KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
   1994/november
• Mikola Gyöngyi: Akik sosem győztek Fábri Zoltán
• Illés György: Vádló a védőről Fábri Zoltán
• Jancsó Miklós: A Rio de la Plata mentén Fábri Zoltán
MAGYAR FILM
• Kornis Mihály: Bűvös Enyedi Bűvös vadász
• Bakács Tibor Settenkedő: Szerelmes fejvadász Bűvös vadász
• Zsugán István: Mentőöv: a videó Beszélgetés Szomjas Györggyel
MÉDIA
• György Péter: Van Gogh, a segéderő Reklámvilág
• Kozma György: Túlfogyasztás Búcsú a reklámoktól
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Velencei biciklisták Jegyzetek az 51. Biennáléról
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Ki emlékszik még a brillantinra? A TNT filmmúzeuma
KRITIKA
• Dániel Ferenc: A fej problémája Amatőr
• Ardai Zoltán: Ázó tájon Puszta formalitás
LÁTTUK MÉG
• Bíró Péter: Forrest Gump
• Nagy Gergely: A mi házunk
• Nánay Bence: Pancserock
• Takács Ferenc: Szabadesés
• Mockler János: Az arc nélküli ember
• Tamás Amaryllis: A Philadelphia-kísérlet folytatódik
• Hungler Tímea: Sorsjegyesek
• Sneé Péter: Jack, a villám
• Schubert Gusztáv: A pokol angyala

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Bűvös vadász

Bűvös Enyedi

Kornis Mihály

Nem vagyunk egyedül, az istenfáját, vegyük már észre, mások is élnek itt: vakondokok, csigák, nyuszik, óvodások, ezer mindenféle nemecsekje a földi létezésnek.

Ez a film arról szól, hogy a világ egy, minden egy, egy az, ami él, ami van: Aki Van. Egy ez. Te vagy az, tulajdonképpen. Az Vagy Te. Te halsz meg, ha vége a világnak. Vigyázz magadra, mert Istenre nem szabad számítani. Ha bekalkulálod, nincs. A létezés hasonlatos az ördöggolyóhoz: egy darabból faragott, számtalan dimenziójú műalkotás. Teremtmény. Valaki álma. Mindannyiunk álma külön-külön és egyszerre. Hérakleitosz: „Az alvók munkálkodnak és együttműködnek abban, ami a kozmoszban történik… Ugyanaz van benne az emberben élve és halva, és ébren és alva, és fiatalon és öregen. Mert ezek átcsapva azok, s azok ismét átcsapva ezek.”

A lélek álma. Egy ártatlan kisgyermek álma, vegyük úgy. Higgyünk ebben.

Ha a hihetetlenben nincs hited, nincs remény. Tegyük fel, hogy a kegyelem, ami váratlan ajándék, gyermeki természetű. Nem alaptalan feltételezés ez, bár nem támasztja alá semmi a világon. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisgyermek, akit a mamája elvitt az operába, A bűvös vadászhoz, és ő elálmodozott rajta, amíg nézte. Így keletkezett a világ. És a világ úgy alakult, mint A bűvös vadász. Ez az opera. Ez a film. Amit az opera alapján, a történetet a mába áthelyezve filmre álmodott Enyedi Ildikó. S amit azután Enyedi Ildikó sebezhető pontjainak kiaknázásával sok néző számára bizonyára nehezen érthető, tempótlannak tűnő mozivá gyúrt át az ördög.

Ez a film arról szólt volna, ha igazán sikerül, hogy a létezés sokágú, sokablakú, de mögötte Egy van. Nem tudni, ki. Rendjét csak egy gyermek érti. Ebben a hihetetlen rendetlenségben, zűrzavarban, az eredendő vétkesség zűrzavarában csak az igazodik el, aki ártatlan, mint egy nyúl. A nyúl a vadász mindenkori áldozatának metaforája. A vadász mesterségének problematikája abban van, hogy ölni kénytelen. Ölni nem volna szabad. Ezt az emberiség azóta tudja, mióta nem majomcsapat – mégis öl. Ezer jó oka van rá. Vadászra szükség van, pedig ölni nem szabad. A vadász minket és érdekeinket képviselve egyre mélyebbre ereszkedik a rosszban. Mert a vadász: vadász. Ha nem, akkor áldozat. A helyzet megoldhatatlan.

Ekkor lép be a képbe, olykor, a Váratlan. Amiről-akiről semmit nem lehet tudni. Lehet, hogy a kislányod éber álma. Lehet, hogy csak te álmodod magadnak, hátha egyszer a kislányod fog megmenteni. Álmában. Csuang-Ce pillangója vagy. Magunkat öljük, szüljük, magunkat álmodjuk, mi emberek. Nincsenek véletlenek. „Ahol nő a veszély, ott közeleg a Megmentő.” Titokzatosan ősrégi tudás: a legvédtelenebb, a legártatlanabb mentheti meg a legbűnösebbet. Ha egyáltalán. Nem biztos, hogy meg fogja menteni. De más biztosan nem menti meg.

És akkor megmenti. (Olykor.) Miért? Érthetetlen.

Minden ártatlan kisgyermek édesanyja az Isten anyja. Mária, a kegyelem anyja szoptat. Maga is földi lény. Sőt. Hogyan? Érthetetlen. Nincs mindenre válasz. A ráció a képzelet megváltása nélkül ördögi természetű. Hogy úgynevezett tökéletes technika birtokába jutottunk, tehát a legkisebb erőfeszítés nélkül is meg lehet ölni egy embert, vagy bármely más élőlényt: nincs rendjén. És nem is igaz a tökéletessége. Mert ellenőrizhetetlen, tehát ördögi. Ahogyan a repülőgép sincs rendjén. Karátson Gábortól hallottam, és egyetértettem: égbe jutni gépi úton, szárnyak nélkül – nem rendjén való. Viszont a megfestett Szűz Mária szoknyája alá bújni egy üldözött nyuszinak abszolút rendjénvaló. Hétköznapi eset. Szorongattatás idején különösen sokszor történik meg ez, olykor sorozatosan egymás után. Kérdezd csak nagyapát a világháborúról!

A Bűvös vadász című film arról szólt volna, ha sikerült volna, nagy művészi erővel, hogy ezekről a dolgokról a mi civilizációnk jó ideje megfeledkezett. Mindent elfelejtettünk, ami valóban fontos. Már csak a gyerekek tudnak ezt-azt. Például, ne ölj. Állatot se ölj, nemhogy embert. Értsd meg: Az Vagy Te. Nem tudhatod, lesz-e, és hogy ki lesz a megmentőd. Egy csiga is lehet. Valamikor ezt sejtettük, de mára már elfelejtettük, mint annyi mást. Úgy adjuk el a lelkünket az ördögnek, hogy észre se vesszük. Nem tudjuk, mikor vagyunk kapcsolatban a rosszal.

Semmit sem tudunk.

Még Webert se ismerjük, valljuk be, a leghíresebb operáját se, egyáltalán… Lássuk be, feleim, bunkók vagyunk.

 

*

 

Nem tudom, tényleg, megsaccolni sem merem, hogy abból, amit fentebb elmondtam, mennyi dereng fel egy nálam is nagyobb bunkó számára, egyáltalán, mit lát, mire figyel fel, vagy ne adj’ isten, hol veszti el az érdeklődését az átlagnéző, ha (ha!) megnézi majd e filmet valamelyik moziban. Mindenesetre számomra jó ideig nem vált világossá, amikor először láttam, hogy például kinek a nézőpontjából ábrázoltatik a történet. Igaz, ez cseppet sem zavart – engem. Sőt, kifejezetten élveztem, hogy jó darabig nem tudtam, amit látok: krimi? lélektani dráma? álom? Úgy tűnt végül, valóság, pontosabban kalandfilm, ám amikor a terrorista elhárító osztag tisztjéről kiderült, hogy az maga az ördög, szóval a kilencvenes évek hétköznapjainak undok banalitása boldog mese formájában közelített felém – miért is ne? – hátra dőltem a székben, meg voltam főzve. „Olyan nyugodtan mesél, ahogy a mamánk annak idején, szóval ahogy kell, minden részletet kiteregetve, a műtétet, a varázsgolyókat, a zsebkendőt, amiben a varázsgolyókat tartják…” A történetmondásnak ez a nagyon szabad, óvodásosan játékos módja, hogy a montázsoknak, olykor a jelenetek egymásutánjának is mágikus, asszociatív a logikája, elbűvölt. A középkorban játszódó betétek különösen! Úgy gondoltam, biztosan az opera cselekményéhez tartozik ez is, amelyet ugyan én sajnos nem ismerek, s ezért kicsit homályos maradt a film sztorija és az opera cselekménye közti kapcsolat, mégis szellemesnek találtam, hogy a film két, egymástól látszólag független eseménysor között váratlanul sokféle – gondolati, mitikus, vizuális – összefüggést varázsol elő a montázs mágiája segítségével. A film közepe táján, amikor a festett Szűz Mária szoknyája alá rejtette a vadászkutyák elől menekülő nyulat, jöttem rá végérvényesen, hogy „de hisz ez az egész a főszereplő házaspár kisgyermekének a másodperc töredéke alatt átélt asszociációja!” A kedve. Az élet mint opera. Gyermek-kedély, nem csak happy end hajlam, de bölcs és tiszta ítélet a felnőttek világa felett: „a papa olyan munkát végez, amilyet senkinek nem volna szabad, és a mamám is túl sokat van egyedül, de nem csak ő szeretne szerelmes lenni valakibe, én is szeretnék szerelmes lenni ugyanabba, noha legjobban a papát szeretjük, mert a papa boldogtalan, mint minden papa…” S hogy az élet csupa csoda és kaland, és minden pillanata szép, mert végzetes. De azért hátha jó a vége…

A kalandba oltott mesefilm-történeten aztán még egyet csavar a rendező, s egyszer csak egy Nabokov tollára méltó szerelmi háromszög közepébe csöppentem, amelyet a kislány tudatán át leshettem meg. „Talán ő találja ki az egészet!” E sejteni engedett nézőpont borzongatóan erotikussá tette a szerelmi szálat. „Anyukámnak megtetszett egy jóképű és láthatóan okos Másik. Hű, ha ezt a papám is látná!” És látja. Ilyet nem szoktak magyar filmben jól ábrázolni. A napfény a játszótéren, azok a fájdalmasan gyönyörű, őszi fények! Lassú, remegő levegőjű fahrtok… Hosszú idő után először ebben a filmben láttam újra szépnek Budapestet. Mindenki tudja, hogy Budapest már nem szép. Itt mégse volt bántó hazugság a szépsége: ötéves koromban nekem is nagyon tetszett. A legszebb pesti bérház márványlépcsője – de csak mint egy lépcső a házban, „ahol lakunk”. Milyen álomszerűen gurul el azon „a pöttyös labdám!”

S ez a sokféleképpen baljós történet – olyan jól végződött! Katartikusan jól. Majd kiesett a szívem a felzúgó örömtől, amikor a festett Szűz Mária másodszor is megelevenedett: lelépett a képről, és futott, ahogy a lába bírta, hogy végül – mintegy kulcsot adva a történet összes, esetleg addig nem értett fordulatához – a házaspár kislányává változzon át, és megmentse a mamát a papa lövésétől, kettejük bűnösségét egy könnyű mozdulattal tegye semmivé: puszta kézzel kapja el a golyót! (Szexuálpszichológiailag is hibátlan elemzés.) Olyan remélt volt ez, mégis oly váratlan, diadalmas, visszafelé is mindeneket megvilágító, bár a remény valóságát tekintve kérdéses megoldás, hiszen a megmenekülésnek e fajtájánál aligha létezik valószínűtlenebb…

 

*

 

Úgy szeretem ezt a filmet, mint gyerekkoromban a mesefilmeket, például a cseh Volt egyszer egy királyt, nem tudom, emlékszik-e még rá valaki? Szerelmesen szerettem, bambán, elfogultan. Az se volt remekmű, azt hiszem, de a számomra mégis az volt. És az is maradt.

Tudom, a Bűvös vadászban rosszul, műtermien világított a (mű)makk, s hitelt nem érdemlő módon esik az eső, instrukcióra menetelnek a birkák is a vásznon, jobbról balra. Azt se lehet érteni, miért nem hal meg az, aki szuperbiztos csodagolyóval lövi főbe magát? Pláne, hogy utólag még el is magyarázzák, azt a mama csak úgy álmodta! Etvasz költőisesz… – mondaná erre Nádasdy Kálmán rendezőtanárom, ha élne. S tudom, hogy ez a film nem is magyaroknak, de elsősorban német nyelvterületre készült, ahol, az alkotók úgy képzelték, A bűvös vadász című Weber-operát minden jó házból való kisgyerek betéve fújja, úgyhogy ebbe a mézédes filmálomba valószínűleg eleve bele is lett tervezve a honi bukás, „a magyarok úgyse fogják pontosan érteni, no zakson”, mert fő az értő nyugati visszhang. Ámbár, a külföldi fesztiválszereplés alapján az a gyanú fészkelt belém, hogy Webert már odakint se fújják kívülről, ott is bunkó a többség. A másod-harmadosztályú kosztümös filmekre jellemző jelmezkölcsönző-illattól se sikerült megóvni a mesei középkorban játszódó jeleneteket. És azt se lehet érteni, hogy a végén mi a fürlajosnak rohan a kedves mama a kedves papa után, mármint azon kívül, hogy a drámai hatás elérése végett meghalhasson, illetve megmentessék, s ezáltal a filmnek szép és tanulságos vége legyen végre, nagy nehezen!

És miért olyan tehetségtelen-lomposan fut ez a Szűz Mária? Miért nem inaszakadtából, halálos aggodalomtól űzve rohan, mint régen az a Valamilyen Koch keletnémet olimpiai bajnok futónő, szóval ahogy kell, mintha önnön életéért futna – miért nem száguld hitelesebben a kegyelem, tessék mondani?

Mindez nem érdekes, mégse.

Nem ezekért tetszett a Bűvös vadász.

Csak jó volt nézni.

Jó volt, hogy mese. Jó volt, hogy a mama levetkőzött, aztán felfogta a haját, mélyen önmaga szemébe nézve, szerelmesen, a tükör előtt. Jók voltak ezek a vallomásos dolgok. Jó volt a zene mindvégig, mindenféle zene jó volt, és tök jó volt a megszólalásuk dramaturgiája! És pompás volt a Csiga története éppúgy, mint a Nyúl története! Ami állat, vagy állatra vonatkozik, az minden szempontból szép és igaz a Bűvös vadászban. Nem vagyunk egyedül, az istenfáját, vegyük már észre, mások is élnek itt: vakondokok, csigák, kutyák, nyuszik, óvodások, ezer mindenféle nemecsekje a földi létezésnek, ők is mind itt laknak! Ne tessék lődözni! Itt ez a valószínűtlenségétől ragyogó hétköznapi élet, az alkonyok világító okkersárgája, a kirakatok mesés villódzása késő este, a személykocsiból, szépséges mamák, gondterhelt, zseniális pasik – mindez csodás, mert érthetetlen, hogy még mindig megvan. Nem a mi teremtésünk. Ezt nem Cannes-ra tervezték, hanem a világ végéig.

Megszerettem ezt a filmet, mert bár nem tökéletes, de legalább tiszta. Majdnem. Mindenesetre szemben áll a mai trenddel. Azt mondja, „lassan járj, tovább érsz”. Az élet nem jól szabott krimi, a golyó élő húsba hatol. Ami hat, nem feltétlenül hasznos. Azt mondja, érdemes operába járni, álmodozni. És nem csak azok a jók, akik annak látszanak, és nem mindig rosszak azok sem, akik vétkeznek.

Ma a profi filmgyártásban a hatásmozi dívik. Hatás-mozinak azt nevezem, ami az első pillanattól sokkol, de csak azért, hogy a következő sokkütését már a felpuhított, megdolgozott pszichikai „altalajomba” lője! Semmit sem akar elérni azon kívül, hogy ismerjem el, megérte azt a pénzt, amit leszurkoltam érte. Durván megcsiklandoz, vagy beszarat, vagy a könnyzacskóimat nyomkodja. Mint a Schindler listája. Ez az ördög. Az én világnézetem szerint ennek a féle filmnek, ennek a hatás-mozinak, tréfa nélkül mondom, ez a neve: a Gonosz. Omen. Batman. Wolf. Terminator. Ez a trend. E trend elvárásai szerint készítenek filmeket mindazok, akik győzni óhajtanak a nemzetközi filmes seregszemlék – zsozsó-levajazások – Walpurgis-éjein.

Enyedi Ildikó filmje nem ilyen.

Azt azonban nem értem, hogy ha a világ valóban olyan válságos állapotban leledzik, amilyennek ez a film ábrázolja, akkor a rendezője miért gondolta, hogy az ördög majd megengedi neki, hogy az utolsó golyó ne oda repüljön, ahova ő, az ördög szánja?

Ki adta a pénzt erre a filmre? Mely fesztiválokra lett benevezve? Miért? Miért nem tetszett ottan?

Mitől tetszett volna?

S most csendesen gondoljuk át még egyszer, nincs-e valami a megvalósult filmben, ami mégiscsak nagyon szeretne megfelelni a hatás-mozi követelményeinek? Én azt mondom, de igen, lényegében minden, eltekintve a mondanivaló didaxisától és a történelemformálás bűbájos mikéntjétől.

Alighanem ez a baj.

Hogy a film filozófiája nem kongruens a megvalósítási módjával. Hogy a gonoszra nemet mondásban egy rejtett, bizonytalan igenecske is hallatszik, bizonyára nem is tudatosan, de azért a rendező krimivel indít és alázenél hallivúdi precizitással, szép helyszíneket választ, és én még élvezem is, csak a végén az egész valahogy mégse áll össze.

Ezt az ötletet független filmként, föld alatt kellett volna megcsinálni, azt hiszem. Kevés pénzből, rossz nyersanyagra, amatőrök, barátok színreléptetésével, úgy, ahogyan a maga idejében Erdély Miklós készítette el árral szemben úszó remekműveit…

Még egyszer: ami az európai kultúra maradványa a filmben, az mind jó. Jó A bűvös vadász zenéje és meséje, jó az Ingmar Bergman-i találmány, az „egy operanéző kislány” nézőszögéből történő ábrázolás konzseniális továbbfejlesztése. Az ismert enyedis erények, azok mind jók: az ész, a báj, a humor, a drukk a csiga győzelméért az ördög ravaszsága ellenében, meg az erotika, az anyuka teste, a fények, Máthé Tibor!, az elbeszélés fantáziagazdagsága – mégis, bizony ráleltem egy alku nyomára, Ildikó: sikervágy reszket a film mögött, az alkotói atmoszférájában, holott a történet a mindenáron való siker őrült nagy veszélyeiről szól.

Attól botladozik annyit a Bűvös vadász, hogy annyira profi akar lenni. Szegény mesterlövész, gyakran mellé talál. Nem veszi észre, hogy az ördög játszik vele.

Nem szükségszerű ez az ő ambíciói mellett?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/11 10-13. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=764