96 évesen is gyönyörűségesen szép volt. Nem fogott ki rajta az Alzheimer-kór sem. Sugárzón szép maradt megtámadott egészséggel is. Nem lett belőle múmia-mámi, akit szörnyülködő tisztelettel tart számon a filmművészet, mert elsőbálosként még látta Viktória királynőt. Nem lett kegyeleti tárgy, mint a matuzsálemi kort megért Lilian Gish, aki Mary Pickford után Amerika menyasszonya szerepkörét töltötte be. Nem úgy mondható szépnek, mint misztikus megközelíthetetlenségével Garbo, akinek első ölelése is végzetes előjelekkel volt terhes és azzal a keserű komolysággal, hogy nem lesz jó a vége. Tagadhatatlan: Katharine Hepburn a Garbo-mezőnyben indult. Korai filmjében (Morning Glory) látni olyan vágyakozástól elalélt pillanatokat, amint Eva Lovelace színésznő szerepében félig lehunyt, miopiásan bizonytalan tekintettel néz alulról partnerére, Douglas Fairbanks juniorra.
Hepburn szép volt. Nem úgy szép, mint a mozi-csinos Grace Kelly, illemtudó illékony szőkeségével, aki legjobb szerepét Monaco fejedelemnéjeként alakította. Sem úgy, mint a túlbuzgóan tevékeny Bette Davis. Más volt, mint Marlene Dietrich nőegyleteket ingerlő trágár megjelenése a kamera előtt. Sem mint a behízelgő Hamupipőke Audrey Hepburn, akit a nézők legszívesebben első látásra örökbefogadtak volna. Vagy a kritikusoktól agyonmagasztalt Meryl Streep. Nem volt tikkasztó szépség, mint Lauren Bacall, vagy Ava Gardner. Sem úgy, mint a világ legszebb unalma, Elizabeth Taylor, aki körül érezhető volt a felügyelő sminkesek serege, nehogy megrepedezzen a gondosan felrakott vakolat. A harmincas években többnyire felvágott nyelvű, rámenős újságírónőket játszott. Nemcsak éles nyelvét használta fegyverül, hanem megcsóvált retiküljét is.
Egyetemi éveiben diákszínjátszó. Edwin Knopf rendezésében a baltimore-i színházban Bíró Lajos – Lengyel Menyhért A cárnő című darabjában indul el hivatásos pályája (1928). Ekkor 21 éves. Gyönyörű. Egyenes gerincű. Ugyanez év szeptember 12-én lép fel New Yorkban, a Martin Beck Színházban Katherine Burns művésznévvel Philip Dunning Night Hostess című színdarabjában. Két hónappal később visszaveszi eredeti nevét a Cort Színházban játszott Katharine Clugston-darabban (These Days).
Kitart a színház mellett a 30-as évek elejéig. Főleg a Guildnél játszik, az irodalmilag is igényes New York-i művész színháznál. Dorothy Massingham and Murray MacDonald A tó című háromfelvonásosából elragadja Hollywood (1933). Kezdeti mozisikerei után beleunnak nagyszájú, jogaihoz ragaszkodó önérvényesítésébe. Félretéve megfeledkeznek róla. Visszamenekül a Broadwayra. A Guildhez, 417-szer játssza Tracy Samantha Lord szerepét Philip Barry Philadelphiai történetében. Megveszi a vígjáték filmjogait. És George Cukor rendezésében, Hepburn főszereplésével (volt férje forgatókönyvéből) leforgatják a sikerdarabot. 1956-ban Cole Porter zenéjével musical-film lett belőle (High Society) Bing Crosby, Frank Sinatra, Gene Kelly főszereplésével. Hepburn egykori szerepét Grace Kelly játszotta. Ez lett utolsó szerepe monacói hercegnésége előtt.
Hepburnt kimentette az átmeneti filmfogyatkozásból a színház. Negyvenéves elmúlván gyakran visszatér frissülésért a színpadhoz, mégpedig Shakespeare-darabok leányszerepeiben. 1950 januárjában az Ahogy tetszik Rosalindája. Később kiadós turnét tesz az államokban körülutazva a szereppel. 1952-ben Londonban eljátssza Shaw A milliomosnőjét Pierre Balmain-kosztümökben, a balett táncos Robert Helpmann oldalán. Az Old Vic társulatával Ausztráliában hat hónapig vendégszerepel A velencei kalmár Portiájaként (1955), a Szeget szeggel Isabellájaként és Makrancos Kataként. 1957: Stratford on Avonban Portia, a Sok hűhó Beatricéje. 1960-ban – 53 évesen – ugyanitt, az Avon menti Shakespeare Fesztiválon a Vízkereszt Violáját játssza, Cleopatrát az Antonius és Cleopatrából. Musical-főszerepben kacérkodik humorával: Coco Chanel André Previn – Alan Jay Lerner Coco című életrajzi musicaljében (Mark Hellinger Színház, 1969. decemberétől 1970. októberéig 329-szer).
Tehetségesen öregedett meg. Egyre pergamenszerűbb lett arca. Hepburn hegy- és vízrajzát viselte. Domborzati térképén múltja minden fontos eseménye rajtahagyta vonalát. Behálózták arcát megélt drámái, örömei, gyászai, szerelmei, csalódásai. Leolvasható volt pergamenjéről könyvtárnyi ismerete. Emberekről, természetről, olvasmányokról.
Tolnay Klári végignézte Bajor Gizi kétségbeesését öltözőtükre előtt, amint elégedetlenül vizsgálgatta sminkelés előtt a ráncait.
– Miért nem varratod fel? – kérdezte Tolnay.
– Tudod mennyi munka van ezekben a ráncokban?! – felelte Bajor.
Az arc történelemkönyv. Pontos napló. Önkéntelen vallomástétel a megéltekről.
Hepburn fejtetőre fésült hajat hordott rendszerint. Mintha felhúzott sisakrostéllyal szembenézett volna a világgal. Nyílt tekintet. Semmi takarás. Frizurája hangsúlyozta nyakának konok tartását. Itt állok: mást teszek, mint amit elvárnak tőlem. Szépségét megemelte emberi öntudata. Akaratossága. Önazonossága. Amit tett: szabad akaratából tette. Vállalhatta tetteit, mivel csak azt vállalta, amivel egyetértett.
Nyitott volt. Egyszersmind nehezen megközelíthető. Fiatal színész korában kihívóan nézett férfipartnereire. Idősödvén a magányos nő tekintete fürkészőre váltott. Miközben őrizte személyisége titkait, a másikat fölmérni, megérteni akaró pillantással vizsgálta.
Szépsége nem a kozmetikai sebészet eredménye. Nem a jelmeztervezők vagy divatházak remekei emelték ki termete előnyeit. Úgy tetszett: saját ízlésével viselte jelmezeit, mintha saját ruháit hordta volna. Még Stuart Máriaként (1936), vagy a 12. században játszódó – Az oroszlán télen (1968) – megfilmesített színdarabban Aquitániai Eleonóraként, vagy Euripidész Trójai nőkben (1971), mint Hekuba királynő. Saját arcát kölcsönözte szerepeinek. Nem őt emelték a díszes jelmezek. Egyszerűsége ragyogta be a hordott viseleteket. Nem történelmi alakokat elevenített meg. Modern nő maradt, akár ókori, akár középkori háttér előtt mondta a magáét. Klasszikusokat kosztümmel, díszlettel, kísérőzenével csak megpiszkálni lehet. Csak akkor fordítják modern arcukat, értelmüket a mai nap felé, ha a szerepekben megjelenő színész életre kelti a múltat. Muzeális tárgy helyett esti híradóként fordul a közönséghez.
*
21 évesen férjhez ment Ludlow Ogden Smith philadelphiai üzletemberhez, aki utóbb Donald Ogden Stewart néven sikeres és szellemes forgatókönyvíró lett. A házasság nyilván elhamarkodott volt, mivel öt év múlva elváltak. Sosem használta férje nevét. Soha többé nem ment férjhez. Korántsem élt apácaként. Kapcsolata volt Leland Hayward Broadway-ügynökkel és hollywoodi filmproducerrel. Hosszú viszonya Howard Hughes-zal, a milliárdos filmrendező, repülőgép-bolonddal. (Martin Scorsese: The Aviator /A pilóta, 2004/ Hughes-életrajzfilmjében Hepburnt Cate Blanchett személyesítette meg; alakításáért megkapta az Oscar-díjat.) Rövidebb viszonya volt John Ford és George Stevens rendezőkkel. Az év asszonya (1942) című filmhez Hepburn választotta Spencer Tracyt partneréül, amikor összetalálkoztak, a színésznő felmérte kollégáját, és aggódva kijelentette, hogy a férfinél némileg magasabb. Tracy sem késlekedett a visszavágással: kénytelen lesz lealacsonyodni hozzám! Spencer Tracyvel életen át összetartoztak, bár Tracy soha nem vált el a feleségétől. Amikor 1962-ben Tracy megbetegedett, Hepburn évekig semmilyen fellépést nem vállalt, minden figyelmét gyengélkedő partnerére fordította.
Életére kihatott, hogy 14 éves bátyja véletlen önakasztással vesztette életét. Úgy érezte: ő folytatja fivére életét. Jimmynek hívta magát. Születésnapját áttette május 12-éről november 8-ra, testvére születésnapját mondta be a sajátja helyett. Pályája elején, a ’30-as években hosszasan együtt lakott Laura Harding (1902-1994) színésznővel. És halála után könyvek taglalták férfias szerelmi kapcsolatait, beleértve azt a meglepő tényt, hogy Spencer Tracy legyőzhetetlen alkoholizmusa mögött aktív homoszexualitása volt a kiváltó ok.
A nyomozó leleplezésekkel, indiszkrét életrajzokkal szemben megdönthetetlen bizonyíték vall Hepburn oldalán. Az arca. Fiatalon, középkorúan, élemedetten egyaránt gyönyörűséget keltő, egyszerre erotikusan szép és átszellemültségével megragadó arc. Elrejthette életrajzi adalékainak egy részét. Titkolhatott sok mindent. Megóvhatta magát a tolakodó sajtótól, hogy beleüssék orrukat élete minden órájába. Kiszolgáltatott maradt azonban legfőbb munkaeszköze, páncélzat és védelem nélkül a nyilvánosságnak meztelenül kitett arca. Szellemes arc. Bölcs arc. Önmagával és a világgal békében élő ember arca. Erről az egyre több szarkalábat összeolvasztó büszke, pallérozottságot sugárzó arcról leolvasható Katharine Hepburn valódi élettörténete.
Közkeletű gúnyneve – gőgös Katharine – jól jellemezte mindvégig óvott magányát, függetlenségét. Nem hagyta színészi tehetségét a hollywoodi húsdarálóba fasírozottá feldolgozni. Nem engedte magát gépileg sokszorosítatni. Makacs. Képes jogilag is megvédeni tehetségét. Tornacipő, flanel nadrág, kifestetlenül járt. Nem dohányzott, sosem ivott szeszes italt. Naponta többször hideg zuhanyt vett. Kerékpáron közlekedett. Este kilenckor rendszerint lefeküdt. Egészségesen élt egy egészségre ártalmas szakmában. Alkalmatlan volt rá, hogy egyike legyen Hollywood glamour-hölgyeinek. Nem fizikai akadálya volt, pszichikai. Elzárkózott a sajtó elől. Interjút nem adott. Elkergette a fotósokat. Tizenkétszer jelölték Oscar-díjra. Ebből négyszer megkapta a Filmakadémia aranyszobrát (Morning Glory: 1934, Találd ki, ki jön ma vacsorára?: 1968, Az oroszlán télen: 1969, Az aranytó: 1982). Viszont egyik gálaestre sem ment el. Nem tette ki magát a vacsoraasztal melletti felesleges beszélgetéseknek, fotózásnak, a szertartás felhajtási körülményeinek és társasági eseményének. Odaküldte megbízottját, vegye át helyette a díjat. A 20. századnak legnagyobb antisztár sztárja. Mindig úgy viselkedett filmcsillagként is, mint egy ember. Közismert volt. Leállt a forgalom, amerre járt, holott állampolgárnak mutatkozott mindvégig.
Nagy színésznő volt. Bölcs színésznő. Mosolya azt sugározta, hogy akármit mondjanak is, de a világ rendben van, ha mi rendben vagyunk önmagunkkal.
