KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1980/augusztus
• Fekete Sándor: Krisztus nem állt meg Ebolinál Élménybeszámoló Francesco Rosi filmjéről
• Bikácsy Gergely: A bennszülöttek Két mondat a félmúltról (A téglafal mögött – Philemon és Baucis)
• Lukácsy Sándor: Ilyen van – ilyen nincs
• Göncz Árpád: Az erény védelmében Joseph Andrews
• Váncsa István: Az utolsó gyógypedagógus
• Takács Ferenc: Az amerikai álom nyomában Elia Kazan
• N. N.: Elia Kazan filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Egy filmfüzér illúziója, avagy az élmények egyensúlya Karlovy Vary
• Bikácsy Gergely: Megfáradt sárkányok Krakkó

• Bajor Nagy Ernő: Művészfilmhez nem kell rendőr Moziról a telepen
• Székely András: Díszletek és tervezők
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Szovjet filmek parádéja Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Bende Monika: Walt Disney állatbirodalma
• Dávid Tibor: A katona és az elefánt
• Létay Vera: Szerelem szieszta idején
• Tótisz András: Éjszakai csendben
• Veress József: Mentolos ital
• Béresi Csilla: Egy furcsa asszony
• Gyárfás Péter: A biztosan ölő sárkánylady
• Koltai Ágnes: A kétdimenziós gyilkos
• Harmat György: Sabine
• Veress József: Szergij atya
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Köznapi drámák – és megint Stravinsky Prága
• Hegyi Gyula: Vissza a képernyőre Veszprém
• Berkes Erzsébet: Hová lettek a griffmadarak? Névnap
• Róbert László: Huszonnégy millió készülék Jegyzetek a japán tévé ürügyén
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Tévémozi
KÖNYV
• Veress József: Suksinról, múltidőben
LÁTTUK MÉG
• Ungvári Tamás: Szár egy megváltozott világban
POSTA
• Veress József: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Ábel Péter: Két korrekció a Höllering-nekrológhoz Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Korompai János: Stúdióértékelés avagy kritikusi önkritika? Olvasói levél – Szerkesztői válasz

     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Jegyzetek a japán tévé ürügyén

Huszonnégy millió készülék

Róbert László

 

Huszonötmillió háztartása van Japánnak. Huszonnégymillió (75 százalékban színes) tévékészüléket tartanak nyilván. Nyilván – tokiói konformista rossznyelvek szerint – a hiányzó egymillióban a renitensen elidegenedett intelligencia a ludas. Kétségbeesetten silabizálom megsárgult jegyzeteimet további adatokért, összesen tizenkét csatorna. Ebből tíz maszek. Ám a fennmaradó kettő, az állami NHK a nézőknek 35–40 százalékát köti le. Leköti? Ki tudja?

Felnézek a füzetből. Csontosán sovány, majdnem beesett arc tekint rám öngúnyos szemekkel, hét év távlatából.

– Kentaro, ülj ide mellém, és segíts!

Kentaro Hirayama, az NHK egykori saigoni tudósítója úgy tenne, mintha alázatosan meghajolna, és ugyancsak rám förmedne:

– Mit akarsz? Még adatokat?

És sorolná precíz-unottan:

– A fekete-fehér készülék díja havi két dollár. A színesé kettőhetven. A hivatalos verzió szerint az NHK nem a kormánytól kapja a pénzt. Saját költségvetése van. Úgymond – önellátó.

– Tényleg rentábilis? Nem kell szubvenció?

– Számítsd ki!

– Hogyan?

– Ki tudja?

– Mondd tovább!

– A tévé vezető testülete egy tizenhárom tagú tanács, amelyet a miniszterelnök nevez ki a parlament jóváhagyásával. A testület választja meg az elnököt...

– Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy a kormánynak nincs beleszólása, ki legyen a tévé elnöke?

– Ki tudja? Ami biztos: húsz stúdiónk van. Száznyolcvan belső tudósítónk, húsz külföldi irodánk. Szuperműsorainknak átlagban tizenöt–húszmillió nézője van.

– Nálatok mi a szuperműsor?

– Hát a híradó és a szórakoztatás. A híradónak és dokumentumműsorainknak hivatalos, de sajnos ténylegesen is betartott elve a személytelenség. Ezen van a hangsúly és az objektív illusztráción (nem az objektív kommentáron).

Kentaro szeme még unottabbra vált:

– Ami a szórakoztató műsorokat illeti, ott az elv a szirup, horrorral fűszerezve. Ezt is betartják. Nálatok – gondolom – ugyanez, horror nélkül. Azért ha Tokióba mész, tartsd magad frissen szerda éjszakára; akkor megy éjféltől fél háromig a pornóműsor. Jobb, ha egyedül nézed, másképp elterelné valami a figyelmedet...

Íme, ez volt az (élet)képem a japán állami tévéről, mielőtt még láthattam volna.

 

*

 

1973 nyarát írtam Saigonban. A Nguyen Hué utca sarkán – nem messze a feketepiactól, ahol filmjeinkhez a nyersanyagot vásároltam – volt az NHK saigoni irodája. Ha módom volt, leültem a kétszintes lakás emeleti szobájában, és néztem, hogyan vágja Kentaro vagy az operatőr, Eiji Yamada a Thieu-rezsim életképeit. A fenti helyiségben volt kettejük lakása és a vágószoba. Lent, a két vietnami tolmáccsal az iroda. Saigonban haditudósító volt Kentaro, és ha a hadi helyzet úgy kívánta – illetve Yamadának másutt volt dolga –, természetesen ő fogta kézbe a kamerát.

Költségvetéséből minden hónapban megtakarított annyit, hogy saját politikai kontójára lefizette a Nguyen Hué másik sarkán a maszek labor mindkét alkalmazottját: nehogy fényt kapjanak az ő Thieu-ellenes snittjei. (Mert erre a rendőrségtől parancsuk volt.) Aztán megvágta, összerakta, és a riportot a következő géppel készen hazaküldte, így sokkal olcsóbb az NHK-nak. De annak, hogy a tudósító saját vágóasztallal rendelkezik, van még egy előnye. Kentaro esetében az, hogy megtakarítja dühét és lelkifurdalásait: mert ha a tokiói szerkesztő véletlenül Thieu-szimpatizáns, úgy – Kentaro szavait idézem – „nehezebben tudja manipulálni az anyagomat, amit én itt, Saigonban, a magam módján manipuláltam össze”.

Ésszerűség, humor és szakmai tisztesség ügyében – így együtt – soha sehol nem kaptam olyan felsőfokú leckét, mint abban a saigoni háló- és vágószobában.

De kollegialitásból is. Mert a magyar néző talán soha nem láthatta volna a Milyenek a magyarok Vietnamban-sorozatot vagy a Filmlevelet Graham Greene-hez, ha:

1. Kentaro egy szép saigoni májusi napon nem adta volna kölcsön – három hónapra – Bell and Howell kameráját, amely a második világháború és ilyen módon a dél-vietnami hadszíntér legpraktikusabb, mert földhöz vágható felvevő-gépe volt;

2. ha nem adott volna „kölcsön” ezerkétszáz méter „kiselejtezett” Fuji-filmet, amely miatt ugyan a pesti labor káromkodott, mert nem szokott hozzá, de amely ideig-óráig megtakarította nekünk azt, hogy a feketepiacon vásároljunk nyersanyagot, amiről soha nem lehetett tudni, hogy lejárt-e vagy sem;

3. ha a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságban dolgozó botcsinálta, tehát amatőr operatőrjeinknek Yamada nem tartott volna türelmes leckeórákat totálról, svenkről, közeliről...

S mindezt úgy kínálták fel, úgy, olyan nevetősen hajlongó alázattal, mintha én tennék nekik szívességet azzal, hogy elfogadom.

Hogy a fentiek milyen arányban tulajdoníthatók Hirayama és Yamada személyes tulajdonságainak, egyre mélyülő és immár egy életre szóló barátságunknak, illetve mennyiben következnek a japán ember, avagy a japán állami tévé „lelki struktúrájából” – az a magam számára is talány maradt öt éven át.

 

*

 

1978. augusztus végén tettem először lábamat Japán földjére. „Könnyedén” érkeztünk: összes csomagjaink – a kamerától a fogkeféig – Honoluluban maradtak. Egyetlen érték volt nálam: Kentaro Hirayama ajánlólevele az NHK-hoz. A repülőtérről felhívtam a tévé külügyi osztályát. Péntek volt, késő délután. Az osztály is víkendre ment. Megadták az egyik munkatárs otthoni számát. Mr. Ishiyimának elmondtam, hogy „koncepciónk” szerint (ez magyarul napidíjat jelent) nyolc nap alatt kell leforgatnunk másodmagammal, Dubovitz Péter operatőrrel együtt a Tisztelendők japán epizódját.

Ishiyima közölte, hogy nagyon örül. Én ezt megköszöntem, és kérdeztem, tudna-e valamiben segíteni. Azt hiszi, hogy tudna, mondta. Először is tanácsolna valamit: tekintve, hogy csomagjaink magunkra hagytak bennünket, szerinte talán az lenne a legjobb, ha hétfő reggelig átmennénk turistába, felülnénk a Tokyo-Tour városnéző járataira. Egy pillanat! – tette hozzá, és nemcsak a különböző turistacégek címeit, telefonjait, de a szerinte nekem politikailag és vallásilag legjobban megfelelő három idegenvezető nevét is megadta.

Soha ilyen terepszemlét! Mert szombat-vasárnap – ahelyett, hogy kéztördelve ládáinkat vártam volna a hotelban – megismertem a várost by morning, délután és by night. Voltam teaházban, a Kabuki Színházban, részt vettem egy shin-to, illetve egy buddhista vallási szertartáson. A délutáni városnéző programban természetesen szerepelt – mit tesz Buddha?! – az NHK megtekintése is.

Mit mondjak? Szép ház. Harminchárom emeletes, és 16 500 alkalmazottja van. (Ha az emeletek számát és a létszámot összevetem a magyar–japán lakosság megoszlásával, úgy tulajdonképpen majdnem arányos. Talán ha a két épület múltbeli rendeltetését hasonlítom össze, akkor a japán tévé demokratikusabbnak tűnik. Azelőtt is tévé volt benne. Annak készült.)

De menjünk tovább. A harmadik emeleten a folyosó üvegablakán át cammogva guruló futószalagokon filmdobozok unatkoznak. A lement műsorokat elektronikus agy vezérelte az archívum megfelelő rekeszeibe. Ámulatunkra kísérőnk felvilágosított, hogy az új módszer bevezetésekor – a harminc raktáros elbocsátása miatt – a műszaki személyzet kéthetes sztrájkba lépett. A dobozok unottan kocogtak tovább.

Éppen öt óra volt, amikor a híradó stúdiójának vezérlőtermébe érkeztünk. Éppen a híreket mondták. A tolmácstól megtudtam, hogy az építésügyi minisztérium a két nappal előbbi tájfun okozta károk egy részét megtéríti. Továbbá hogy egy év és két hónapi börtönre ítéltek egy Thaiföldről beutazott, japán származású férfit, akinek tizenkét felesége van. Tekintve, hogy saját nejeivel kereskedett leginkább, ezért nem indíthattak ellene vádat. De a bíróság szerencséjére vízum nélkül lépett japán területre. E két hír szerepelt az ötórai hírekben. Majd a sumo-bajnokság aznapi menetei következtek. (A sumo ősi birkózás, Japán nemzeti sportja. Szakértőinek és nézőinek száma mintegy százmillió. Ebbe beleszámítják a már említett tévéellenes, renitensen elidegenedett intelligenciát is, amelynek tagjai ilyenkor szomszédolnak.)

Ahogy a híreket néztük-hallgattuk, eszembe jutott, hogy a következő nyolc nap alatt a vallás-film mellett riportot kell készíteni a japán információs hálózat s főképp a telekommunikáció jellegéről. Ezért – amint a bemondó kijött a stúdióból – előzetes interjút készítettem vele. Szó szerint idézem:

– Öt órakor rendszerint tízperces híranyagot közlünk, de tekintettel a sumóra, most csak öt percet adunk. Hogy engem mi érdekel jobban? Sajnos a hírekre oda kell figyelnem, mert én olvasom. Persze, hogy a sumo. Sumo-közvetítések periódusában a tévé célja természetesen az, hogy ne zavarja a sumo-rajongókat. Ne térítse el figyelmüket, csak olyan hírrel, ami nagyon fontos. Ilyen a tájfun-segély. A többi nem érdekes...

Szerencse, hogy a kameránk Honoluluban maradt...

 

*

 

A felszerelés másnap, vasárnap este érkezett meg. Ez az üzenet várt Mr. Ishiyimától, akit természetesen nem kértem meg arra, hogy ő érdeklődjön a repülőtéren... És arra sem, hogy a nagykövetségi attasénk által rendelt drága és pocsék hotelszoba helyett olcsó és szép szállodába költöztessen át, ötszáz méterre az NHK-tól.

Hétfő délelőtt tizenegy órakor munkamegbeszélés a tévében, Ishiyimánál. Ami a vallási témát illeti – azonkívül, hogy a nagykövetségi hivatalsegéd beszélt nekem valami buddhista béke-boncról –, egyetlen nevem, címem nem volt. (Japánt egyébként csak a Pan American váratlan és véletlen ingyenjegye „tervezte be” a Tisztelendők sorozatába.) Ebéd után félkettőre Ishiyima átnyújtotta a bonc, azaz Reverend Sato címét és a találkozó időpontját. Fél háromra papírra fektetve a vonatindulások, a Fuzsijama térségének várható időjárási és látási viszonyai, továbbá, hogy Kyodóban a shinto, Tendiben a tenri vallás milyen rangú és nyelvtudású képviselője vár az állomáson. Végül hogy mikor nézhetem meg az NHK vallással foglalkozó, nekem „kipreparált” filmjeit.

Amikor másnap a százhatvan kilométerrel Kyodo felé száguldó vonat egy hídon lelassított, s alattam a vízben álló autók, a megszaggatott tetejű házak és pagodák jelezték a tájfun vonulását – már-már azt hittem, hogy a vonatlassítást is Ishiyima szervezte.

Csütörtökön befejeztük a vidéki forgatást. Éppen mire elfogyott a nyersanyag. (Szent Ishiyima majd megsegít!?) Elnézést kért, hogy az NHK csak Fujival dolgozik. (Eszembe jutott Kentaro és a saigoni feketepiac.) Felvettük a raktárból az ezer méter Fujit, és indultunk forgatni a Fuzsijama felé.

 

*

 

Péntek:

– Ugye ön kért egy tokiói családot is, hogy azon belül vizsgálhassa meg a vallási tükröződések társadalmi keresztmetszetét?

(De lehet, hogy Ishiyima azt mondta: a vallási keresztmetszet társadalmi tükröződését. Úristen, nem emlékszem!)

– Nos, egy kis türelmet kérek, mert még nem találtuk meg a szerintünk legmegfelelőbb családot.

Szombat, dél:

– Ugye, Mr. Róbert, ön lehetőleg munkáscsaládot kért? Nos, ha ma délután ötkor ráérnek, úgy elmehetünk egy ács családjához. A veje is ács. Az öreg buddhista, neje és veje shintoista hívők. Az egyik lányuk katolikus. A másik? Elnézést, azt nem tudom. 220-as náluk az áram. Nos, ha van idejük, akkor ötkor náluk nézhetnénk meg a tévéhíreket, és a másik film számára – ha úgy gondolják – ugyanakkor megcsinálhatják a telekommunikációs riportot.

Tátogtam. Eszembe villant, hogy az első megbeszélésünk során viccesen említettem Ishiyimának: ha szerez egy munkáscsaládot, jó lenne, ha ács lenne, mivelhogy József is... Jót nevettünk.

És délután ötkor, miután leforgattuk, hogyan reagál a mikádó palotájának nyugdíjas ácsmestere, aki azért enyhén baloldali, a hírekre és a sumóra, miután megittuk a meleg sakét, tekercset cseréltünk, és tükröztettük vallásilag a tokiói József, illetve szent családjának társadalmi keresztmetszetét... A fiatalabb lány ráadásul enyhén ateista volt. (Az, akiről Ishiyimának nem volt információja. Szerintem őt szánta meglepetésnek.)

– Mr. Yokota, mondja, milyen a japán tévé?

– Ó, mi főleg az NHK műsorát nézzük, a többi tízet nemigen.

– Miért?

– Ó, ki tudja! – felelte az ács.

– És milyen az NHK-műsor? – forszíroztam. Közben a képernyőn a sumót felváltotta egy dalvetélkedő. Az énekesek felett tizenéves zsűri ítélkezett. Ha igennel szavaztak, felkeltek, ha nemmel, ülve maradtak. Harmadik testhelyzet nem szerepelt.

– Látja, én így nem tudom megmondani – mondja József-Yokota. – Én nyitva hagyom a tévét, és leginkább csak ülök. Hol elalszom, hol figyelek. De hogy milyen a tévéműsor? Ki tudja? Olyan! – mutatott a képernyőre.

Yokota talán az én saigoni Kentaróm távoli rokona lehet. Ám ki tudja?

Hogy Kentarót és Ishiyimát mennyiben nevelte így anyukájuk és az évezredek – illetve szakmai magatartásuk mennyiben a tévé „lelki struktúrájának” egyenes ágú leszármazottja –, ki tudja? („Fontosabb a neveltetés, mint a származás” – mondja egy nyolcszáz éves japán szállóige.)

Ám, mint egy bizonyos Dunham írja A japán lét művészetében: „Amíg az emberek Nyugaton vagy hazudnak, vagy megmondják az igazat, addig a japánok sohasem hazudnak, ám fel sem ötlik bennük, hogy a teljes igazságról tájékoztassanak...”

Dunham nyugati, így nem tudom, igaz-e, amit ír. Kár, hogy nem tudom. Pedig ez lenne a fontosabb, és nem az, milyen a japán tévé...


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/08 58-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7775