KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
   2006/február
KRÓNIKA
• N. N.: Képtávíró
• Kelecsényi László: Mennyit ér egy filmrendező? Hintsch György (1925-2005)
MAGYAR MŰHELY
• Schubert Gusztáv: A láthatatlan zenekar Szemle előtt
• Muhi Klára: Mágikus hely Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Hungler Tímea: Sperma, nyál, vér Beszélgetés Pálfi Györggyel
• Csillag Márton: A nevetés értelme Beszélgetés Goda Krisztinával

• Kárpáti György: Bolondok és megszállottak Tudományos ismeretterjesztő film
• Bori Erzsébet: Csúcsragadozók Fekete Afrika
• Schubert Gusztáv: Fekete tükör Mesebeli Afrika
• Varró Attila: Nem a repülők King Kong
• Beregi Tamás: Pokoli édenkert Elveszett világok
• Kolozsi László: Metafizikai darázsfészek Filmes utazások az agyban
• Kömlődi Ferenc: HAL gyermekei Mesterséges elmék
• Vágvölgyi B. András: A guru John Lennon
• Köves Gábor: A talált zseni Preston Sturges
• N. N.: Preston Sturges legfontosabb munkái
TELEVÍZÓ
• Ardai Zoltán: Intimpiac Délutáni talkshow
• Hirsch Tibor: Ki korán kel… Reggeli tévémagazinok
• Reményi József Tamás: A piszok Nagyüzemi romantika
FESZTIVÁL
• Báron György: A terror árnyékában Kairó
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Ha megáll az idő A Herceg haladéka
• Takács Ferenc: ...annál inkább ugyanaz Good Night, and Good Luck
• Vágvölgyi B. András: A viking Bukowski Tótumfaktum
LÁTTUK MÉG
• Mátyás Péter: Sophie Scholl - Aki szembeszállt Hitlerrel
• Ádám Péter: Ha te nem lennél
• Köves Gábor: A nyughatatlan
• Nevelős Zoltán: Dominó
• Wostry Ferenc: A barlang – The Descent
• Mátyás Péter: Űrfogócska
• Vörös Adél: Azt beszélik
• Kárpáti György: Első a szerelem
• Barotányi Zoltán: Nagy Kommunista Bankrablás

             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fekete Afrika

Csúcsragadozók

Bori Erzsébet

A mesebeli Afrika idealizált képét lassan kezdi felváltani a realista Afrika-mozi: a nosztalgikus képzetek mögötti valóság sokkal tragikusabb, mint hinnénk.

 

Ne legyenek illúzióink: ha a jugoszláviai háborúkról, etnikai tisztogatásokról, népirtásról alig is tudtunk valamit, holott tőlünk karnyújtásnyira zajlott éveken át, hogyan láthatnánk tisztábban azt, ami Afrikában történik. A föld egyötödét kitevő távoli és hatalmas földrészen, a maga több mint 50 országával, 800, más és más nyelvet beszélő népcsoportjával.

A hosszú ideje Monroviában (Libéria) iskolát vezető Barbara nővér hevesen tiltakozik, amikor azt hallja, hogy a külföldi sajtó Szomáliához hasonlítja a 2003-as polgárháborús állapotokat. Hiszen a libériai helyzet teljesen más! Bizonyára igaza van, de a CNN-t is könnyű megérteni: csak kell valamilyen támpontot adni a tévénézőknek, hogy megértsék, miért küld katonákat Amerika egy minden tekintetben obskurus távoli országba. Az egymást érő afrikai (polgár)háborúk, népirtások közül a szomáliai lépte át annak idején a Nyugat ingerküszöbét. Nem azért, mert annyival szörnyűbb volt a többinél, hiszen Angolában, Ruandában, Kongóban és másutt ugyanaz volt a menetrend: van a kormány és vannak az úgynevezett lázadók, ezek öldökölnek – kisebb részben egymást, nagyobbrészt civileket –, és amikor már milliók haltak, sebesültek meg, váltak földönfutókká, és a menekültáradat már a szomszédos államok stabilitását fenyegeti, jön a nemzetközi beavatkozás és a kikényszerített fegyverletétel. Ezek a konfliktusok akkor jutnak el hozzánk, ha a médiában bedobják a bűvös szót: humanitárius katasztrófa. Ha ez elhangzik, már tudjuk, hogy mennek a békefenntartók.

Libériában a háborús bűnökkel vádolt Taylor elnökkel küzdöttek a lázadók, akik az ország túlsó végét vonták ellenőrzésük alá, de 2003 nyarán megindultak a végső harcra a főváros ellen. Két amerikai riporter vállalkozott a drámai események dokumentálására; Jonathan Stack Monroviában készített riportokat, miközben James Brabazon a lázadókkal menetelt. Filmjükben (Libéria: egy nem polgári háború, 2004) a párhuzamos vágás eszközével dolgozták fel az anyagot. A szedett-vedett felkelőhad jórészt olyan elárvult fiatalokból, sőt gyerekekből verbuválódott, akik a menekülttáborokban való sínylődés, az éhhalál helyett csaptak fel harcosnak; láthatóan élvezik a katonásdit, a durrogtatást, a bajtársiasságot, döbbenetes látvány, ahogy körbeforogva, reppelve kattogtatják a géppisztolyukat; útközben énekelnek-táncolnak, imádkoznak (több istenhez is, biztos, ami biztos), fosztogatnak, kegyetlenkednek és – embert esznek. Többen is magától értetődő természetességgel számolnak be arról, hogy az ellenség szívének, agyának, heréjének elfogyasztásával magukévá teszik az erejét. Nem sok kétségünk lehet afelől, mi történik, ha ez a rongyosgárda beveszi a fővárost. Ahogy telnek a napok, fogy a távolság, úgy erősödik a félelem Monrovia lakosaiban és a film nézőiben. Közben az egyszerű városlakók, politikai és vallási vezetők, szociális munkások elbeszéléséből kibontakozik Taylor – és valószínűleg még sok más harmadik világbeli vezér – hatalomgyakorlási technikája. Előbb a „Libéria a libériaiaké!” jelszó alatt ígért szabadságot, jólétet, reformokat, s miután az ígéreteket nem tudta vagy nem akarta beváltani, az etnikai és vallási ellentétek felszításával, a szabadon garázdálkodó erőszakszervezetekkel és paramilitáris egységekkel tartotta fenn uralmát. Sokéves áldatlan működése nyomán megszűnt a törvény és a rend, az ország káoszba zuhant. Az állapotok egyik legbiztosabb fokmérője a stadion: ha nem fociznak benne, akkor már lehet is hívni az ENSZ-t. A dél-amerikai puccsisták vagy a tálibok vesztőhelynek használták a sportpályát, Monroviában (és másutt) itt zsúfolták össze ezerszám a menekülteket. A 2003-as libériai vészhelyzet végül szerencsés véget ért: már a külvárosokban folytak a lövöldözések és utcai harcok a lázadók és az ugyanolyan szakadt fiatalkorúakból álló kormányerők között, amikor az ENSZ égisze alatt bevonultak az amerikai tengerészgyalogosok, a lakosság ujjongott, Taylor elnök balra el, függöny.

Arról is szólnak jelentések, ha nem Libériából, hát Angolából (Richard Pakleppa: Levelek Angolából, 2005) vagy a dél-afrikai Köztársaságból (Francois Verster: Ha a háborúnak vége, 2002), hogy mi következik a csaták után. A dél-afrikai apartheid ellen még a nyolcvanas években vívtak ádáz gerillaháborút a fekete fiatalok. Győztek, de azóta sem tudták letenni a fegyvert: ők az elveszett nemzedék, nehezen találják helyüket a békében, ha ugyan valaha is megtalálják. A két egykori harcostárs, ma már mindketten felnőtt, családos férfiak, most a barikád két oldalán áll: az egyik gengszter, barátai, rokonai sorra halnak a kábítószerpiacért folyó bandaháborúkban és maffialeszámolásokban; a másik katonatiszt, aki hivatásos bűnüldözőként és munkamániásként vívja utcai harcait. Angolában huszonhat évnyi polgárháború után csak a minap értek véget a csaták. A csodás fekvésű, híresen szép Luanda félig romokban, lakáshiány van, iszonyú szegénység, munkanélküliség, nyomott bérek, szökő árak, de a romok fölött már megjelentek az első multik. Mert Angolának olaja és gyémántja van. Tanzániának meg nílusi sügérje. De ez már egy másik film, a Darwin rémálma. A Levelek Angolából jogosabban kapta volna a Képeslapok Angolából címet: a rendező bejárta az egész országot, forgatott városban és falun, tengerparton és az ország belső vidékein, megszólaltatott halaskofát és fotómodellt, tanítót és utcakölyköt, földművest és rappert, de végig a biztonságos felszínen marad, a szerkezet meg úgy néz ki, hogy rövid riport, vágókép külső narrációval és lágy dallamokkal, megint egy riport. Ezzel szemben a Darwin rémálmát író-rendező-fotografáló Hubert Sauper helyből ugrik egy nagyot. Közel két órán át ki sem teszi a lábát egy Mwanza nevű városkából a Viktória-tó partján, de a filmidő alatt ez a tanzániai porfészek világmodellé változik. A harmadik világ modelljévé. Elképesztő teljesítmény. A Darwin rémálmából az egyszeri néző megérti, hol van a kutya eltemetve Afrikában; megtudja, hogyan terjed exponenciálisan az AIDS, mi az oka a szűnni nem akaró háborúknak és honnan van rá a fegyver.

Még az ötvenes években kikísérleteztek egy mutáns halat és betelepítették Afrika legnagyobb tavába (a Viktória-tó kábé akkora mint kétharmad Magyarország). Eleinte úgy tűnt, hogy az embernagyságra megnövő nílusi sügér beváltja a hozzáfűzött reményeket: keresett cikké vált a világpiacon (nem lenne nagyon meglepő, ha a magyar szupermarketek polcain is ráakadnánk) és halászata, feldolgozása munkát adott az embereknek. Egy ideig ment is a szekér, aztán a környezeti katasztrófa képében beütött a krach. Kiderült, hogy az új halfajta igazi csúcsragadozó; előbb minden élőlényt felfalt a tóból, majd áttért a kannibalizmusra; a tó ökológiai egyensúlya megbomlott, a víz elalgásodott, oxigénhiány s a nyomában tömeges halpusztulás következett. Az eset nagy médiafigyelmet kapott, de arról nem szólt a fáma, milyen sötét és szerteágazó következményekkel járt a hagyományos életmód drasztikus megváltoztatása. A halimporton csak a nagykereskedők gazdagodtak meg; a tóparton bádogvárosok épültek, például a filmbeli Mwanza, ahol munkatáborokban élnek a falvakból idesereglett halászok és a halüzemekben dolgozó férfiak – meg a szolgálatukra álló prostituáltak. Így terjed a AIDS: a prostituáltak megbetegítik a férfiakat, akik hazalátogatva továbbadják a kórt a feleségüknek, és amikor a férj meghal, a családfenntartó nélkül maradt – és HIV-fertőzött – asszony elhagyja a falut, lemegy prostituáltnak egy munkástelepre és majd csak meghalni megy haza. Ilyen egyszerű. Ilyen borzalmas.

És még mindig nincs vége. Az elárvult vagy elhagyott gyerekek az utcán élnek, csoportokba verődve próbálnak túlélni, és alkohollal vagy saját készítésű kábítószert szipuzva jutnak örömforráshoz. (Ha szétütve összerogynak valahol, gyakran megerőszakolják őket.) Mwanza mezei – és lazán ellenőrzött – repterén naponta több halszállító gép száll le-fel. A munka dandárját orosz és ukrán légitársaságok végzik, mert ők a legolcsóbbak. Nem kellett hozzá sok idő, hogy valakik ráébredjenek, micsoda erőforráspazarlás üresen röptetni odafelé a gépeket. Beszélnek holmi fegyverszállításokról, de ki tudná bizonyítani? Saupernek még ez is sikerül (legalább közvetve). Nem hiába fektetett éveket (!) a filmjébe; vodkázás közben összebarátkozott a pilótákkal, akik maguk is csak sejtik, milyen rakományt visznek, de az utóbbi években a célállomásaik kísérteties módon egybeestek a térség polgárháborús övezeteivel. Afrika tele van fegyverekkel. Nevetséges áron, 10-20 dollárokért árulják őket a piacokon, de amíg a gyárakból odaérnek a megrendelő kormányokhoz, különféle lázadó csoportokhoz és magánfogyasztókig, több határon, tisztes, konszolidált országokon kelnek át simán és zajtalanul. Megvan a puska és megvan hozzá a puskapor is. Afrika puskaporos hordó. A kilátástalan szegénységben, menekülttáborokban vagy család nélkül, utcakölyökként felnőtt, polgárháborúban szocializálódott fiatalok boldogan mennek, ha harcba hívják őket, azt se kérdik, ki ellen, vagy minek.

Sauper alábecsüli saját munkáját, amikor arról beszél, hogy ő csak a szegény Délt kizsákmányoló gonosz Észak mesterkedéseit kívánta leleplezni. „A betelepítők mindezt azért vitték végbe, hogy az elszaporodott értékes húsú sügért tonnaszám halászhassák ki a tóból és vihessék az európai piacokra jó pénzért eladni rabszolgasorba döntve a tanzán bennszülötteket, akiket fillérekért, embertelen körülmények között dolgoztatnak”. Félek, hogy ennél azért bonyolultabb az ügy, s így még nehezebb a megoldás. A projektet a Világbank finanszírozta, egészen más indíttatásból, arról nem beszélve, mennyire történelmietlen az ötvenes éveken számon kérni az újabb keletű politikai korrektséget és környezetvédelmi tudatosságot. Határon belül, szigorúan a halaknál maradva: miféle ördögi gonoszság állt a hazai angolna- és amurtelepítések mögött? Sauper még hozzáteszi, hogy a hal helyett lehetne nyersolaj, gyémánt vagy banán, Tanzánia helyett Líbia, Nigéria, Angola, a lényeg, hogy Afrika évszázadok óta a fehér ember áldozata: előbb a rabszolgakereskedelem, majd a gyarmatosítás, most pedig a globalizáció viszi pusztulásba a földrészt. Így valósul meg Darwin rémálma. Jó filmcím, szó se róla, de nem állja ki a próbát. Mert ki itt az erősebb kutya? A nílusi sügér? A kalasnyikov? A multik? A Világbank? Valóban a globalizáció okolható Afrika mai gondjaiért? Véletlenül nem szociáldarwinizmusnak hívják az ilyet?

Újabban már nem csak dokumentumfilmek mutatják Afrikát. Az 1994-es népirtást felidéző Hotel Ruanda és a Le Carré regényéből készült Meirelles-film, Az elszánt diplomata (The Constant Gardener) már igen messze jár a korábbi mainstream játékfilmek idilljétől. De még Jean Rouch úttörő dolgozataitól is, amelyek a doku és a fikció határmezsgyéjén mégiscsak a valóságot próbálták bevinni a moziba. Az Emberi piramis naiv képet ad feketék és fehérek baráti párbeszédének és egyenjogúságának esélyeiről. De talán csak mai szemmel nézve naiv. Annál különösebb, már-már felfoghatatlan antropológiai mű Az idő urai, amiben egy nyugat-afrikai szekta hátborzongatóan különös szertartása látható. A szereplők nigériai vendégmunkások, akik szülőföldjüktől távol, Ghánában végeztek nehéz testi munkát a fehérek bányáiban, gyáraiban. A rítus lényege, hogy a résztvevők transzba esnek és megszállja őket fehér uraik szelleme. De nem ám általában, hanem személyesen: a társaik meg tudják nevezni, hogy melyik a kormányzó, a mérnök, az orvos felesége, valamelyik katonai vagy rendőri parancsnok. Hogy a hauka szekta mennyire szorosan kötődik a gyarmatosításhoz, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy az 1920 körül indult mozgalom – amely olyan ijesztő mértékben terjedt, hogy a hatóságok betiltották, amire lázadás volt a válasz – a nyugat-afrikai gyarmatok függetlenné válásával önmagától elhalt.

A gyarmatosításnak már vége, de a hatása nem múlt el: ha más nem, Afrika nyelvi térképe pontosan mutatja, hogy melyik terület kinek az uralma alatt állt. A felosztottság, más keretek között, a hidegháború alatt is fennmaradt. Eltorzult fejlődést eredményezett, de hogy stabilizáló szerepe is volt, az csak 1989 után derült ki, amikor a nagyhatalmak magára hagyták Afrikát a nehéz örökségével. Azóta hol itt, hol ott tör ki háború, és a kaotikus viszonyok között odáig fajulhatnak a dolgok, mint Kongóban, ahol úgy a lázadók, mint a kormányerők körében sporttá vált a pigmeusok vadászata, a nők megerőszakolása és a férfiak szerveinek elfogyasztása, mert a hiedelmek szerint az jót tesz az egészségnek.

Igaz, hogy a Hotel Ruanda és Az elszánt diplomata a hollywoodi klisék ostyájába csomagolja a keserű pirulát, de ennél fontosabb, hogy behozták a moziba a harmadik világ valóságos problémáit. Kiáltó szükség van erre, mert – némileg sarkítva – a művelt világ több követ mozgatott meg az esőerdőkért meg a bálnákért, mint a kannibalizmusnak kitett pigmeusokért. A Hotel Ruanda a nézők kedvéért happy enddel ér véget, de jól kiderül belőle a faji megkülönböztetés politikája, a folytatólagosan (és büntetlenül) elkövetett uszítás szerepe, a polgárháborúnak nevezett, de leginkább fegyvertelen civilek ellen irányuló népirtás gyakorlata. Az elszánt diplomatában, amely arról szól, hogy a multik (ez esetben a nagy gyógyszergyárak) bármit büntetlenül megtehetnek Afrika távoli vidékein, a szerelmi szál az a mézesmadzag, amivel becsalnak minket a világ háta mögött folyó, pőre érdekektől mozgatott emberiség elleni bűntettek dzsungelébe. De ha már ott vagyunk sokadmagunkkal, talán mégiscsak megpróbáljuk kivágni magunkat belőle.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 16-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8529