KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
   1995/szeptember
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Rózsa Miklós (1907-1995)
DOKUMENTUMFILM
• Lengyel László: Nyomorúság Szociofilm
MAGYAR FILM
• Turcsányi Sándor: Helyszínlelés Szomjas György roncsfilmjei
FORGATÓKÖNYV
• Szőke András: Boldog lovak Forgatókönyv-részlet
LENGYEL FILM
• Bikácsy Gergely: Lengyelvér Eltűnt filmévszakok

• Szilágyi Ákos: Klimov Mester és Margaritája Budapesti beszélgetés
• Schubert Gusztáv: A Farinelli-eset Árnyékfilmezés
FORGATÓKÖNYV
• Moldován Domokos: Róma angyala Kasztrált énekesek – Szinopszis
• Szőcs Géza: Róma angyala Kasztrált énekesek – Szinopszis
• Szentkuthy Miklós: Reflexiók a Heréltek próbafelvételéhez

• Gelencsér Gábor: A hang Corbiau: Farinelli
1895–1995
• Molnár Gál Péter: A külvárosi költészet dokumentaristája Marcel Carné
• Nánay Bence: Szegény B. B. Balázs Béla
• Kelecsényi László: Ólomsúlyú emlékkönyv hitehagyott filmbolondoknak A film krónikája
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Mi van? Égi manna
FESZTIVÁL
• Báron György: Rés a fogak között San Francisco
• Dárdai Zsuzsa: Másként filmezők Mediawave
KRITIKA
• Fáber András: Mah-jong és Wagner-ballada Tébolyító zörejek a Kék Villa körül
• Takács Ferenc: Special effect Elveszett gyermekek városa
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Mindörökké Batman
• Fáber András: A szabadság ösvényein
• Déri Zsolt: Leon, a profi
• Takács Ferenc: Casper
• Hungler Tímea: Atomcsapat Power Rangers
• Barna György: Rejtekhely

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Dokumentumfilm

Szociofilm

Nyomorúság

Lengyel László

A kilencvenes évek dokumentaristái zavarban vannak. Ki itt a szegény? Immár a többség került a margón kívülre. Szabad-e, lehet-e a korábbi módon filmezni őket?

A magyar dokumentaristák mindig a nyomorúság specialistái voltak. Szorongva és megrendülten néztük – egy egész nemzedék – Sára, Schiffer, Gazdag, a Gulyás-testvérek filmjein az arcokra, kezekre, töredezett szavakra települt nyomorúságot. A szocializmusban nem vala szegénység; azt az átkozott Horthy-korra hagyta. Így azután a faluszéli nyomorult ferde felpillantása, a telepi szegény ember beletekintése a kamerába lázító és lázadó volt. A szegény emberről, a szegénységről vallott tudás közös radikális tudásunkká vált.

 

 

Emelkedő társadalom, lázító szegénység

 

A magyar értelmiség többsége szegénypártivá lett. Olyan elveket vallottunk, amely lehetetlenné tette, hogy egy telepi cigánygyerek sorsát látva azt kiáltsuk: „magára vessen, ő tehet arról, hogy ilyen koldusszegény”. A kamera mögött állók nem egyszerűen lelkiismeret-furdalással vívódtak, nem antropológiai vagy néprajzi terepszemlét tartottak, amikor az ócska, omladozó ház sarkából kísérték a botra görnyedt öregasszonyt, hanem benne voltak a képben, az öregasszonyban, a botban, az ócska házban. Szegények voltak, nemcsak farmer és hosszú haj, rossz Trabant és zilált szakáll szerint, hanem szegények magatartásban, erkölcsben.

Gúnyolódni, megvetően ironizálni lehetett mindeneken, csak a szegényeken nem. A hatvanas évektől az értelmiségi fiatal nemzedék szinte többet akart tudni a tanyai bezártakról, az elnéptelenedő falvakról, a franzstadti vagy angyalföldi bérházak lakóiról, mint saját szüleiről, a szerző, alkalmazkodó, kádáriasan polgáruló világról. Szegény-vizsgálat, gyámhatósági munka, Szeta, „nép közé járás” – ebben a közegben beszélt hozzánk Cséplő Gyuri, úsztak szembe velünk Sára cigány-képei, Schiffer fotográfiái. A nyomorúság beköltözött a fél-fikciós filmekbe, Dárday és Tarr családi tűzfészkeibe, balassagyarmati elmegyógyintézetébe.

A dokumentumfilmek, akár a szociológiai írások, a rendszert saját be nem tartott értékrendjével szembesítették. Azt állítjátok magatokról, ti, fennlévők, hogy az alullévők felemelését tartjátok célotoknak, szolgálatotoknak, hát most nézzétek, miként van alul! S a nézőnek azt sugallta, mondta: „látod ezeket az embereket, akik ugyanúgy születtek, mint te, ugyanannyit érnek, mint te, de ez a társadalom, te is, idetaszítottad őket. Tudod, hogy minden ember egyenlőnek születik, hát nézzétek, ilyen az egyenlő ember! A szegénységet ez a hatalom, ennek a hatalomnak a képmutatása okozza! Ne engedjétek!” Az ellentét nem a szegények és a gazdagok, hanem a szegények és a hatalom ellentéte volt. Vagy inkább a szegényt képviselő értelmiségi és a hatalom ellentéte, hiszen a szegény azért is szegény, mert ki se tudja magát fejezni, meg se tud jelenni a hatalom ajtajában. De ha ez a hatalom, ígéreteihez híven, törődne a szegényekkel, ha megadná mindazt, amit ma elrejt, elvesz tőlük, akkor ezek a szegény szerencsétlenek felemelkedhetnének. Fiatal és lázas gondolatok ezek. Megállapodottan, teniszpartiról érkezve, fiúnk állása után telefonálva, kiskertünkbe kiülve már nem foglalkozunk velük.

A dokumentaristák tehetségesen, néha zseniálisan játszották a húszévesek szerepét. A világ öreg volt, de lehetett benne lázongó, szegénypárti fiatalnak lenni. A magyar dokumentaristák akarták, nem akarták, baloldaliak, sőt, szocialisták voltak. A rendszerrel szembeni szocialisták. A szegényeknek mindig igazsága volt a hatalommal szemben. Lehet, hogy adott ügyekben nem volt igazuk, de létük volt az igazságuk. S a kamera mutatta a kiszolgáltatottság, a soha semmi nem sikerül, a kétségbeesett kitörés perceit, óráit. A dokumentumfilmek arra figyelmeztették az emelkedő, a gazdagodó többségi társadalmat, hogy ebből az emelkedésből ki is lehet maradni, peremre is lehet szorulni. Lehet, hogy mi mindannyian kimaradunk valamiből, ha úgy élünk tovább, ahogy élünk. Szerettem ezeket a filmeket. Szegénypárti voltam.

 

 

Ereszkedő társadalom, belenyugvó nyomorúság

 

A kilencvenes évek dokumentaristái zavarban vannak. Nem nagyobb a bajuk, mint általában a magyar értelmiségnek, de ez is elég baj. Szabad-e, lehet-e a korábbi módon filmet forgatni a nyomorúságról, a megalázottakról és megszomorítottakról, vagy másként, szabad-e egyáltalán filmet csinálni a szegénységről? Ki itt a szegény? S ugyan mitől szegény? Honnan a nyomorúság? Vajon még mindig a szegényekre kell-e pazarolnunk a szeretetünk? Nem kellene-e inkább szoktatnunk magunkat a gazdagok szeretetére, hiszen magunk is oda vágyunk? Kell-e nekünk padlásszobák balekjává lenünk?

Meddig érthetünk egyet a közüzemi díjat nem fizető, önkényesen beköltöző, munkanélküli szegénnyel, s mikortól fogadjuk el a pénzbeszedő, törvényesen lakásra váró, a munkában álló középosztálybeli igazát? A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején még hozzáfoghattunk úgy egy filmhez, egy könyv írásához, hogy hittük, vagy reméltük: a többség emelkedni fog, s csak egy kisebbség csúszik lefelé, vagy marad azon a mélyponton, ahová korábban jutott. A kilencvenes évek közepére azoknak is elfogyhatott az illúziója, akik nagyon naivul hittek. Itt egy többségi szegénységről kellene beszámolni. Immár a többség került a peremen, a margón kívülre. S mindannyian tudjuk, hogy egészen más úgy forgatni, ha az emelkedő többség mellett kell megmutatni a kihagyottak, az elfeledettek világát, vagy ellenkezőleg, a mindennapi szegénységet szeretnénk a szürkeségből kirajzolni.

A megereszkedő, lefelé tartó, öregedő társadalom ráül a szegényeire. Itt már kijelöltetik a szegények hierarchikus helye. Az a középréteg, amely semmiképpen se akar szegénynek látszani, amelyik panaszkodik, sopánkodik, átkozódik, de keményen megkülönbözteti magát lefelé, maga is gettósít. Nem a hatalom, nem a rendőr, az adófelügyelő, az ügyész, a polgármester űzi el a hajléktalant, a munkanélkülit, a cigányt, a lakbért nem fizetőt, hanem a tulajdonát védő kiált rendőrért, az ingatlanáért aggódó követel szegények elleni fellépést. Ha ma a középrétegeknek filmeket mutatunk a borsodi nyomorult cigány falvakról, Budapest, Ózd vagy Miskolc gettó kerületeiről, ha azt látják a filmen, hogy valaki nem dolgozik, ám lopja az áramot és lakást, házat foglal, akkor a néző hangosan vagy halkan, de arra hívja fel a rendőrt, hogy vigye el a munkakerülőt, arra kéri a gyámhatóságot, hogy vegye el a gyerekét s vigye intézetbe, s követeli a polgármestertől, hogy telepítse ki a hajléktalanokat a kerületen kívülre.

De más is ennek a szegénységnek a vonulata. Dickens és Madách londoni színének világába értünk, ahol családunkban, barátaink között vannak gazdagok és szegények, vannak hitelezők és adósok, háziurak és lakástalanok, gazdák és cselédek, vannak kocsin járók és mezítlábasok. A valóságos és a lelki háború immár nem a szociális értékekre esküvő, s ezen esküvéseket be nem tartó hatalom – a párttitkár, a tanácselnök, a rendőr –, és a csökkent értékű lakásba beköltöztetett, iskolából, rendes munkából kiszorított szegény nyomorultak között folyik, hanem a javakkal rendelkezők és a nincstelenek között.

Mindazok, akik abba fektetnek munkát és energiát, hogy a korábban munkával, biztos háttérrel, javakkal rendelkezők lecsúszását, elbizonytalanodását mutassák be, mint Almási Tamás az ózdi, Schiffer Pál a székesfehérvári munkásokon, bizonyos mértékig a korábbi dokumentarizmus legjobb hagyományait tudják folytatni. Nem hajlandók beismerni és a nézővel beismertetni azt a rendszerváltó, középosztályos igazságot, hogy a szegény maga tehet arról, hogy szegény, ha ő is mindent megtett volna, nem ülne egy kikapcsolt villanyú lakásban, nem feküdne a füvön a parkban. Az ózdi kohászokról és a Videoton munkásairól készült filmek tisztességesen bemutatják, hogyan próbálkoznak mindennel, sőt a mindennél többel az elbocsátottak.

De ezek a becsületes filmek a „becsületes szegénységről” szólnak. Csakhogy a nyomorúság ennél egy mélyebb rétegében már másfajta szegényekről lehet filmet csinálni. És itt a kérdés: hogyan kell filmet készíteni a gettókba szorult örök szegényekről? Vajon ugyanúgy, ahogy a Nagyítás hőse, aki az éjszakát a menhelyen tölti, hogy a törött, rozoga, esett férfitestekről készítsen fotókat? Vajon Walraff módjára, aki török munkásnak maszkírozta magát, és hetekig, hónapokig élt a német középosztály és munkásság kiszolgáltatottjaként? Ki veszi meg a filmünket, a könyvünket? Ki háborodik fel egy hajléktalan megalázásán, egy cigánygyerek felpofozásán? Más világot élünk, mint két évtizede. „Világ szegényei, hagyjatok békén.”

A dokumentumfilmek többsége a szegények birodalma és a szegénységen túli világ határain folyó harcokról szól. A birodalmi határok, a kocsma, a parkbeli pad, a bontásra ítélt ház kapualja, egy csigaházzá átalakított elindíthatatlan Moszkvics, a szeretetszolgálat előtti sor, a lakótelepi kádárkori bútorokkal berendezett fizethetetlen lakás percekre megnyílik a beóvakodó végrehajtók, az unott rendőrök, a halálfáradt önkormányzati tisztviselők előtt. De azután újra bezárul a birodalmi kapu, a szegény sötétség, amelynek életét a kamera már nem képes követni. (Talán csak azzal a végtelen időhosszal lehetne, ahogy Tarr Béla nézi a kislány játékát a poros és elhagyott padláson a macskával, a szegények és kiszolgáltatottak játékát a kiszolgáltatottabbal és önmagukkal.)

A szegények ma már nem lázítanak senkit. Ki is akarná őket képviselni? Rastignac és Lucien de Rubempré nem a nyomorúság, hanem a pénz, a siker és a hatalom Párizsát kívánta meghódítani. A ma filmes, író, gondolkodó magyar Rastignacok, Lucienek még bizonytalanok. De az már kiderült, hogy a nyomor Budapestje, a szegénység külvárosa nem hoz se pénzt, se sikert, se hatalmat. Marad számukra és talán mindannyiunk számára az egyetlen és szomorú következtetés, Márai Sándoré: „szegénynek lenni annyi, mint kínainak lenni: megmásíthatatlan”. Talán lesz film, amelyik erről a megmásíthatatlanságról szól.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1995/09 04-05. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=939