KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/július
• Deák Tamás: A csellengő múzsa nyomában
• Zsugán István: Az emberi agyak „karbantartása” Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
• Hegyi Lóránd: film/művészet Kiállítás a magyar kísérleti film történetéről
• Szilágyi Ákos: A felszabadulás melankóliája Erde ballada
• Kovács András Bálint: A megrendült bizonyosság Szűzforrás
• Bikácsy Gergely: Cassavetes, a túlélő Férjek
• Fáber András: Fantômas, avagy egy mítosz elemzése
• N. N.: Fantômas-filmográfia
LÁTTUK MÉG
• Molnár Gál Péter: Egy szoknya, egy nadrág
• Ardai Zoltán: Johohoho
• Koltai Ágnes: Éjszaka az éterben
• Ardai Zoltán: Gyerekek a Kék-tó hegyéről
• Zoltán Katalin: Őrizetbevétel
• Hollós László: Zsákutca
• Harmat György: Jöttmentek
• Szentistványi Rita: Nem akarok felnőni
• Barna Imre: Jézus Krisztus Szupersztár
• Simándi Júlia: Bűnös életem
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: A versenyképes ember
• Faragó Vilmos: A dilettantizmus anatómiája Foltýn zeneszerző élete és munkássága
• Kerényi Mária: Muzsika és képernyő Beszélgetés Czigány Györggyel
KÖNYV
• Antal István: Anger és a fehér elefántok
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Férjek

Cassavetes, a túlélő

Bikácsy Gergely

 

Az akkoriban egyedüli magyar filmszaklapban, a Filmvilágban 1962–63 táján Antonioni mellett alighanem Cassavetes a leggyakrabban emlegetett név. Szinte hivatkozási alap; a jövő filmművészetének előfutárát, film-prófétát, a hetedik művészet megújítóját látják személyében. Egyelőre főként a kritikusok.

„Az egyéniségnek ilyen tökéletes megvalósulását még sohasem láttam” – írta Csurka István Cassavetes színészeiről (1962/24. szám), Maár Gyula pedig így foglalta össze stílusának kápráztató újdonságát: „Kézikamerás felvételi mód, a jelenetek másfajta kapcsolása, új vágástechnika, a dramaturgiai építkezés, pontosabban a dramaturgiai patronok hiánya, a cselekménypillérek kiiktatása, a gépmozgás, a kamera hallatlan intimitása, a rögtönzés, ennek következményeképp az alkotás egyidejűségének varázsa...”

De nemcsak a kritikusok lelkesedtek a mozikban.

A hatvanas évek elején majdnem minden mozi tele volt, ám ebben a soknézős világban is feltűnt a New York árnyainak a sikere: meglehetősen nagy, fiatalokból, leginkább egyetemistákból álló közönség vitte sikerre. A New York árnyai valamiképpen a legjobbkor jött, hívei együtt lelkesedhettek a „korszellemmel” (akkor még ilyen hangzatos szavak szegődtek a filmek köré). A New York árnyai az új hullám végleges, döntő győzelmét bizonyította a régi fajta, tömegszórakoztató, „cselekményes”, kiszámítható fordulatokkal és kliséizgalmakkal bővelkedő „papa mozijával” szemben.

Aztán mégis minden másként történt, Hollywood visszatért és győzött, Cassavetesnek sokáig még a nevét sem emlegette nálunk senki. Az egykori lelkes fiatal írók, rendezők, főiskolások és egyetemisták megöregedtek, megfáradtak, legtöbbjüket ma már nemigen érdekli a jövő filmje, még a jelené sem nagyon. Persze, ha a nouvelle vague nagyjai (például maga Truffaut is) „kiegyeztek”, miért éppen a néző szégyellje magát? Így hát, amikor néhány éve felújították a New York árnyait, s felbukkantak a magyar mozikban Cassavetes újabb munkái, a Premier, a Hatás alatt álló nő vagy a televízióban a Minnie és Moskowitz, a régi hívei közül már csak kevesen, s azok is lelkiismeret-furdalással vegyes nosztalgiával „lelkesedtek”. Idézőjellel, csendesen.

 

 

Cassavetes a Filmmúzeumban

 

Hogyan hat vajon ma egyik legjellegzetesebb filmje, az 1970-es Férjek? Hogyan hat nem egy időben a születéssel, nem együtt a „korszellemmel”, hanem talán máris a múlt darabjaként, művészet- vagy kordokumentumként? Hogyan láthatják azok a nézők, akik nem élték át a hatvanas éveket, nincs emlékük, élményük Godard-ról vagy a cseh új hullámról, akiknek maga az új hullám kifejezés is inkább popzenei kategória, mint filmművészeti?

A két óra húsz perces filmnek cselekménye nincsen, csak afféle történet-váza van. Ami szavakkal elmondható belőle, az körülbelül ennyi: barátjuk temetése után három harmincöt–negyven év körüli férfi másnap hajnalig nem tér haza. Előbb egy kocsmában lerészegednek, hosszasan veszekednek a kocsma vécéjében, azután uszodában próbálnak kicsit kijózanodni. Ez nehezen megy: tovább csavarognak New Yorkban, s másnap hirtelen ötlettel Londonba szöknek néhány napra családjuktól. Ott egy elegáns szállodában előbb ruletteznek, majd felcsípnek három nőt (kevésbé elegánsakat), és nagy murit csapni felvonulnak egyikük szobájába. Együttesen s külön-külön is roppant groteszk módon udvarolnak a lányoknak, a vidám görbe estéből kínos, a másnapi szürke hajnalba nyúló kiábrándító és semmitmondó hetyegés válik. Végül is két barát hazatér szerető feleségéhez, a harmadik Londonban marad. A film végén a tékozló férjek egyike ajándékokkal ott ül a kertvárosi családi ház nagyasztalánál, körülötte a család, anyósok, gyerekek, rokonok, szomszédok. A férj arcán a nagy kalandokat átélt bölcs és kiábrándult emberek rezignált mosolya. „Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami” – mondathatná az Utas és holdvilág magasabb színvonalú, de ugyanilyen vigasztalan kalandokat átélt polgárfiújával. A film s a befejezés hangulata azonban nem annyira Szerb Antal-ian „frivol”. Inkább a „fekete humor”, a bohózat és a rejtett kamerás ellesettség groteszk szivárványfényében villódzik. Hogy máris jobban elképzeljük: Peter Falk és maga Cassavetes játssza (állandó, óvatos mosollyal ugrásra kész testtartással) a két „hazatérőt.”

 

 

Bohózat csattanók nélkül

 

Halállal, temetéssel kezdődik, és halálnál is unalmasabb életbe-meneküléssel végződik a Férjek históriája. Komédia és melankólia vegyül itt egészen sajátos módon, nem csoda hát, ha több kritikus is Csehov színműveihez hasonlítja. Osztja e véleményt kismonográfiájában Karcsai Kulcsár István is, hangsúlyozva persze a rendező Actor’s Studio-elveit követő saját színházi iskolázottságát.

Érdemes azonban a film erős dokumentum-jellegére figyelnünk, a sok rögtönzésnek látszó jelenetre, arra a bizonyos „rejtett kamera”-hangulatra. Ilyen volt már a New York árnyai, s ilyen Cassavetes talán legkövetkezetesebb műve, az 1968-as Arcok, melyben véglegesen kialakította ezt a stílust. A Férjekben minden kép, minden színészi gesztus aprólékos műgonddal van előre kidolgozva, s mindez mégis a spontaneitás erejével hat. „Semmit sem rögtönöztünk, de ha rögtönöztünk volna, a film akkor is pontosan olyan lenne, mint most” – idézik számtalanszor Cassavetes szavait.

Jelenet-felépítése, különösen a humoros jelenetek lezárása külön tanulmányt érdemelne. A lassan vánszorgó cselekmény állandó bizonytalanságban tartja a nézőt, az egyes részjeleneteknek sem képi centrumuk nincs (hiszen a kamera látszólag teljesen esetlegesen és kiszámíthatatlanul mozog, máskor meg lecövekel a színészek előtt), de tartalmi középpontjuk sem fedezhető fel, mintha nem volnának megtervezve, mintha szabálytalan esetlegességgel, az élet töredezett, mozaikdarabokra hulló, felcserélhető és alig értelmezhető szeletei kerülnének elénk. Semelyik pillanatban nem tudhatjuk, hogy amit látunk, bohózat-e vagy súlyosan tragikus. Egyik német méltatója jogosan jegyezte meg, hogy „itt a nézőnek kemény harcot kell vívnia, nemcsak a film szereplői, de sokszor a nézők is állandó stresszben vannak.” Valóban: pofonok, könnyek, felcsattanó szitkok vagy idétlen röhejek hökkentik meg a nézőt, a cselekmény nem mozdul, aztán hisztérikusan meglódul. Az egész film olyan, mint színészeinek játéka; roppant munkával és előre megtervezett fogásokkal azt a hatást kelti, mintha egy gazdátlan és ottfelejtett kamera tébláboló és kótyagos embereket filmezne.

A hatvanas években mindez hallatlanul izgalmas volt.

Félő, hogy ma sokan elviselhetetlenül unalmasnak látják.

A film vénült meg, vagy az évtized szenilis?

Patetikus kérdésem nyilván érezteti, hogy a Férjeket ma is izgalmasnak látom. Sajnos a filmvászonra szegezett tekintetünk vált közben tompábbá. Mit kezdjünk ennek a filmnek szokatlanul nyújtott, soha nem csattanóval záruló, apró jeleneteivel? Mit kezdjünk igénytelenségünkkel, ha a rendező nem árulja el, hogy most nevetnünk kell vagy sírnunk? Az egyik férjet nem engedi el Londonba a felesége. Késsel támad rá. Melodrámát látunk vagy annak röhejes paródiáját? Sajnos fogékonyságunkra van bízva, pedig az elmúlt film-évtizedek, Coppolával és társaival puhára püfölték hajdani fogékonyságunkat.

Cassavetes vagy elvágja a poén előtt a snittet, vagy épp ellenkezőleg, a tetőpont után sem vágja el, kicsit tovább „kitartja” még. Egy másik nagyon nagy filmalkotónál, Tatinál láthattunk hasonló szerkesztésmódot. Ő is így teremtett saját ritmust a filmjeiben. Ő is így vesztette el a producereket.

 

 

Cassavetes „utókora”

 

John Cassavetes azonban fiatalabb, erőszakosabb, ravaszabb s talán szerencsésebb is, mint Tati volt. Mindig tartott egy másik vasat is a tűzben: saját magát mint professzionista filmszínészt. Játszott sátánian aljas gazfickókat sunyi mosollyal, s nemcsak Polanski mégiscsak igényes Rosemary bébijében, de számtalan jelentéktelen rendezőnél. Elég pénzt keresett ezzel, hogy maga pénzelhesse vállalkozásait. Később látványosabbra, hatásosabbra, hatásvadászóan felszínesre „tupírozta” egy-egy filmjének néhány jelenetét, mint például a nálunk is vetített Premierben láthattuk. (Remekművét, az Arcokat nem vetítették.)

Legutóbb viszont azt a csínyt követte el, hogy cselekményes és hagyományos értelemben is torokszorítóan izgalmas üldözéses gengszter-filmet készített, melyben Gena Rowlands goromba, ám érző szívű, kiérdemesült gengszternőt játszik, aki egy Puerto Ricó-i fiúcska védelmében halomra lövi New York leghíresebb bűnözőit. A Gloria Louis Malle jóval halványabb Atlantic Cityjével együtt nyert díjat három éve Velencében. A Gloria úgy remekmű, hogy az álomgyár pénzcsinálói is elfogadták. Duplafenekű film. Kell, hogy a hatvanas évek filmcsodáinak és a hetedik művészetben új fejezetet nyitó alkotóinak legyen túlélője is. A franciáknál talán Jacques Rivette az. Amerikában Cassavetes.

A Férjeket, ha most netalán megbukik is a magyar Filmmúzeumban, tíz vagy húsz év múlva majd megint – és még mindig – zajosan ünnepelni fogják. Az akkori fiatalok.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 23-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6834