KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Mennyit ér egy filmrendező? Hintsch György (1925-2005)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan zenekar Szemle előtt
• Muhi Klára: Mágikus hely Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Hungler Tímea: Sperma, nyál, vér Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Csillag Márton: A nevetés értelme Beszélgetés Goda Krisztinával

• Kárpáti György: Bolondok és megszállottak Tudományos ismeretterjesztő film
• Bori Erzsébet: Csúcsragadozók Fekete Afrika
• Schubert Gusztáv: Fekete tükör Mesebeli Afrika
• Varró Attila: Nem a repülők King Kong
• Beregi Tamás: Pokoli édenkert Elveszett világok
• Kolozsi László: Metafizikai darázsfészek Filmes utazások az agyban
• Kömlődi Ferenc: HAL gyermekei Mesterséges elmék
• Vágvölgyi B. András: A guru John Lennon
• Köves Gábor: A talált zseni Preston Sturges
• N. N.: Preston Sturges legfontosabb munkái
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Intimpiac Délutáni talkshow
• Hirsch Tibor: Ki korán kel… Reggeli tévémagazinok
• Reményi József Tamás: A piszok Nagyüzemi romantika
FESZTIVÁL
• Báron György: A terror árnyékában Kairó
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Ha megáll az idő A Herceg haladéka
• Takács Ferenc: ...annál inkább ugyanaz Good Night, and Good Luck
• Vágvölgyi B. András: A viking Bukowski Tótumfaktum
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel
• Ádám Péter: Ha te nem lennél
• Köves Gábor: A nyughatatlan
• Nevelős Zoltán: Dominó
• Wostry Ferenc: A barlang – The Descent
• Mátyás Péter: Űrfogócska
• Vörös Adél: Azt beszélik
• Kárpáti György: Első a szerelem
• Barotányi Zoltán: Nagy Kommunista Bankrablás

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Beszélgetés Pálfi Györggyel

Sperma, nyál, vér

Hungler Tímea

A Taxidermia fekete humorú, groteszk történet egy családról, melyet harmadíziglen kísért meg a testiség ördöge.

 

Hosszú évek huzavonája után elkészült Pálfi György második, egészestés nagyjátékfilmje. A Hukkle rendezőjének Taxidermia címre keresztelt mozija Parti Nagy Lajos novellái alapján egy család három generációján keresztül mesél az identitás kérdéseiről, miközben sorra döntögeti a tabukat.

 

*

 

– Az MMA a Taxidermia forgatókönyvét olvasva első körben nem támogatta a filmet. Ön hogyan fogadta az akkori döntést?

– Úgy véltük, a pénz elosztói valószínűleg mást gondolnak a Taxidermiáról a forgatókönyv alapján, mint amit mi el szeretnénk mondani vele. Egy hollywoodi mozinál megállapítható a forgatókönyvből, hogy milyen lesz a film – az amerikai filmgyártás esetében a forgatókönyv a gyártás folyamatát tartalmazza, azt a filmet kell legyártani, amit leírtak a szkriptben. Szerzői filmek esetében azonban nehéz csak a forgatókönyvből ítélni. A szerzői film azt jelenti, hogy bizonyos rendezők olyan alkotást készítenek, amit addig, amíg el nem készült, alapvetően csak az alkotó előző munkáiból, vizuális-tematikus háttéranyagból vagy egy előre leforgatott jelenetből lehet valamennyire megítélni. A Hukkle idejében nem létezett még a filmtörvény, csak szokásjog alapján kaphattam volna meg a pénzt, ami ma már automatikusan járna az előző film fesztiválsikereinek köszönhetően. Az MMA a döntését úgy kommunikálta felém, hogy „óvtak ettől a filmtől”. Ez azért is volt furcsa a számomra, mert az egyetem után úgy éreztem, ne szóljon abba senki bele, hogy mit akarok csinálni: ha biciklit akarok születésnapomra, vegyenek nekem biciklit, és ne azzal jöjjenek, hogy el fogok esni vele. A határozat után úgy éreztem, hogy be kell bizonyítanom, hogy van létjogosultsága a filmünknek. Valami minimális pénzem volt az előkészületekre, így készítettünk egy CD-Romot a Taxidermiához, de így is nehezen találtunk pénzt. Amikor már majdnem minden reményünk elveszni látszott, a Hukkle franciaországi forgalmazói beadták a filmtervet az Arte tévécsatornához, amelyik évente néhány játékfilmet is támogat. Amint az első külföldi pénzt megkaptuk, és megmutattuk a CD-Romot, az MMA csatornái is megnyíltak.

– A forgatókönyv a Sundance Fesztivál 10.000 dolláros fődíját is megnyerte. Ugyanaz a szkript aratott sikert, mint amit az MMA visszadobott?

– Nagyjából igen. Nyugaton a rendszer úgy működik, hogy ha egy rendező előzőleg kiemelkedőt alkotott – most a Hukkle sikereiről beszélek –, addig fektetnek bele, amíg tart a lendülete, vagyis nem a vélt helyes irányba terelgetik, hanem adják alá a lovat. Az MMA döntésével kapcsolatban azt fájlaltam a legjobban, hogy nem bíztak abban, hogy jó filmet csinálok. Ha esetleg rosszul sikerülne, akkor majd nem kell pénzt adni a következőre.

– A Taxidermia ötlete hogyan vetődött fel?

– A történet az osztályfőnökömig, Simó Sándorig megy vissza. A Hukkle után úgy éreztem, hogy még mindig adósa vagyok az általa szorgalmazott „így jöttem” típusú filmmel. Valahol meg kellett fognom, hogy milyen is egy olyan történet, ami arról mesél, miért lettem filmrendező, miért vált fontossá a számomra, hogy történeteket meséljek az embereknek, vagyis megmutassam a vásznon, ami számomra fontos és lényeges. A Taxidermia nem a saját családom története, hanem egy olyan világ közvetítése, amilyennek bizonyos hangulataimban látom a dolgokat. Úgy tűnt, én nem tudok „így jöttem” típusú filmet csinálni, ezért csináltam egy „így mentem el” fajtát. Sokáig ez is volt a Taxidermia alcíme – a meghatározás a film három része közül nem csupán az első szereplő történetére rímel, aki minden este a saját jobb kezével fűt be magának, hanem a többi főszereplőre is, akik a filmben mindannyian belepusztulnak az életbe. Először egy antológiaszerű mozit szerettem volna készíteni, ami apró kis történetekből áll – kortárs magyar írókat olvasgattam hozzá, és zsigerből kaptam rá Parti Nagy Lajos elbeszéléseire, melyek aztán egy családtörténetté tisztultak le. A szereplők eredetileg nem rokonok, mi építettük őket egy családdá. A Taxidermia két konkrét novella átültetése, de nem adaptáció – erős magként, ihlető forrásként kezeltük az írásokat, de szabadon indultunk el belőlük a filmnyelv felé.

– A családból a dédpapa, Vendel szexuálpszichopata, a nagypapa, Kálmán másfél mázsás evőbajnok, az unoka, Lajoska preparátor. Úgy tűnik számomra, hogy hármukat a rokoni köteléken túl a biológiába vetettség köti össze egymással.

– Azt gondolom, a Taxidermia identitás-kereső mozi, amiben ott munkál egy adag tabudöntögetés is azzal kapcsolatban, hogy nem csak szellemmel élünk, hanem van testünk is, kezünk, lábunk, pisilünk, kakilunk. A testünk ugyanúgy hozzánk tartozik, mint egy jó kis beszélgetés. A három történetnek van három összefoglaló elnevezése – az első a sperma, a második a nyál, a harmadik pedig a vér körül mozog. A film eredeti verziójából ötvenhat percet kivettem, mert úgy éreztem, hogy tisztábban és erősebben kell állítanom valamit, amivel kimozdíthatom a nézőt. Ez az erős állítás tulajdonképpen egy kérdés, méghozzá egy arra vonatkozó kérdés, hogy valóban ilyen-e a világ, így élünk-e, és hogy ha igen, akkor miért. Volt a vágás során egy időszak, amikor arról szólt a film – és ez a mélyén még mindig ott van valahol –, hogy „mi a magyar”. Úgy éreztem azonban, hogy hiába kaptuk el jól ezt a kérdéskört, a mozi a maga száznegyven perces variációjában kétségbeesetten keresi a saját identitását. Ahogy ebből a száznegyven percből kilencven lett, a film szép lassan átmozdult egy egyetemesebb szintre. Valahogy úgy, ahogy talán a Száz év magány, ami nagyon kolumbiai ugyan, mégis egyetemes kérdésekről szól. Rájöttem, hogy sokkal jobban érdekel maga az ember, nevesen a teste és a vágyai, mint annak megfogalmazása, hogy mit is jelent számomra magyarnak lenni. A film azonban nem veszítette el a gyökereit – a Taxidermia erősen magyar identitású mozi is lett.

– Nem tart attól, hogy a film a szókimondásával, nyílt ábrázolásmódjával sokkolja majd a nézőket?

– Remélem, hogy nem. Nem arra és nem ezért készült. Persze vannak a filmben provokatív részek, de csak annyira provokatívak, mint amikor az ember öltönyben és nyakkendőben konkrétabban beszél annál, mint amit az etikett megenged. A Taxidermia tulajdonképpen semmi mást nem akar, mint nevén nevezni a dolgokat, úgy beszélni róluk, ahogyan vannak. Nem akartunk senkit sem megbántani, de azt gondolom, hogy ha van egy történet, ami a szeretkezésről szól, akkor nem fogok átcsúszni a kandallóra a kamerával, hogy „na, most akkor kedves nézők, itt jön a szex, de menjünk ki a szobából”. Nekem a szexhez hozzátartozik az is, ami az aktus közben történik. Nem gondolom, hogy mindez tabu volna, de elképzelhető, hogy sok ember be fog rezelni a látványtól. Pohárnok Gergely, a film operatőre azt mondta, hogy szerinte én attól félek, hogy a közönség nem fog szeretni. Ez azonban így nem igaz. Bár szeretném, ha szeretnének, de azt is tudom vállalni, ha nem. Inkább attól tartok, hogy a filmet nem fogják szeretni. A Taxidermia ugyanis nem egy szerethető film. Volt olyan kollégám, aki azt mondta róla, hogy olyan, mintha elhajítanál egy papírgalacsint az utcán, valaki pedig utánad szólna, hogy vedd fel. Hiába van igaza, kellemetlen. Amikor az utolsó vágással készen lettünk, a stáb meglátta az arcomon az ijedtséget. Pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor megijedtem a saját filmemtől.

– Miért is?

– Sokkal keserűbb lett, mint amire számítottam. Egy film az alkotójának mindig üzen. Még a legrosszabb film is. Ha másra nem is jó egy mozi, arra mindig, hogy az alkotója válaszokat kapjon a rejtett kérdéseire. Szkeptikusabb és sötétebb lett a film, mint amire számítottam. Ez egy súlyos üzenet. Szerettem volna megmutatni, hogy az élet csodaszép, és hogy „az embernél nincs semmi csodálatosabb”. Meg azt is, hogy „az élet borzalmas, és az embernél nincsen szörnyűbb lény”. Úgy tűnik azonban, hogy a filmben több lett ez utóbbiból. Ha nagyon őszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy nem sikerült eléggé az ellenpólust ábrázolnom, azt hogy az ember csodálatos is lehet. Ez most nem elnézéskérés, hiszen, ha úgy gondolnám, hogy az „üzeneten” változtatnom kellene, visszamennék a vágószobába, és újravágnám a filmet, addig habosítanám, amíg mindez ki nem jön belőle.

Elgondolkodtam azon, hogy miért is lett ilyen a film, és rájöttem, hogy azért, mert öt év telt el, amíg megcsinálhattuk. Ez nagyon sok idő. Egy ilyen film esetében nem szabad ennyit várni – a világhoz való hozzáállás változik közben, az alkotás módosul. Az eredeti forgatókönyv valamiféle fiatalos dühből jött létre, mire azonban megvalósult, családos ember lettem, megváltoztak az életkörülményeim. Amikor a Taxidermiát írtuk, minimális egzisztenciám volt, a Hukkle adott egy szakmai megbecsülést, bejártam vele a fél világot, sok emberrel találkoztam, kicsit másképp látom már a dolgokat. Ugyanúgy nyugodott le a film, mint ahogyan én – a fiatalos hévvel megírt gondolatok lázadóbbak és tabudöntögetők voltak, mostanra azonban keserűbb lett a szájízük, vesztettem valamit abból a lendületemből.

– A film kapcsán milyen előképeket tudna említeni?

– A testiséggel kapcsolatos szabadabb fogalmazásmódban Dusan Makavejev és Peter Greenaway mindenképpen előképek. Greenaway jobban stilizál, szimbólumrendszereket épít, én igyekszem elkerülni a szimbólumokat, mert azt gondolom, hogy ha egy film jól van összerakva, minden úgyis összeáll egy rendszerré, minden rész szimbolikus jelentést kap. Ilyen módon rábízom magamat az általam felépített esztétikára. Talán kicsit David Cronenberg Karambol és A légy című filmjeihez is hasonlítható, hangulatában pedig egy-egy Atom Egoyan-film is jelen van benne. Ha a néző szereti Luis Buñueltől A szabadság fantomját vagy Az öldöklő angyalt, amelyek egy kicsit beszólósabb mozik, talán a Taxidermiát is értékelni fogja. És említenék még egy groteszkebb szemléletű filmet is, A dalok a második emeletrőlt.

Miért a preparátor unokára utaló Taxidermia lett a mozi címe?

– Ez mindig is a harmadik generációs Balatoni Lajoska, a preparátor története volt, az eredeti koncepció szerint ő emlékszik vissza a családjára a halál mezsgyéjén. Az identitás nagy részét az ember múltja, a családja, a történetei határozzák meg – ahogyan a preparátor szétszedi a film végén saját magát, ahogyan vannak testrészeink, és az egyes szerveinek működése határozza meg azt, hogy élünk, ugyanúgy vannak fejezetek a múltunkban is, amelyekből összeállhat az egész életünk.

A dédpapa egy disznó zsigerei közé élvez, Kálmán, az evőbajnok, hogy komolyabb sporteredményeket érjen el, a rosszullétig zabál, Lajoska pedig kipreparálja magát. Hol a határ?

– A film minden egyes kérdése, minden egyes története a morális határokat feszegeti, azt kérdezi: meddig mehet el az ember, és meddig megy el, kell-e egyáltalán ezt csinálni? Lehetett volna ennél sokkal keményebb filmet is készíteni. Ha például azt nézzük, hogy a náci orvosok mit csináltak, azt mondhatjuk, abban, hogy az ember, egy másik emberrel mit tehet meg, nincs határ – a morális szempontokat mindig az adott közösség határozza meg. Abban azonban van különbség, hogy a saját életedről vagy a máséról hozol-e döntést. Az ember úgy teheti tönkre a saját életét, ahogyan akarja, a másét viszont szerintem tilos. Az első szereplőnk, Vendel normális emberi lény is lehetne, ülhetne egy kávéházban, kortyolgathatná a kávéját, de a történelmi idő, a rendszer, amibe beleszületett és a felettese állati sorba kényszeríti őt, amiből nincs kiút, nem rendelkezik a saját sorsával. A filmben azt is feltárjuk, hogy adott körülmények között mik azok a lehetőségek, amitől mégis ember tud maradni. A dédpapának például csak a képzelete marad, mert minden mást elvesznek tőle. Vendel, Kálmán, Lajoska végül is mindannyian elérik, amire vágytak – ebből a szempontból a film happy end, csak egy keserű szájízű, groteszk happy end. Megtalálják a Szent Grált, de kevesebbek lesznek egy reménnyel, egy titokkal, egy illúzióval.

– Nagy váltás ez a film az előző mozihoz, a Hukkléhez képest?

– Miközben nagyon különböző filmeket próbálok csinálni, furcsa módon azt látom, hogy nagyon hasonlóakat készítek, nem léptem túl a saját szakmai és vizuális határaimat. A forgatókönyvek mások ugyan, de a gondolati elemek vissza-visszaköszönnek. Hiába ölt magára maszkot egy ember, a mozgásáról mindig fel lehet majd ismerni, hiszen ezt nem tudjuk kontrollálni, letagadni. Felöltözhetek én zebrának is, akkor is Pálfi Gyuri maradok.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 08-10. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8513