KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Amatőr

A fej problémája

Dániel Ferenc

Hal Hartley-nak, a Semmi ágán, a Hihetetlen igazság, az Egyszerű emberek rendezőjének új hősei a végzet műkedvelői.

A világfilm dzsungelében nem vagyok éppen tapasztalt szafarivadász, de annyit én is megtanultam, hogy már az eleje-főcím leolvasásakor bizonyos tájékoztatásokhoz, lesipuskás adatokhoz juthat az ember. Például: kik a gyártók? Hal Hartley legújabb filmjét amerikai–francia koprodukcióként hirdetik, valójában az Amatőr négyszeres pénzügyi együttműködésben készült, angol és francia tévések is hozzáadták a magukét, ami műfaji vagy stiláris értelemben legalább annyit jelez, hogy a mű a hollywoodi szabvány tól el fog térni. Esetleg nem lesz a kiállítása oly pazarló és elegyes, a dinamikája nem fog minden pillanatban lehengerelni, az ocsmányságokkal csínján bánnak, a férfiszínészek nem lesznek annyira machók vagy görcsösen mulattatók; a nők nem jelképezik a feminista foxi-maxik kötelező tananyagát; nem emlékeztetnek rá a történet minden fordulatával, hogy itten a jó és a rossz vívja élethalálharcát, nincs minden szcénára ráütve a „véglegesítés” pecsétje, és így tovább… a néző szerencséjére az Amatőr jópofa, nézhető film, kevéssé típusos álomgyári termék. Hal Hartley, egyszemélyben forgatókönyvíró, rendező és némelyest producer is, mint egy globetrotter, otthonosan fickándozik a kinematográfiai közegben, amely lehet euro-amerikai, nemzetközi, GATT-szabadkereskedelmi, mérsékelten apokaliptikus és élvezhetően cinikus.

Rögtön, a bevezető képsorokban látunk földön heverni egy pszeudo-hullát, női szemtanúval. Ismeretlennek tetsző város jeltelen utcakövezetén. Mintha a rögzült látványnak nem volna jelentése. Azután időben lóugrásszerűen beindul a történet: közepes minőségű csehó, tagolatlan jelenetfoszlányok, egy nő fennhangon pornóelbeszélést ír; betámolyog a színre egy vérző fülű férfi, rendel és holland pénzzel fizet. Minden esetleges – az, hogy New Yorkban vagyunk, hogy a sztori főszereplőit látjuk-e (Isabelle-t és Thomast), hogy van-e sorsuk, múltjuk, s hogy a továbbiakban lesz-e közük egymáshoz. A férfi balesetes, emlékezetevesztett, amnéziás. A nő kiugrott apáca, Isten báránya, kényszeres szűzlány, és talán tehetség is. Mindkettőjüknek a maguk módján „fej-problémájuk” van. Vonzódniuk kell egymáshoz. Erre mondanám, hogy Hartley azért tőről metszett amerikai filmes (is), mert az amerikai mítosznak egyik alapvető mitologémája a „baj a fejben”. Kívül a világ, belül a magyarázat: amnézia vagy Alzheimer-kór, Jekyll-féle vegyszeres beavatkozás vagy kromoszóma-rendellenesség, arctorzó vagy pusztító szépség, álarc vagy plasztikai sebészeti termék, és így tovább… kimeríthetetlenül. A fej problémája vagy megoldható, vagy nem. A világ vagy képes igazodni a bonyodalmas fejhez, vagy inkább elpusztítja az egészet. Könnyezünk, nevetünk, ámulunk, tolerálunk, szuggerálunk, lövünk. Olykor az analitikusra bízzuk, hogy pászítsa helyére.

Hartley javára írnám, hogy fapofával vezényelvén determinisztikus véletlenekben bővelkedő filmcselekményét, alig turkál, alig kotorászik a szereplők fejében. Gyógyászati buzgalom hiányában nem is akar eljutni „a lélek legmélyéhez”. Még az is többé-kevésbé kiderítetlenül marad, hogy a Martin Donovan megformálta Thomas, ez a jóindulatú, olykor jósvádájú, gyöngédségre hajló, hontalan fickó azonos-e a trauma-előtti nehézfiúval (lásd: pornóüzlet, zsarolás, ölés vagy felbujtás, lélekmérgezés). Thomasnak rokonszenves az aurája, de nincs érdes jelleme, egyénisége, amely a távolhoz visszavezetne. Ez melegágya a paródiának: ha a jövő oksági viszonyba szövődik a múlttal; azaz ha a Thomast üldözők, bérgyilkosok, bosszúért lihegők „egészen” meg akarják semmisíteni hajdani bűnei miatt – miközben ő pillanatnyi jelenben létezik –, az akció nevetségbe, az igazságtétel majomperbe fullad. Vajon nem erre utal a film ironikus címe: „amateur” – mindannyian a végzet műkedvelői volnánk?

A végzetnek igen, a mesterségnek nem. A tekintetből nagyon is profi Hartley, hogy az üldözés, a hajsza, hajszoltak és üldözők idegjátszmája jól ismert panelek mentén zakatoljon végkifejlete irányába (bizonyos mennyiségű hulla, balkezes áldozat s legkevésbé „pszeudo”). Az előregyártott felhasznált mozielemek viszont pontos támasztékul szolgálnak ahhoz, hogy a játék úgymond műfaji szabályait fölrúgjuk, frivolan kezeljük, hogy csúfot űzzünk belőlük. Hol van az megírva, hogy Isabelle, az apácák nevelte szűz ne kezdeményezzen pettinget minden alkalmatlan pillanatban? Hogy riválisa, a beszélőnevű Sofia Ludens, hivatásos bestia és pornósztár ne válhatna „furt und furt” gyámoltalan áldozattá? Ebben az állítólagos történelem utáni korszakban melyik cenzor botránkozhat meg azon, ha a kőkemény pornó-kiadóból feltör a századelő Ohnet-ja, Vasgyárosa? A hivatásos bérgyilkosból az elméleti közgazdász? A rendőrnőből az együttérző lélek esszenciája? Ha az őrszobán nem őriznek? Ha a világmárkájú távtelefonok bedöglenek? Az agyba-főbe villanyozott kínvallatott miért ne rohangálhatna ámokfutóként? Miért ne lőhetne minden mozgó célpontra, ha fegyver akad a kezébe?

Inkább szórakoztat, mint szuttyongat, hogy a játék kimenetelében perdöntő (?) drámai kérdések maradnak megválaszolatlanul: kié a bársonyos hang, melynek hatalmában áll bármelyik földrészen brávókat, bérgyilkosokat mozgósítani? Miért nem eszik Isabelle, ha az éhségtől hányhatnékja van? Mit vél fölfedezni egy szexis videoklipen Thomas, amikor a testi valóságtól sem kattannak helyükre a dolgok? Mitől támadókedvűek/segítőkészek a történet felületével érintkező idegenek? Honnét veszi a bátorságot Sofia Ludens, hogy kisded játéka tétjét egymillió dollárra emelje? Nem magyarázkodunk – sugallja Hal Hartley rendezői alapmagatartása –, mert a világ, ez a végtelenített mozgólépcső, már roskadozik, akadozik a válaszoktól, magyarázatoktól, reflexióktól, megoldott rejtvényektől. Ehelyett inkább elidőzik hősei arcán, egy-egy gesztusán, üresjáratán, köznapi cselekvésén, mintha dokumentumokat rögzítene a semmiről, a talány nélküliségről. Oké. Mindez megfelel a mozgólépcső kultúra alapelvének, amely a permanens mozgás és a krónikus tisztázatlanság közepette egyetlen kizárólagosságra figyelmeztet: a múlt nem azonos a jelennel. S ha nem tudhatjuk, holnap mi lesz érvényben, szinte ajándékszámba megy, hogy legalább az elmúltakon túljutottunk. Jelenrévület nélkül ez a nemzedék nem képes létezni. A szabadság, a jövőbe vetett vakugrás kockázata nem kívánatos, nem vonzó a számára.

Pontosan itt üt vissza az Amatőr laza-feszes professzionizmusa. A szabadsághiány és a kockázattól való riadalom minősíti vissza Hal Hartley-t ígéretes, ünnepelt filmesből jóképességű B-kategóriás rendezővé. Keményebben fogalmazva azt is mondanám: nem igazi látnok, sem éberálmodó. Víziója a filmből táplálkozik, s nem képzelete színpadáról. Nagy különbség. Elismerem, már-már unalmas, sőt, tűrhetetlen a filmművészet nagy bölényeire hivatkozni, de mire, kikre hivatkozzunk? Éppen most, amikor e kis filmbeszámolómat írom, halt meg Lindsay Anderson, az angolszász film művelt, okos fenegyereke (arisztokratája). Ha csak futtában felidézem a Britannia Gyógyintézet robbanékony jeleneteit, vad anarchizmusát, szabadságban tobzódó kultúraellenes támadásait, a szenvedélyt, amellyel Anderson a kikezdhetetlennek tűnő brit hagyományok ellen zúdult, mindehhez képest az Amatőr szolid munkának tűnik. Szolidnak és szűkösnek. Mintha a látószögéből kivetített koordinátahálón kívül a terep nem volna aláaknázva, mintha a kívüleső világ semleges volna. Díszlet. Nagyváros, ahol „egyébként” az emberek dolgaik után sietnek. Drugstore, ahol „amúgy” a vendégek isznak-esznek. Elhagyott házak, melyekben alkalomszerűen fiatal párok szeretkeznek. Várócsarnok, amelyből kimetszhető a bűn vagy a bosszúvágy színtere, de önmagában veszélytelen. E tárgyiasság maga a szűkösség. Hartley hat főszereplőt keverget, hajszol, hajkurászik egymás körül, egymás ellen, egymásért világvégi hidegvérrel, de esze ágában sincs felforrósodni/megzavarodni olyan mozzanattól, amelyet az apokalipszis szeszélye dobna felszínre. A láthatatlan lovasok neki nem dobognak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=771