába a stáb többi tagját is.

Erdély Miklós, akkorra már a magyar avantgárd film és képzőművészet nagymestere, afféle mentorként segítette a forgatást. Szentkuthy Miklós, aki valamely véletlen folytán egyik, csudákkal zsúfolt regényében sem léptette föl a kasztrált énekfejedelmet, a rokonlelket felfedezve szerepet is vállalt a filmben; Károly Eduárd herceget, az 1745-ben elkergetett angol trónkövetelőt játszotta volna. Jó ismerőse volt, az Arc és álarc egyik fejezetét róla írta. Mindenki érezte, angyal szállt át a stúdión, „Róma angyala” (Így titulálta a római nép az utolsó, múlt századvégi kasztrált énekest, Moreschit, és ez lett később a forgatókönyv címe is).

Csak a süket hivatal nem hallotta meg ezt az ígéretes csendet. Nem volt emögött semmi hátsó szándék, semmi pikáns botrány, legfeljebb ólmos fáradtság: magyar filmrendező ne akarjon egy elfeledett olasz operaénekesről forgatni. Hát kell az nekünk?

Persze, hogy nem kell. Azok a valakik, akik nem adták oda azokat a milliókat, megelőzték korukat. Századvégien praktikus gesztus volt elvetélni egy láthatóan semmirekellő filmötletet. Abból, ugye, hogy egy film nem készül el, nem lehet baj. Egészen addig, amíg egy csökönyösebb (vagy inkább szerencsésebb) belga meg nem csinálja, amit nem érdemes. És tarol vele. De ezt hagyjuk is. Nem pénzek, nem díjak fájnak itt. Az elmaradt szellemi haszon pótolhatatlan. „Nem vész el innen semmi, semmi; csak ami nem bírt megszületni.” A filmtörténet matrikulájába sem írják be a kereszteletlen, idejekorán elholt filmeket. Magabiztos, buta tudomány ez is, mint minden történetírás: csak abban hisz, ami látható, ami csak megtörténhetett volna, az szerinte nincs is. Pedig dehogy is nincs, a szükségszerűség világtörténelme alatt a véletlen világtörténelme háborog. A látható filmtörténet mellett ott az árnyék-filmtörténet, Eizenstein Tőkéjétől Tarkovszkij Hoffmannjáig, az el nem készült Jancsóktól Bódy „tüzes angyaláig”, vagy épp Moldován „római angyaláig”. Meg kellene írni végre az „angyalcsinálás”, az el nem készült filmek krónikáját is. Nem kegyeletből. Nem az álmodozás kedvéért. Nem is politikai hátsógondolatoktól hajtva. Hanem, mert így teljes a filmtörténet. Mert 1982 kultúrhistóriájához hozzátartozik, hogy abban az évben Magyarországon egy Farinelli-film próbált, de nem tudott világra jönni. Ez a hiány épp olyan megmásíthatatlan faktum, mint mindaz, ami akkor alakot öltött. Hogy milyen lett volna a film, tisztes mestermunka vagy maradandó remek, most már sohasem tudhatjuk meg. Ha mecénás volnék, pénzek és filmek sorsa fölötti hatalommal, e történetet hallva megremegnék, azontúl nem hideg ésszel, szenvedéllyel kalkulálnék.

A Farinelli-film bizonyos értelemben persze kihívta maga ellen a sorsot, az esett meg vele, ami ellen szólni próbált.

A Heréltekben (ez volt az első munkacím) szépség és valóság küzd meg egymással életre-halálra. Egyelőre még csak az operaszínpadon; a kifinomultság géniuszát kifütyülik a színpadról a „tehénbőgés”, a természetesség hívei. A „töketlen” uralkodókra, a rizsporos rokokó fejedelmekre sanyarúbb sors vár, a film végére odahetykélkedik a Marseillaise vérmes dallama, tudjuk, mi következik. És azt is, hogy okkal: a tücsök túlságosan is belebódult az énekébe. Delblancnál egy halálra korbácsolt szolga sikoltozása ellenpontozza a finom úri társalgást és az áriákat. Károly Eduárd palazzójában senki se rezzen. Infrahang nekik. Másvilág. Érthető lesz a szolgadüh, a vad polgárerény, a természetesség, a józan ész megszállottjai hangyaszorgalommal tépik majd ízekre a régi világot. Nem kell palota, nem kell kert, nem kell opera, nem kell szerelem, nem kell játszadozás. Mi marad hát? Kaszárnyarend, lelketlen robot, néma csend. Össznépi lobotómia. Farinelli még jól járt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 22-23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=944