KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/április
• Létay Vera: A margón kívül vagy belül Cserepek
• Csala Károly: Tasszili tenyérnyom Beszélgetés Gaál Istvánnal
• Bikácsy Gergely: A légnadrág Ripacsok
FILMSZEMLE
• Ciment Michel: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Gambetti Giacomo: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Robinson David: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• Rubanova Irina: 12 kérdés 48 válasz A Filmvilág külső tudósítói a Magyar Játékfilmszemléről
• N. N.: XIII. Magyar Játékfilmszemle – díjak és díjazottak

• Kardos Ferenc: Filmek, mozik, nézők – a filmrendező szemszögéből
• Gambetti Giacomo: Egy „kívülálló” rendező Giuseppe Ferrara portréjához
• Zsolt Róbert: Rallye, Formula I., Formula II. Autóversenyzők
• Galsai Pongrác: Jogi „love story” Kramer kontra Kramer
• Matos Lajos: Mozi az ördög tornyánál Harmadik típusú találkozások
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Trambulin a világsikerhez Nyugat-Berlin
WILDER
• Ciment Michel: „Ne untasd felebarátodat!” Beszélgetés Billy Wilderrel
• Wilder Billy: Billy Wilder zsebszótárából
• N. N.: Billy Wilder
FILMZENE
• Lőrincz Andrea: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)
• Ránki Júlia: A mozizongorától az elektromos gitárig Beszélgetések a filmzenéről (3.)

• Molnár Gál Péter: A félévszázados siheder Jegyzetek James Deanről
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Hófehér és Rózsapiros
• Béresi Csilla: A repülés megszállottjai
• Dániel Ferenc: Ellopták Jupiter fenekét
• Szalai Anna: Péntek nem ünnep
• Dániel Ferenc: Az emberevő medve
• Sneé Péter: A bestia
• Oravecz Imre: Szárnyalás
• Iván Gábor: Az égő Barcelona
• Sólyom András: Piedone Egyiptomban
• Róna-Tas Ákos: A fekete kutya
• Loránd Gábor: Skorpió
• Palugyai István: Jobb félni, mint ...
• Báron György: Egy holland Jáva szigetén
TELEVÍZÓ
• Kerényi Mária: Hol a színpad: kint-e vagy bent...? A kékszakállú herceg vára
• Veress József: Igazság és Hamisság Közjáték Vichyben; Viadal
• Mészáros Tamás: Ismeri ön Horvátékat? Csáth Géza drámája
• Koltai Ágnes: A képernyő nem türelmes Beszélgetés Érdi Sándorral, a Stúdió főszerkesztőjével

• A szerkesztőség : Filmkritika-pályázatunk eredménye
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Angyalok földje
• Karcsai Kulcsár István: A kétéltű ember
• Karcsai Kulcsár István: Ötcentes mozi
KÖNYV
• Schéry András: A „bénító szintézis” ellen
• Csala Károly: Filmévkönyv, 1979
• Karsai Lucia: Laura Betti önéletrajzi regényéről
POSTA
• Zalán Vince: Lajta Andor

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Csáth Géza drámája

Ismeri ön Horvátékat?

Mészáros Tamás

 

Hasonlították Kafkához, rokonították E. T. A. Hoffmannal és E. A. Poe-val. Az irodalmi köztudatban kialakult minősítések azonban máig az elbeszélő Csáth Gézára vonatkoznak; kortársai is az eredeti hangú novellistát tisztelték benne, és amikor hosszú elfelejtettség után, 1964-iben A varázsló halála címmel ¡megjelenik válogatott kisprózája, a Csáth-reneszánsz megintcsak a magyar szimbolistát fedezi fel. Holott a kötetben szerepelnek a Kosztolányi és Nagy Lajos realizmusát mintegy megelőlegező írások is, és ott találunk egy színmüvet, a Janikát.

Érthető persze, hogy e különös sorsú, fiatalon morfinistává, majd öngyilkossá lett, pazarlóan sokoldalú tehetség munkásságából az hat revelációként, ami valóban sajátos, s akár zseniálisnak is nevezhető. Ennek ellenére feltehetjük a kérdést: méltányosan feledkeztünk-e el a drámaíró Csáth Gézáról?

Mert noha 1974-ben kiadja néhány eladdig ismeretlen darabját a Szépirodalma – a korábban már publikált Janika mellett három egyfelvonásost, és még egy egész estét betöltő színművet, a Horvátékat –, a magyar darabokat, drámai hagyományainkat lámpással kutató színházi dramaturgiák azóta sem mutatnak érdeklődést irántuk. Ha pedig erre csak olyan szokvány-megjegyzéseket teszünk, hogy „Bizony nem állunk olyan jól a hazai drámaterméssel!”, avagy: „A jelenlegi repertoárhoz képest mégiscsak túlzás lemondani egy Csáth Gézáról!”, akkor kétségtelenül igazat mondunk ugyan, de végül is vállon veregetjük a szerzőt. És Csáth darabjai –kivált a Janika és a Horváték – ennél mindenképpen többet érdemelnek. Bemutatókat, éspedig nem kegyeletből. Mert meglepően jól megírt, valóban drámai realizmust árasztó művek ezek. Egész pontosan: középfajú színművek – az elcsépelt tankönyvi meghatározás igencsak illik rájuk.

A színház ma nem szereti az efféle csendes, családi drámaiságot, s ha mégis, akkor inkább a költői Csehovot, vagy a miszticizáló Ibsent játssza. Éppen a képernyő kedvez viszont ennek a pedáns lélektani realizmussal dolgozó színjátéktípusnak, amely a maga csakugyan apró konfliktusát aprólékosan készíti elő és bontja ki. Meglehet, a színpadon – legalábbis nagyszínpadon – Csáth „nüanszirozó” technikája erőtlenséghez vezetne, s maga az ügy is – írói stílusában nem lévén „megemelve” – kissé érdektelen volna. A televízió a Horváthékkal tehát nem csupán Csáth drámaírói rehabilitációját hajtotta végre, hanem egyszersmind ideális tévéjáték-szerzőt avatott.

A kamera ugyanis feloldja a darab túlrészletezettségét, éppen azáltal, hogy közelképeivel akkor is el tud merülni egy-egy arc beható tanulmányozásába, amikor „szöveg szerint” a legalaposabb hétköznapiságok zajlanak. Sőt: a kép gesztusokat kiemelő képessége is különös javára válik a Horvátéknak. Ráday Mihály lényeglátó operatőri munkája kis mozzanatokat jelentékennyé, kulcsfontosságúvá növel, anélkül, hogy bármiféle darabidegen szimbolizmust erőltetne. Amikor például Horvát tanár úr a kedélyes-gyengéd reggeli búcsúzkodás után indulna már az iskolába, és felesége hirtelen csak ennyit mond: „Igaz, fiam, el ne felejtsem. Mára már nincs pénzem”, akikor Horvát keresgélni kezd a mellényzsebében, és konstatálja, hogy a fellelhető ötvenhárom krajcár az ebédre sem elegendő. Majd megnyugtatja asszonykáját, hogy délelőtt kölcsönkér egyik kollégájától. Csáthnál ez a néhány mondatnyi részlet, persze, szintén fontos, hiszen itt exponálja az alaphelyzetet: Horváték a százhúszkoronás tanári fizetésből a kor alsó-középosztályára oly jellemző, tárcájukat meghaladó életmódot folytatnak; természetesen cselédlányt tartanak, akinek néhány havi bérrel mindig adósak, s az asszony természetesen nem dolgozik. Hó végén aztán rendszerint kisebb kölcsönöket kérnek, negyed-félévenként pedig lejárt váltóikra újabb haladékot kunyerálnak a banktól. Színpadon ezt a jelenetet nyújtottabban, lassabban, ugyanakkor poentírozottabban kellene megrendezni, mint ahogy most Léner Péter a stúdióban teheti. Mert amikor Balázsovits Lajos üres zsebeit tapogató kezére közelít a kamera, akkor ez a kiemelt mozdulat, a maga tétovaságával egy pillanat alatt érzékletesen ellenpontozza az egyébként magabiztoskodó ifjú tanár és tudósjelölt egész magatartását.

S milyen furcsa ereje van az apróságoknak! Itt kezd igazán érdekelni Csáth Géza darabja. Noha ezek a Horváték szembetűnően másféle körülmények között élnek, mint egy mai értelmiségi házaspár. És másképp beszélnek, viselkednek; mások a konvenciók. Takács Katalin és Balázsovits Lajos nem is igyekeznek ismerősebbre hangszerelni a figurák felszíni megnyilvánulásait. Nagyon pontosan az adott kort játsszák – és nagyon helyesen teszik, mert Csáth manapság rendkívülinek tűnő erénye, hogy szereplőit pazarul jellemzi beszélt nyelvükkel, a szófordulatokkal, amelyek mögött tipikus hangsúlyok rejlenek – csak legyen rá füle a színésznek. (Érdemes megfigyelni, hogy a mai magyar drámákban többnyire mindenki egyformán fogalmaz.) Egyszóval: ez a távoli, századelős világ, ezzel a két fiatal kisemberrel abban a pillanatban lesz meghökkentően ismerős, amikor Horvát-Balázsovits szeptember 29-én ötvenhárom krajcárral indul órájára a gimnáziumba. És nem azért ismerős ez a jelenet, mert hó végén mostanában is kuncog az ember zsebében az apró – az ilyesféle örök aktualitás önmagában elég olcsó. Itt a színészek fogalmazzák meg az életnek valami olyan fájdalmas kisszerűségét, a „fenn az ernyő, nincsen kas” igyekezete és a pitiáner valóság szorításában egy olyan lelki szituációt, amely felkelti érdeklődésünket a további események iránt.

S azok hasonló színészi invencióval fegyelmezett, jó ritmusú képekben peregnek.. Balázsovits szemérmes, önmaga előtt is titkolt átváltozása mohó örökségvárományossá (brilliáns, ahogyan a sebtében összevásárolt ajándékokat a hirtelen elhunyt nevelőapja „halála felett érzett” kötelező gyászpofa és a kisvárosi granszenyőrség keverékével kipakolja), majd tényleges gazdaggá, akit elragad egy életmód- és magatartásideál – ez a folyamatábrázolás a maga visszafogottságával jelentős fejlődés a színész pályáján. Balázsovits mind feszültebben bensőséges, intimebben drámai. Elegánsan játszik, s ez a jelző most már nemcsak a jó megjelenésre és a kecses külsőre, hanem mind tartalmasabb színészi személyiségének megnyilvánulásaira is vonatkozik.

Ritka televíziós élmény, hogy mindkét abszolút főszereplőről csak elismeréssel szólhatunk: Takács Katalin nem meglepetés ugyan, hiszen veszprémi sikerei számottevőek, mégis rácsodálkozó élvezettel néztem a képernyőn még intenzívebb, a kamera lehetőségeit tökéletesen kihasználó, finom váltásait. Legjobb talán az eredeti felosztás szerinti második felvonásban, a vendégség-képben. Szánnivalóan újgazdag – méghozzá kivált a szó lelki értelmében.

A befejezés nagy kettőse inkább Balázsovitsé; ez azonban részint a darabból következik, részint rendező és operatőr látható akaratából, akik szintén inkább a férfi drámájára összpontosítottak. Takács így is erőteljesen jelenvaló, és ami nagyon nagy dolog: kiváló, érzékenyen segítő partnere a minden idegszálával önmagába kapaszkodó Balázsovitsnak. Bravúr, ahogyan a színésznő nem dönti el egyértelműen Horvátné megtérésének motivációját. Bizonyos, hogy ez a Piri szenved, de rá is játszik (mint ilyenkor mindannyian), őszinte érzelmek beszéltetik, de súg egy kicsit a számítás is.

A televíziós Horváték tehát olyan, „mint maga az élet”. Csak sűrűbb, felismerhetőbb, megformáltabb. Mi tagadás, ezek hagyományos értékek. Azért becsüljük meg őket.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/04 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7506