KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
   2008/július
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Pápai Zsolt: Sidney Pollack (1934–2008)
SZUPERHŐSÖK
• Varró Attila: Finom vonal, tiszta vonal Szuperhősök reneszánsza
• Zsubori Anna: Mi lenne, ha mindenki szuper lenne? A hősök evolúciója
• Géczi Zoltán: Maszk mögött az embert A szupermen-biznisz
• Baski Sándor: Civilek a pályán Hősök
REÁLFANTASZTIKUM
• Schubert Gusztáv: Űrreál Arthur C. Clarke kozmosza
• Schreiber András: A mi kis univerzumunk Magyar sci-fi
MAGYAR MŰHELY
• Forgách András: Sötét angyal Kerekasztal-beszélgetés Bódy Gáborról – 2. rész
• Radics Viktória: Az idő puszta misztikuma Von Höfler vagyok
KEN RUSSELL
• Varga Zoltán: A gyönyör összeesküvője Ken Russell műfaji provokációi
TELEVÍZÓ
• Deák Dániel: Geller a kanálban A kiválasztott
TITANIC
• Vágvölgyi B. András: Elátkozott veteránok Titanic: Amerika felfedezése
• Klág Dávid: És a gyerekek játszanak tovább Titanic: Tajtékos napok
MEDIAWAVE
• Körösi Zoltán: Szúnyogok és űrmalacok Mediawave
KRITIKA
• Vajda Judit: Meditációs gyakorlat A nagy csend
• Stőhr Lóránt: Kötött oldás Blueberry Nights
• Nevelős Zoltán: Apáról fiúra Indiana Jones és a kristálykoponya királysága
MOZI
• Teszár Dávid: Perfect Blue
• Hungler Tímea: Szex és New York
• Vajda Judit: Guca!
• Kolozsi László: Szerelem másképp
• Fekete Tamás: A hihetetlen Hulk
• Schreiber András: Narnia krónikája – Caspian herceg
• Tüske Zsuzsanna: A banki meló
• Parádi Orsolya: Baby Mama
• Varró Attila: Kung Fu Panda
DVD
• Pápai Zsolt: Mielőtt az ördög rád talál
• Kovács Marcell: A gazdatest
• Alföldi Nóra: Fido – Hasznos a zombi a háznál
• Klág Dávid: Festeni gyerekjáték

             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Szuperhősök

A hősök evolúciója

Mi lenne, ha mindenki szuper lenne?

Zsubori Anna

1941-ben a világot megmentő Superman rajzfilmfiguraként is feltűnt. Soha ekkora szükség nem volt egy szuperhősre, a kereslet a győztes világháború után sem szűnt meg.

 

Amikor a nagy gazdasági világválság utolsó áldozatait kergette öngyilkosságba, a 17 éves Jerry Siegel fejében még éppen hogy csak megszületett Superman ötlete, Disney már Oscart söpört be a nagy farkaséhséget kigúnyoló, majd azon végül győzedelmeskedő hooveri Három kismalacért; és amikor 1938-ban a mellén látványos S-jelet viselő hős először jelent meg képregényben, Disney épp díjat vett át Az öreg malom című rövidfilmjében először használt Multiplane kamera tervezéséért és alkalmazásáért. 1941-ben, amikor a kék-piros kezeslábast viselő hérosz rajzfilmfiguraként is feltűnt, a Pearl Harbor-i japán légitámadás után az Amerikai Egyesült Államok belépett a második világháborúba. Soha ekkora szükség nem volt egy szuperhősre. A kereslet a győztes világháború után sem szűnt meg: amikor 1951-ben Superman egész estés filmben is debütált, igaz, akkor még csak fekete-fehérben, már a hidegháborús paranoiától szenvedett a világ, a McCarthy Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottsága épp a „kommunistákat” feketelistázta, és ez csöppet sem adott okot a derűlátásra. Közben egy egészen másfajta harc is kezdett kibontakozni – a televízió és a mozik között.

 

 

1937–1941: Superman gyerekkora

 

A Supermanből filmhőst kreáló Fleischer testvérek olyan alkotásokkal tűntek fel az animációs filmek (akkor még szürke) egén, mint például a Kokó, a bohóc, illetve a Tinta Matyi. Sikeresek voltak ugyan, Disney mellett azonban legfeljebb örök másodikok lehettek, mióta riválisuk fütyörésző egerével, majd az 1937-es első mozifilm-hosszúságú rajzfilmjével, a Hófehérke és a hét törpével világhírű nem lett. A Fleischer Stúdió ott ütött vissza Disneynek, ahol az a legjobban fájt neki: elsősorban a gyerekközönség szívét hódította meg a Dave Fleischer rendezte Superman 17 részes szériájával. (Disney még anno a Három kismalac kapcsán megfogadta, hogy egy filmnek sem készít folytatást, ezt a szent esküt rúgják fel ma a szalag mellett verejtékező Disney-munkások.) A kilőtt golyónál gyorsabb, a mozdonynál erősebb, a repülőnél magasabbra szálló (csupa ember  alkotta tárgyak) hérosz elvarázsolta az amerikai nézőket, tovább erősítve a családról alkotott idilli képet, hiszen nemcsak a kicsik, a felnőttek is nézték a sorozatot – csemetéikkel.

Superman kilenc legismertebb epizódja – Superman, The mechanical monsters, Billion dollar limited, The arctic giant, The bulleters, The magnetic telescope, Electric earthquake, Volcano és a Terror on the Midway – felépítését, elbeszélésmódját tekintve meglehetősen egyforma. Bár kezdetben még akad néhány utalás a hős származására, később ez már elmarad, és a „gyorsabb-erősebb-magasabbra szálló” jellemzés után a jól ismert szlogen csattan fel: „Nézz fel az égre. Az ott egy madár. Az ott egy repülőgép. Az pedig a Superman”, majd pedig in medias res valamilyen gaztettről szerzünk tudomást: vagy magát a szupergonosz ellenfelet látjuk (Superman, Billion dollar limited, The magnetic telescope, Electric earthquake), vagy a katasztrófát, illetve annak következményeit (The bulleters, The mechanical monsters, Volcano). Amikor pedig már menthetetlennek tűnik a helyzet, Clark Kent elsüti harci jelszavát („Ez épp Supermanhez illő feladat!”), vetkőzik, öltözik, repül és megmenti a világot.

De még Superman sem tudta kivonni magát Disney hatása alól. Megmosolyogtató például, ahogy az egyik epizódban a gonosz egy sötét toronyban lakik (akárcsak a Hófehérke gonosz mostohája – őt Disney állítólag Shakespeare egyik legismertebb nőalakjáról, Lady Macbeth-ről mintázta). A The mechanical monstersben pedig hatalmas fazékban forró fémet bugyogtat a rossz, és mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül, ugyanúgy lógatná bele Superman barátnőjét, Lois Lane-t a halálba, mint a rút banya az almát a méregbe. (Ugyancsak üstben forr valami, ezúttal a tenger alatt a Volcanóban is.) Szintén a The mechanical monstersben láthatunk példát egy újabb Disney-idézetre: nyitó képek az Ékszerek Házáról, ahol a drágaságdomb a Disney-féle álomkastélyra hajaz a Hófehérke záró képsorából.

Superman ugyanolyan statikus figura, mint akármelyik törpe, Hófehérke vagy a kissé kidolgozatlan jelleműre sikeredett herceg. Az egyes részekben és azok során sem fejlődik – mindig ugyanazt a mondatot süti el –, ráadásul nem is ő keresi a menteni valót, hanem, egészen véletlenül, legtöbbször ott történik valami baj, ahol ő is jelen van. Barátnője, Lois ellenpólusa a főhőst segítő Disney-figuráknak (a Tücsöknek, a törpéknek vagy valamilyen erdei kisállatnak), szinte szándékosan sodorja magát újabb és újabb veszélyekbe, mintha csak ürügyet teremtene Superman közbelépésére. (A The mechanical monstersben Lois belemászik a zsákmányával hazafelé tartó robotba, a Superman epizódban a gonosz fogva tartja a hérosz szíve hölgyét, a Billion dollar limitedben a lány együtt robog a vonattal, az The arctic giantban direkt hátramarad, miközben mindenki más menekülőre fogja, a The bulleters részben a rakéta belsejében köt ki, az Electric earthquake-ben a gonosz után megy, aki elfogja és egy székhez láncolja – ráadásul modern hercege általában őt menti ki először, és csak ezután foglalkozik a másokkal.) A világ jókra és rosszakra oszlik fel, köztes állapot nincs, és szuperszínei ellenére fekete-fehér a piros-kék hős univerzuma is.

Egy fontos különbség azonban biztosan van a gonosz mostoha és Superman ellenfelei között: a csúf királyné-boszorkány, igaz véletlenül, de mégis egy sötét szurdok mélyén leli halálát, keselyűkkel a feje fölött, Superman viszont sosem öli meg ellenfelét, hanem, ahogyan az becsületes, törvénytisztelő honpolgárhoz illik, rács mögé juttatja.

Míg Hófehérke időtlen bájával varázsolta el a nézőket 1937-ben, addig négy évvel később nagyot fordult a világ: Superman már nem a múltat, hanem a jövőt testesítette meg. A varázslatok, a romantika ideje lejárt, modern hősökre van már szükség. A DC-hero nem gonosz boszorkánnyal néz szembe, hanem az elszabadult vagy elvetemült célra használt technikával; és így a gyermekek számára apjuk örökébe a gépekben megtestesülő hatalom lép. Ezért ezt kompenzálandó, hősünk visszaszerzi az elveszett családi tekintélyt; Supermannek is van – kell, hogy legyen – egy hétköznapi személyisége, munkája, jól nevelt gentleman, a kisember szuperségét testesíti meg – íme az amerikai családeszmény, ahol a kis ember, a gyerek példaképe nem más, mint az apja.

Animálni annyit tesz, mint életet lehelni valamibe. Az ember istent játszhat, teremthet, szuperképességek hiányában a modern kor vívmányainak segítségével. (Paradoxon: mind Superman, mind A hihetetlen család a technikaellenesség jelszavát tűzi zászlajára!) Ám mindez nem elég: a szuperembert teremtő alkotó agresszióját éli ki a teremtésben, amit még az Édenből fakadó düh érzése táplál, ahol tudatára ébredt a maga kicsinységének, az isteni képességek hiányának. Ezt a veszteséget ellenpontozza egy olyan hős létrehozásával – tökéletesebb világot, lényt teremtve az őt körülvevő(ek)nél, saját magánál –, aki arra képes, amire a hétköznapi ember nem; aki gyorsabb a kilőtt golyónál, erősebb a mozdonynál és magasabbra száll, mint a repülők, fel egészen az égig, Isten képmása és a Nagy Alkotó közötti terület határáig, mintegy eszközként használva képzelt figuráját. Superman egy kis darab mennyországot hoz le a földre. Ezt valósította meg Disney a saját magáról elnevezett „ország” megépítésével, amelynek himnusza lett a Pinocchio betétdala („Ha vágyódsz egy csillag után…”), ami az álmok megvalósíthatóságát hirdeti, tűnjenek akármilyen elérhetetlennek („…nincs lehetetlen…”), legyen szó bármilyen előítéletről, nehézségről („…nem számít, hogy ki vagy…”), a cél elérhető („…valóra válnak az álmaid”), csak hinni kell benne. Még talán szuperhősök is lehetünk… „Minden álmunk valóra válhat, ha van elég bátorságunk a nyomukba eredni.” – mondta egyszer maga Walt Disney.

 

 

1951–1969: A mesének vége?

 

A DC Comics igazgatója, Sol Harrison vette meg Jerry és barátja elképzelését a férfiról, aki tud repülni. Kezdetben vörös csillaggal a mellén ábrázolták, a második világháború alatt pedig, többek közt, japánokkal és németekkel harcolt, mind a rajzolt füzetekben, mind rajzfilmen, így erősítve a hazafias identitás érzését az akkortájt képregényeket bújó amerikai kiskölykökben. A háború után több millió televíziókészüléket adtak el Amerikában, és mivel a kertvárosokban nem voltak mozik, így ez a tény is növelte az otthoni környezet szerepét az amúgy is családi Disney-filmeken szocializálódott amerikai lakosság számára.

Amikor Superman a maga szuperségéből mégis hús-vér emberré lett, szó szerint kézzel foghatóvá vált az amerikai gyermekek számára – az őt játszó George Reeves ugyanis oktató-nevelő célzattal haknizott a gyerekek előtt, gabonapelyhet, pólót reklámozott, később pedig Disney-filmekben szerepelt, és a kis lurkók rajongása határtalan volt. Az akkor még szürke ruhás hős (ahogy a mozikban nemrég vetített Hollywoodland című film is felidézi, a jobb kontraszt kedvéért volt kénytelen nem színes jelmezt viselni) a Superman és a vakond-emberkék című filmben debütált, melyben Silsby (a világ legmélyebb olajkútjának színhelye) lakosságát menti meg a vakond-emberektől, pontosabban fordítva: a kisnövésű, nagyfejű, naiv lényeket az emberek vak és vad erőszakosságától. (Clark Kent és társa, Lois Lane Silsbybe érkeznek, hogy cikket írjanak az olajkútról. A fúrásokkal a fehér emberek behatoltak az idegen teremtmények világába, akik feljönnek körülnézni – senkit sem bántanak, de egy idős őr szívrohamot kap láttukra. A városka lakosai már lincselésre készülnek, Superman viszont kiáll a radioaktív érintésű teremtmények mellett, és visszaviszi őket hazájukba, a film a fúrótorony lerombolásával ér véget, lezárva az átjárót a két világ között.)

Az első egész estés Superman-film ötlete állítólag Mr. Ellsworth-től származott – szerkesztőségi igazgató volt a National Comicsnál –, aki családi kirándulása alkalmával, valahol Oklahoma környékén, a lemenő nap fényében egy erdő melletti olajkút láttán így sóhajtott fel: „Olyan érzésem van, mintha egy idegen világból való lény lenne!”. A helyszín egy poros amerikai kisváros, az alkotók nyilvánvaló célzattal a hely kiválasztásánál is mélyítették azt az érzést, hogy a történet bárhol játszódhat, bármelyikünkkel, bármikor megeshet, és talán nem véletlenül lettek a vakondemberek olyan aprók, ezzel is apellálva a gyermekközönségre. (Ezt a kijelentést látszik alátámasztani az a tény is, amikor a film egyik jelenetében a két idegen lény békésen labdázik egy kislánnyal, és tulajdonképpen a szobába lépő anyuka velőtrázó sikolya indítja el az idegenek elleni véres fellépést.) A legelső játékfilmváltozatban Superman ismét a technikával veszi fel a harcot, hiszen a határtalan mohóságnak (a világ legmélyebb olajkútja), a fejlődésnek, az istent-játszásnak a materializációja a fúrótorony, mellyel azonban egy idegen civilizációban okoznak kárt, nem várt következményeket zúdítva saját nyakukba. Itt meglepő módon nem a gonosz, hanem maga Superman az outsider – többször is rálőnek. Vérszomjasságában, félelmében szinte az egész város ellene fordul, különösen kegyetlen módon próbálják meg likvidálni az egyik vakondemberkét: miután kutyákkal kifulladásig üldözik, rágyújtanak egy viskót, ha feje felbukkan az ablaknál, tüzelnek. A hérosz csak néhány lakos segítségével tudja megmenteni az idegen lények életét, még az orvos is habozik segíteni; látva az agonizáló teremtményt kijelenti, hogy „Ez nem állatkórház”, és maga Superman kénytelen asszisztálni a műtétnél. Tapasztalva az emberi szűklátókörűséget, a másik világ iránti ellenszenvet, a végkifejlet szükségszerű, de a döntést meglepő módon nem a főhős, nem az éretlen ember hozza meg: a földalattiak robbantják fel a fúrótornyot, ezzel torlaszolva el a két világ közötti utat.

Az 1950-es években (s az Alice Csodaországban csúnya bukása után) Disney arra a következtetésre jutott, hogy sokkal inkább megéri a drága rajzfilmek helyett olcsóbb játékfilmeket forgatni, így módosított addigi koncepcióján, és stúdiójában 1953 után majdnem tízszer annyi élőszereplős film született, mint amennyi animációs. Természetesen a célközönség továbbra is a család volt, de ettől a szent tradíciótól egyfajta eltérés tapasztalható A komputer teniszcipőt hordott (1969) című klasszikus Disney-vígjátékban, ahol a főszereplő fiú egy tinédzser, s egyben megtestesítője annak az elképzelésnek, ahogy anno a Disney Productions a hősről mint fogalomról vélekedett. (Walt Disney 1966. december 15-én meghalt.)

Dexter (Kurt Russell) teljesen hétköznapi, de vagány középiskolás fiú, aki egy véletlen baleset következtében (megrázza az áram, miközben a meghibásodott számítógépet próbálja javítani) szuperképességekre tesz szert.

Superman a technikával harcolt, itt azonban egy meglepő teremtmény genezisének lesz szem- és fültanúja a néző: ember és számítógép szimbiózisának. (Több mozzanat utal a Dexterben rejlő gépre, először is a főszereplő beep-el, miközben alszik vagy beszél; amikor belenéznek a szemébe, villogó gombokat látnak, és ugyanez a látvány fogadja a srácot vizslatókat, amikor megröntgenezik Dexter agyát.) A technikai rémmesék érájának vége, hiszen itt a technika már nem legyőzendő félként szerepel, hanem mint az embert felemelő, zsenivé formáló tényező.

Bár az 1951-es Supermanben szó szerint nem történik utalás az idegen lényeknek az emberét meghaladó értelmére, fejük mérete, illetve alázatos viselkedésük bizonyos fokú fölényre enged következtetni. 18 évvel később a Disney-csapat, hasonló módon, szintén észbeli képességekben látta a szuperhős legfőbb jellemzőjét (igaz, ugyanezen szereplőgárdával, 1975-ben Vincent McEveety – aki többek közt Star Trek-epizódokat is tévéképernyőre álmodott – rendezésében elkészítették A világ legerősebb embere című Disney-opust, amelynek már elnevezése is jelzi a fizikum győzelmét a rációval szemben). Az emberfeletti szellemi képesség ebben a filmben még nemhogy problémát nem okoz, éppenséggel a népszerűség forrása. A főszereplő tanulmányi versenyeket nyer, bármilyen nyelvet képes megtanulni rendkívül rövid időn belül, ért a gyémántcsiszoláshoz, eljut az űrközpontba – egyszóval ugyanolyan univerzális hős, akár Superman. De mégis, A hihetetlen családnál alkalmazott részekre osztott szuperképesség már itt megjelenik, hiszen A komputer… esetében kizárólag az ész, A világ legerősebb emberénél csak az erő, a Most látod, most meg nem (1972) kapcsán csupán a láthatatlanság attribútuma van adva a szuperséghez.

Disney nem is lenne önmaga, ha nem akarna minket meggyőzni a másoktól különbözni akarás szuperhősének vesztes mivoltáról. Maga Dexter mondja ki saját magáról, hogy valójában egy „intellektuális szörnyszülött”. A fiú népszerűségének növekedésével egyenes arányban veszíti el barátai megbecsülését, teljesen magára marad, „földöntúlinak” érzi magát, és annak véli környezete is. Disney szerint a szuperhősben ott lapul a szörny is, a megdicsőült hős boldogtalanságra van predesztinálva, hacsak nem lesz újra a többiekkel egyenlő, szürke kisember. Az új technikával készült és új elveket hirdető A hihetetlen család 2004-ben éppen ennek az eszmének az ellenkezőjét hirdeti majd.

 

 

2004: Új hőst akarunk

 

Az ’51-es Supermanhez hasonlóan, a technikával, a hétköznapi emberek kicsinyes elvárásaival kénytelenek szembenézni A hihetetlen család tagjai is, 2004-ben egy Disney–Pixar vállalkozás keretében – igazi Disney-(h)őstípust teremtve a filmmel, visszanyúlva a gyökerekhez. A família tulajdonképpen nem más, mint a részekre osztott Superman, eleget téve ezzel a családi szórakoztatási igényt kielégítő tradicionális Disney-elvárásnak, másrészt lehetővé téve a könnyebb azonosulást a film különböző korú és nemű nézőinek. (Innen nézve különösen megdöbbentő az, hogy A komputer teniszcipőt hordott című filmben a fiú családjával nem nagyon törődnek az alkotók, apa-modellként a srácok által rajongva szeretett, bölcs és olykor vicces professzor jelenik meg, egyértelművé téve, hogy a tiniknek szánták a filmet.)

Ahogy annak idején a televízió betört a szórakoztatóipar világába, úgy hódított teret a filmkészítés terén a CGI-s eljárás, hála George Lucas-nak; az ő vállalatából fejlődött ki mára a nagy Disney-mogul Michael Eisnernek is nyelvet öltő Pixar. Mint az ismeretes, az 1995-ös Toy Story – Játékháború volt a két cég első közös, teljesen számítógéppel készült kreációja, és ezzel a filmmel újfajta csillagok jelentek meg Superman mellett az animált égen: Woody, akit a hagyományos, 2D-s hősként definiáltak, és Buzz Lightyear, aki már az új generáció képviselője. Bár a film végére a két sztár kart kartba öltve távozik a 3D-s lemenő nap CGI-től ragyogó pixelfényébe, hirdetve a két technika békés egymás mellett élését. (Kár, hogy A legelő avítt hőseivel szánalmas búcsút vettek a Disney-örökségtől.)

A hihetetlen család történetének kezdeti időpontja szándékoltan ködös, fekete-fehér felvételekből, újságcikkekből értesítenek arról, hogyan száműzték a bálványokat a hétköznapi ember hősparadicsomából, hogyan rombolták le szobraikat. A féltékeny kisemberek rákényszerítik a szuperhősöket képességeik feladására (vagy legalább titkolására), hogy véletlenül se lehessenek különbek náluk, nehogy szembesülni kelljen porszem mivoltukkal, ahogy az a filmben fel is hangzik: „Mindenki különleges.” Más szóval: „Senki sem az.”

„Hová tűntetek, ti félistenek?” – kérdi Elza, a ruhaköltemény-designer. Míg azonban Superman önként, boldogan vállalta TAJ-kártyás, adóazonosítós, szemüveges mivoltát, addig A hihetetlen család tagjaira ez kényszerként, feslett, lyukas ruhaként feszül, amelyet kénytelenek viselni (talán nem véletlen momentum a filmben, hogy a divatdiktátor tervezőnő fantasztikus, új szereléseket varr a család minden egyes tagjának, természetesen köpeny nélkül, leszámolva a régi konvenciókkal, hagyományokkal; Szilánk, az ősellenség pedig éppen ódivatú ruhadarabja miatt hal meg). Szűk ez a kicsinyes világ a szuperembereknek: az apa alig fér el irodájában, kocsijában, a gyorsfutás képességével rendelkező kissrác „mázlistá”-nak titulálja öccsét, mivel azt hiszi, ő „normális”, azaz nem bír szupertulajdonságokkal. Jobb híján rendőrségi adót hallgatnak, hogy legalább kisebb szívességeket tehessenek a társadalomnak, mely úgy gondolja, nincs többé szüksége rájuk. „Mit csinálunk mi itt, Bob?” „Védjük a világot.” „De senki sem kért rá.” „Ehhez felkérés kell?” „Hát, nem ártana.”

Mégis hiányzik valami ebből a világból, ahol „új és új módjait találják ki a középszerűség piedesztálra emelésének”, Mr. Irdatlan, a szuperhős család feje, fel is teszi a kérdést a bambán bájos szomszéd kölyöknek: „Te meg mire vársz?”, mire a válasz: „Nem tudom! Talán valami csodára…, azt hiszem.” Majd amikor Irdatlanék, ahogy azt kell, megmentik a várost, a pösze kissrác örömittasan így kiált fel: „Pontosan erre vártam!”, fityiszt mutatva a korábbi Supermannek (arról nem is szólva, hogy a film végén épp egy vakondkülsejű antagonista tűnik fel); nem muszáj beilleszkedni, nem muszáj beolvadni, szürkének lenni, vállalni kell a másságot, szuperhéroszokra igenis szükség van. („A szuperhősök kora még nem ért véget. Maga még itt van, és nagy dolgokat vihet végbe.” – mondja Mr. Irdatlannak a szőke bombázó.)

De nemcsak a piros nadrágos Supermant fricskázza meg ezzel a végkifejlettel a film, a görbe tükör többszörös. A hihetetlen családban kigúnyolják a világuralomra törő ellenfél nagy monológját, mint kötelező kűrt. A Rossz a végső összecsapás előtt – mintegy a gonosz királyné tükrét használva –tulajdonképpen szembesíti a Nézőt (a Jót) önmaga másik énjével. De visszájára fordul a korábbi, idealisztikus Disney-felfogás is, amikor még elhitették velünk, hogy a rút kiskacsából, szegény mostohalányból, azaz bárkiből, belőlünk is lehet hattyú, királylány, szuperhős; az új felfogás arisztokratikus, szuperhősnek születni kell. (Nem véletlen, hogy a filmbéli szupergonosz képességei hiányát technikai találmányokkal igyekszik kompenzálni, és így tör népszerűségre és világuralomra.) Márpedig mindannyiunknak szükségünk lehet arra, hogy valaki megmentsen minket – legyünk bármilyen neműek, akár gyerekek, akár felnőttek. Ma azonban már nem a herceg jön fehér lovon, és már nem is a kék-piros képregény-sztár, hanem egy CGI-hős. Akit gépek alkotnak, és egyre távolabb kerül teremtőjétől, azaz tőlünk. Ez így is van rendjén: ha mindenki szuperember lenne – senki sem lenne az.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/07 08-12. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9406