KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

A TNT filmmúzeuma

Ki emlékszik még a brillantinra?

Almási Miklós

A régi filmek vonzanak, mert kirándulhatunk a tegnap mikrovilágába: sehol egy highway vagy egy McDonald's. Dr. Utólagként nézzük ezeket a filmeket.

Nem is kell odanéznem, árulkodik a hadaró fejhang: a TNT-n a harmincas-negyvenes évek amerikai filmjeit vetítik. Többnyire nem mesterművek ezek, csak B-movie-k, azaz másodrendű sztárokkal, olcsó költségvetéssel készült alkotások, de olykor, mikor már túl sok vér folyt aznap este, azért mégis néznivalók. Igaz, legtöbbször fonákjáról: olykor csak a mulatság kedvéért nézem őket – vadászok a primitív dramaturgiai fordulatokra, a szájbarágó gesztusokra, vagy mulatok a hajcsodákon. Drámai veszekedés hajnalban, de a feleség (akkor ébred) mintha most jött volna a fodrásztól, a férj haja feketén, lenyalva csillog (van, aki még emlékszik a brillantinra?), és én higgyem el, hogy ezek tényleg ölik egymást… Ez a perfekciómánia akkor is egyedül állt a szakmában: a francia filmekben többnyire trehány férfiakat és kócos nőket lehetett látni, hasonlóan irreális helyzetekben. De legalább a külsejük olyan volt, mint az életben.

Most épp A sas szárnyai (The Wings of Eagle) háborús filmet játsszák. Mit mondjak, jobb, mint egy mai Schwarzenegger. Repülőgép-anyahajó a II. világháború csendes-óceáni csatáiban. Szeretem ezeket a nagy monstrumokat, a sok vasajtót, a csattogó, forgó akármit, a kapitányt, aki gondterhelten tolja hátra sapkáját izzadó homlokáról, meg a hazatérő sérült gépet, amint az egész fedélzet segít, hogy sikerüljön a leszállás. (Nem sikerül.) Sziréna, reflektor, rohangászás – a fegyelem gépezete. És aztán a torpedótalálat.

Tudom, hol van ez a sztori túlszidolozva, hol mesterséges a dramaturgia, de még így is átjön az igazi dráma: mindent megtesznek, aztán elsüllyednek, vége, kezdhetik elölről. És elölről kezdik, sebesülten, féllábbal.

Ettől kezdve már limonádé, a parancsnok, bár súlyosan megsebesült, mégis kéri, hogy ismét bevessék, igaz, nem a légierőnél, csak egy kisebb csatahajón, de azért ott is karakán legény, ő menti meg a manővert (ki más…?) A végén megtanul forgatókönyvet írni, hogy mindenkit taníthasson. Ez már a tupír, amitől visszafelé is édeskés lesz az egész történet. Csak az a gáz, hogy ez a sztori majdnem dokumentumszerűen igaz: a filmbeli hős – történelmi figura, Franck Wead, aki tényleg repülős volt, és tényleg átképezte magát, végül John Ford számára is írt könyveket. Itt, Hollywoodban viszont csak ennyi sikerült belőle.

Valahol majd mindig elrontják, mert minden hatáselemet bele akarnak gyömöszölni a sztoriba. Pedig a mese akkor jó, ha vannak el nem kötött szálai, ha valami csak úgy, magyarázat nélkül a levegőben lóg, kicsit kócos, nincs kiglancolva. Ezt már a 40-es évek Hollywoodja sem bírta ki – legfeljebb a legnagyobbak, mint William Wyler, harcolták ki maguknak az ehhez való jogot. Micsoda nagy film is az Életünk legszebb évei. A nagy trouvaille a mindkét kezét elvesztett géppuskás figurája volt: Wyler egy civillel (Harold Russell-lel) játszatta el a szerepet, azzal a veteránnal, akivel a dolog megesett. A legjobb jelenet: a félkezű cigit vesz magának – már a háború után, már benne a langyos békében. Egy odahaza lapító „jó amerikai” (a zászló, jelvényként a gomblyukában) csak ámul, milyen ügyesen bánik a két horoggal a rágyújtáskor. Majd odahajt a félkezűköz, majdhogy vállon nem veregeti a hazafias csodálattól, aztán azt mondja, hogy egy bizalmas kérdést szeretne feltenni neki – persze arról, hogy miképp boldogul kéz nélkül a nőknél. A félkezű meg csak néz, a jelenet szívszorító, de aztán jön egy rendes manus, és bemázol egy nagyot a „hazafinak”. Ilyet egy normál hollywoodi filmben más nem engedhetett volna meg magának. Erre céloztam, mikor azt mondtam, hogy az élet apró kis jeleit csak a nagyoknak sikerült becsempészniük a filmekbe. De ha ezek nincsenek, akkor megfagy a kép, és ötven év távlatában csak a rózsaszín máz marad…

Szóval, a hibákra vadászom, a hazugságot akarom tetten érni, és jó nagyot röhögni rajtuk. Ami nem valami épületes passzió este tíz után. Végül is semmi értelme. Mindenki tudja, hogy ilyenek – ezért nézik az egész világon. Ráadásul még mindig jobbak, mint a csupavér-csuparém mai szörnyűségek. Mégis: jólesik nagyokat röhögni a vaskos baromságon.

Az a baj, hogy túl sokat tudunk, dr. Utólagként nézzük ezeket a filmeket. A háborús történetek esetében – ahol nem nevetséges a kosztüm, meg a brillantin, a tét is reális – azon akad fenn az ember, hogy milyen szemérmetlenül díszletben csinálják a tengeri csatajelenetet, vagy a sivatagi támadást: mert ma már meg tudjuk különböztetni az eredeti helyszínt és a vetített hátteret. Annak idején, gondolom, csak ámultunk.

Mikor elkezdtem foglalkozni a régi Hollywooddal, valaki figyelmeztetett, nézzem meg a színészek életkorát: a stúdiók úgy osztották ki a filmet, hogy a főszereplő férfi 55 körüli, az asszony 30 körüli legyen, pontosan nem besorolhatóan: ugyanis ez volt a domináns korosztály a mozikban, így aztán a 60 felé ballagó középosztálybeli ifjú harminc körüliként láthatta viszont magát a vásznon. (Akkor még nem voltak yuppie-k). Ezért van annyi 60 és halál közti férfiszínész ezekben a filmekben. (David Niven hány éves koráig játszott amorózó szerepeket? John Wayne pedig ifjú korában is öregebbre maszkírozta magát.) Ez az apró trükk az életkorral a 60-as években kopott ki – a stúdiók előbb 20-as, majd – a televízióval – tizenévesekre kezdtek építeni. Legalább ilyen forradalmi változás volt a 30-as 40-es (mísz) nők leváltása: Marilyn Monroe nemcsak telt bájaival és erotikus sugárzásával aratott, hanem azzal a szemtelenséggel ahogy ezt a generációt lesöpörte – attól kezdve jöhettek a tinik.

Apropó Marilyn: milyen vastag volt, te úristen! (Legalább 20 kilóval veri a mai élmezőnyt…) Szinte hihetetlen, mennyit változott a nőideál súlyban és méretben. Ma egy ilyen nagy seggű lányt még a filmgyár környékére se engednének. Anorexiás lett a mozi (nem biztos, hogy a filmek előnyére). Másrészt, akkor mindenki ilyen vastag volt, ami mai szemmel esztétikai túlzás. Ezen kívül mikor így, ömlesztve kapja az ember ezeket a raktári filmeket, feltűnik a sok hasonló arc – mindenki valakinek az utánzata: Myrna Loy-, Lana Turner-, meg Hayworth-hasonmások járkálnak egyik filmből a másikba. Bette Davies tényleg unikum volt, nemhiába lett legenda – nem lehetett utánozni.

Egy időben az volt a mánia, hogy a befutott sztár arca nyerő tipp, az új színésznőt a már sikeres fazonra kell igazítani – ez volt a plasztikai sebészek virágkora. Günther Anders – a nemrég meghalt kitűnő kultúrszociológus – egy kis dokumentumesszét írt ebből a sorsból: egy fiatal, tehetséges kislány szép sikert ért el, a sztárcsinálók felfedezték. Nosza be a műtőbe, fogak, szemvágás, nyakhajlat kicserélve, egy év alatt új külső. Aztán a film, amiben mint sztár debütált, nagyot bukott, a kislányt azonnal elfelejtették, az meg azóta identitás nélkül kereng a világban.

Másképp nézzük a filmeket, átalakult filmlátásunk: részint a televízió miatt, részint a képi túlkínálat révén. Először is eltűnt a kizárólagos hatás, a mozi mint egyetlen igazi mesevilág. (Az áhítat utolsó gesztusait Mándy Iván írta meg a Régi idők mozijában.) Aztán: minden sztorinak ismerjük már előzményét, szinte minden film remake, volt már ilyen, a mese-vázat, a hőst, a szituációt ismerjük, kivéve a legvéresebb megoldásokat. Mivel minden este nézünk valamit, ezért a képek folyton átmennek egymásba, összemosódnak. Mickey Rooney vagy Jack Lemmon volt az a fószer, tudod, abban az izé filmben, ahol a lépcsőházban legurult a kövér kínai.

Egyszóval szaturálódtunk, amitől persze még nem lettünk kevésbé éhesek egy-egy jó képregényre.

A régi filmek vonzanak, mert kirándulhatunk a tegnap mikrovilágába: engem például az egykori életforma dokumentumai bilincselnek le. Poros farmot láthatok Dél-Dakotában, sehol egy highway, meg McDonald’s; vagy New Yorkot a harmincas években, nemcsak a mai már mosolyogni való (vagy éppen csodálatos, mert muzeális) kocsikat, de azon is ámulhatok, mennyire más volt az utcák, bisztrók, pályaudvarok flórája, (pl. a hálókocsi kalauz eleganciája), pláne a lakberendezés: mai szemmel – a mai Amerika-képhez képest – szegényes, vagy nevetségesen hivalkodó. Emlékszünk még a csőbútor „modernségére”? Hogy még volt köpőcsésze a lépcsőházakban, hogy mindenki cigizett, hogy kalap nélkül nem lehetett dekást látni?

A mából nézve talán a legfurább a nők agresszivitása. Negyven-ötven évvel ezelőtt már olyan rámenősek voltak, mintha a mai feministáktól tanultak volna. Persze a maguk módján: ez a stílus inkább sport, mint erotika: a skalp a fontos, nem a romantika. Felháborodnak, ha nem ők a kezdeményezők (és akkor is, ha a pasik olyan mulyák, hogy nem veszik észre, mit akarnak), aztán mosolyogva és gorombán ejtik őket, ha már nincs rájuk szükségük. Típusok sora készült erre a mintára: a vamp, a flapper, a szűzies démon, a tűzről pattant, vidéki kislány… Nem csoda, ha a manusoknak reszket a térdük, mikor szerelmet kell vallaniok. (Jimmy Stewart tudta nagyon ezt a sajátos férfi-dadogást: a TNT-n vele is volt egy sorozat. Ő legalább jó színész.) Mert ezek a fiúk (a mese szerint) csak irodájukban – birtokon belül – machók, egyébként az I love you-n túl nemigen terjed szótáruk.

A képi megfogalmazásra csak akkor figyel az ember, ha valami rendkívüli történik. Itt még nincsenek vizuális effektek, és persze az európai formalista iskola vívmányait sem használják – csak összezavarnák a néző fejét. A B-movie-ban az a megható, mikor kilépnek a közhelyekből. Preston Sturges (vele is volt egy sorozat ezen a muzeális csatornán) egyszer egy jóarcú, csinos srácot állított be a „rossz ember” szerepébe, jóllehet a hollywoodi formula szerint a rossz embernek csak rossz arca lehet, nehogy eltévedjen a néző. Óriási balhé lett belőle, a filmet majdnem leállították. Pedig a szereposztás dramaturgiailag is indokolt volt: a szépfiú a történet szerint nagy szélhámos volt, mindenkit átvert. De a szabály, az szabály, a „formulát” nem szabad veszélyeztetni. Sturges végül győzött, de külön kasszára kellett mennie, saját maga producere lett. És büntetésből máig nemigen lehet tudni róla, hogy milyen jó rendező volt. Egyike lett a titkos nagyoknak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 44-46. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=770