KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/július
• Deák Tamás: A csellengő múzsa nyomában
• Zsugán István: Az emberi agyak „karbantartása” Beszélgetés Dárday Istvánnal és Szalai Györgyivel
• Hegyi Lóránd: film/művészet Kiállítás a magyar kísérleti film történetéről
• Szilágyi Ákos: A felszabadulás melankóliája Erde ballada
• Kovács András Bálint: A megrendült bizonyosság Szűzforrás
• Bikácsy Gergely: Cassavetes, a túlélő Férjek
• Fáber András: Fantômas, avagy egy mítosz elemzése
• N. N.: Fantômas-filmográfia
LÁTTUK MÉG
• Molnár Gál Péter: Egy szoknya, egy nadrág
• Ardai Zoltán: Johohoho
• Koltai Ágnes: Éjszaka az éterben
• Ardai Zoltán: Gyerekek a Kék-tó hegyéről
• Zoltán Katalin: Őrizetbevétel
• Hollós László: Zsákutca
• Harmat György: Jöttmentek
• Szentistványi Rita: Nem akarok felnőni
• Barna Imre: Jézus Krisztus Szupersztár
• Simándi Júlia: Bűnös életem
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: A versenyképes ember
• Faragó Vilmos: A dilettantizmus anatómiája Foltýn zeneszerző élete és munkássága
• Kerényi Mária: Muzsika és képernyő Beszélgetés Czigány Györggyel
KÖNYV
• Antal István: Anger és a fehér elefántok
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Beszélgetés Czigány Györggyel

Muzsika és képernyő

Kerényi Mária

 

Mikor beszélgetni kezdtünk Czigány Györggyel az elcsendesedett Astoriában (a Ki nyer ma? Isten tudja hányadik adását követő percekben, hogy a hely szelleme se hiányozzék), első kérdésemre – maliciózusan és talányosan – ő bibliai terminológiával felelt:

– Hogy mióta vagyok a tévében? Mondhatnám: hét szűk esztendő van már a hátam mögött, de ugyanilyen joggal hét bő esztendőnek is nevezhetném az eltelt időszakot. Ha a munka mennyiségét nézzük, mindenképpen az utóbbi igaz.

Jó, akkor kezdjük ezzel, bár élek a gyanúperrel, hogy az előbbiben is lehet valami, ha már a válasza élére éppen az került. A Rádióban eltöltött húsz éve mindenesetre nagyon gazdag és változatos volt, tele újdonságokkal, azóta már hagyománnyá vált kezdeményezésekkel, műsortípusokat, sőt műfajokat meghonosító ötletekkel. Ehhez képest mit nyújt a jelen, azaz a Televízió zenei tevékenységének irányítása?

Elviekben hadd ne fejtsem ki most a véleményemet a Rádió és a Televízió „zenéjének” eltérő természetéről, hiszen amit erről gondolok, azt megírtam már nemrég megjelent könyvemben is.

Igen, a kötet (Csak a derű óráit számolom...) nyitófejezetében zárójelek közt jegyzi meg, hogy a két intézmény nem versenyző fél, inkább szonátapáros: a hegedűs és a zongorista más-más hangszeren, de ugyanazt a művet játssza. A kép költői – és a valóság? (Vagy mondjunk egyszerűen csak gyakorlatot?)

A Rádióban, tudja, 3–4 fő csinálta a rovatomat (melyet Meixner Mihály örökölt tőlem), itt a Zenei és Kulturális Főszerkesztőség vezetőjeként 110 belsős és 50–60 külsős munkatárs tevékenységét irányítom helyettesemmel, Áldor Györggyel.

Felsorolná, mi mindennel foglalkoznak?

Hét munkacsoportunk van: a komolyzenei stábot Strausz Kálmán vezeti, a népzenei és operett-szerkesztőséget Lengyelfi Miklós, a könnyűzenei műhely élén Tánczos Gábor áll, az irodalmi szerkesztőség feje Sediánszky János lesz, a képzőművészeti rovat D. Fehér Zsuzsa „asztala”, a filmrovat Bulla Károlyé, a gyártásvezetői osztályt Farkas László tartja kézben.

– Kész nagyüzem, ipari méretekkel. A vezérlőpulthoz itt menedzser kell.

Mégsem lettem „hivatalnok”, aki a nyilvános megmérettetés kockázata nélkül csupán az elvi felelősséget viseli a hozzá tartozó szerkesztőségek produkcióiért; időről időre én is készítek műsorokat, s riporterként sem vonultam viasza. Egyszóval a névre szóló elismerés vagy elmarasztalás továbbra is éppúgy érvényes rám, mint bármelyik kollégámra.

Rádiós évei alatt dinamizmus, nyitottság, merész kísérletező kedv jellemezte személyes munkastílusát; a Zene, zene, zene... első jelentkezésekor olyan szédületes tempót diktált a képernyőn is, hogy nézők és kritikusok egyöntetű heurékával üdvözölték a felpörgetett show-ritmusban rájuk zúduló információözönt. Aztán mindez alábbhagyott – mintha a változó műsorvezetők lemondtak volna a tájékoztatás frissességének igényéről.

Némi átalakulás valóban bekövetkezett a Stúdió belépésével, mert a napi aktualitások attól fogva ennek a műsornak a kulturális körképében kaptak helyet. Az is kétségtelen, hogy – eredeti elképzelésemhez híven – több műsorvezető egyéniségéhez kötődtek az egyes adások, a belső struktúra azonban a magazinjelleget felváltó produkciós keretek között is változatlan maradt.

Hát éppen ez az: nem tart tőle, hogy a műfajok egymás mellé sorolása, ami valaha sokkolóan merész kihívásnak hatott, most, hogy konzekvenssé vált, már nélkülözi az egykori vonzerőt?

Mikor a műfajok egyenjogúságát a különféle területeken működő jó zenészek egy műsorban való felvonultatásával először akartam deklarálni, volt, aki őszinte elszörnyedéssel meredt rám: „Csak nem úgy képzeled a forgatókönyvet, hogy egy Ferencsik János, egy Kovács Kati...?” De bizony pontosan így képzeltem – és kitartok mellette most is. Ma már elfogadta a közvélemény ezt a „felállást”, és végre ott tartunk, hogy tudomásul vesszük a zenefogyasztó rétegek eltérő igényeit, s az ízlésfejlesztést nem a tények elleplezésével, önmagunk és mások becsapásával kívánjuk szolgálni. A műsorok demokratizmusa morális kérdés.

Másik „szabadalmához” is hűségesen ragaszkodik: a testvérművészetek találkozását a Házimuzsika gazdájaként szervezte meg, aztán a Fészek estjein kibővített formában folytatta...

...és most a képernyőn szeretném tévés változatát megvalósítani: egy költő, egy képzőművész és egy zeneszerző szerepel majd minden műsorban legújabb alkotásával. A kortárs művészetek bemutatósorozata lesz ez a ciklus, és egyben dokumentumanyag az utókornak.

Feltételezem, hogy annak szánta azt a beszélgetést is, melyre Nemes Nagy Ágnest, Ottlik Gézát és Mándy Ivánt hívta meg. Pompás névsor, csupa „nagyágyú” – másik hasonló jellegű műsoráért a kritika mégis elmarasztalta...

Igen, egyik napilapunk cikkírója alaposan elverte rajtam a port, amiért – avatatlan létemre – irodalmunk élő nagyságait – ráadásul csupa olyan személyiséget, akik igazán nem tartoznak a percenként nyilatkozó riportalanyok közé – kamerák előtt merészeltem faggatni a költészet titkairól. De az is előfordult már velem, hogy a pályán eltöltött húsz év után riporteri munkámban talált alapvető hézagokat egy kritikus, továbbá a magyar nyelvben való járatlanságomért rótt meg.

Válaszolt ezekre a kritikákra?

Miért tettem volna? Ha tollat veszek a kezembe, másféle belső késztetésnek engedek – kiadták már néhány könyvemet, és két verseskötetem jelent meg (őszre elkészül talán az új is). Jó néhány költeményemet kitűnő műfordításban Franciaországban és Belgiumban is publikálták...

Könyvében közli azt is, hogy zongoraművész létére nem a Zeneművészek Szövetségének tagja, hanem az Írószövetségé – bár az Erkel- és a SZOT-díjat a zenei műveltség terjesztése érdekében végzett kiváló munkájáért kapta: a műveltségi versenyekért, a Játék és muzsika... tömegmozgalommá vált tízperceiért, a Szereti ön Bartókot? nemzetközi első helyezéséért... Mondja, nem tervez itt, a tévében is valami hasonlóan nagyszabású frontáttörést? Nádasdy-emlékműsorában határozottan kiütközött az a formabontásra kész alkotói nyugtalanság, amire jellemzésként tíz évvel ezelőtt jómagam egy Czigány-verssort kölcsönöztem: „játszik, lépeget felhőn át, füstön”...

Nem kecsegtethetem küszöbönálló szenzációkkal; örülünk, ha az elért színvonalat tartani tudjuk. Gondolja meg: a Televízió nemcsak műsort közvetít, hanem műhelyszerepet és mecénási feladatkört tölt be. A most tízéves Zenés Színház például 98 darabot vitt eddig a képernyőre, s köztük számos olyat, amit maga rendelt (a salzburgi díjat nyert Vajda-opera, a Barabbás és Lendvay Kamilló Tisztességtudó utcalánya is a mi felkérésünkre született). A hőskori vállalkozások megőrzését szintén fontosnak tartjuk – a Páva minden egyes fordulója a körülötte zajló vitákkal, sőt még az esetleges kudarcokkal együtt is esemény a magyarországi népzenekultúra történetében. A karmesterverseny most lezajlott adásaiban annyi a változás, hogy a hazai szakemberek segítségére jobban építettünk, mint korábban – gondolom, a zsűri összetételéből erre bárki következtethetett.

Ezek jól bevált műsortípusok, olajozott gépezettel működő műhelyek, azonban a nívós szórakoztatás új formáira is mind nagyobb szükség volna.

A tömegek megnyerése mindennél előbbre való célunk, de a rétegműsorok létjogosultságáról sem mondunk le. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a szórakoztatás igényéből fakadó szerkesztői kiszolgáltatottság eluralkodjék a képernyőn – ahhoz túlságosan nagy a mi nyilvánosságunk. Ha egy „vájtfülűeknek” címkével felülbélyegzett műsort – ami az én Stravinskyt kedvelő esztergályos barátomnak éppúgy szól, mint a zenerajongó orvosprofesszornak – a felmérések adatai szerint csak ötszázalékos nézettségi mutató kísér, már elégedettek lehetünk. Elvégre ez az alacsony index a 2500 példányban megjelenő Tiszatájhoz képest, ami optimális esetben 5000 emberhez jut el, nálunk tízezres nézőtábort tételez, tehát egy krimi olvasóközönségéhez mérhető. S nem csekélység, ha mondjuk a költői kép születéséről – hogy az említett példánál maradjak – Ottlik, Nemes Nagy és Mándy vallomásából ennyien alkothatnak maguknak fogalmat.

Ha már az ismeretterjesztésnél tartunk: mi van a tévé Zenei Klubjával?

Úgy látszik, elkerülte a figyelmét, hogy ebben a keretben hangzott el hat adásban Bartha Dénes sorozata Haydn szimfóniáiról. Kiváló zenetudósunk az elmúlt évtizedet egy amerikai egyetemen töltötte – már csak ezért is jelentős tett, hogy nézőinket a Haydn-év tévés vállalkozásai kapcsán az ő közreműködésével lephettük meg. Ugyanilyen rangú esemény volt Rajeczky Benjamin szereplése a képernyőn: előadásai a népzene fejezeteiben kalauzolták el az érdeklődőket, bemutatva egyszersmind egy kivételes életmű alapvető kutatási területét is.

Az előadóművészi portrék megszaporodtak mostanában, s bár a színvonaluk nem túl egyenletes, a tendenciájuk szerencsés: képességeik teljében levő tehetségekről készülnek ezek a filmek – a szerkesztők hál’ Istennek belátták, hogy nem akkor kell felkeresni egy művészt, mikor pályája már leszálló szakaszába jut.

Szerepeltetési politikánkra sajnos még így is a lehetőségek „szűk keresztmetszete” jellemző; e téren sokkal többre volna szüksége a zenésztársadalomnak, mint amennyire mi képesek vagyunk. De azért vannak különlegesen szép perceink is: például – úgy érzem – szolgálatot tettünk a magyar zeneéletnek azzal, hogy sikerült „összehoznunk” Koromzay Dénest a fiatal Takács Vonósnégyessel.

Apropó fiatalok! Hiányoljuk az új arcokat a műsorvezetésben. Hol vannak a tehetségkutató verseny győztesei?

Nem vesztek el, ám abban igaza van, hogy „beépülésük” sem valósult még meg. Ezt a vetélkedőt kissé elhamarkodottan terveztük, ugyanis új műsorokra egyszerűen nincs elég keretünk. Nem a pénz hiányzik hozzá – hadd menjek a kérdése elébe –, hanem a műsoridő. A Schreier vezényelte János passiót egy éve szerettük volna már műsorra tűzni, s csak most, tavasszal adhattuk le – és szép számban várnak még más produkciók is dobozba zárva arra, hogy műsorra kerüljenek. Köztük van Salánki Hédi filmje a kilencvenhárom éves Molnár Antalról, Szunyogh Balázs pedig most dolgozik a maga több részes sorozatán. A verseny másik két helyezettje egyelőre nem kötődik hozzánk: Némethy Attilát a rádiós munka vonzza, Boronkay Antal pedig nem ér rá forgatni addig, amíg nem jelenik meg a gondozásában készülő Új zenei lexikon.

Még egy kellemetlen kérdés: a Magyar Televíziónak – az elhangzottak alapján – jó kapcsolatai vannak a legkiválóbb zenetörténészekkel, s a Zenei és Kulturális Főszerkesztőségben számos elismert és felkészült zenei szakember dolgozik; hogyan lehetséges, hogy a szuperprodukciónak beillő, milliók által nézett Liszt-filmben mégis akadt bántó félreértés, a zeneszerző személyiségétől idegen beállítás, sőt némi adatkeveredés is?

Ez a film nem a mi Főszerkesztőségünk munkája, de annyit hadd jegyezzek meg: nemzetközi koprodukcióban készült, látványos, vonzó, kedd esti műsornak – nem véletlenül sugározták ugyanabban az időpontban, mint korábban mondjuk az Onedin család folytatásait. És alkalmat adott arra, hogy a komponista seregnyi opuszát magyar előadókkal felvegyük, majd az epizódok után a 2. csatornán rendszeresen közvetítsük.

Csakhogy a sorozat nem regényes életrajzi feldolgozást ígért, hanem ismeretterjesztő igényű hiteles életrajzot. És nem az lett belőle. Az elszalasztott nagy lehetőség pedig azért fájdalmas, mert a tévé a közművelődés roppant hatékonyságú médiuma, és szolgálataira nagyon is rászorul a zeneélet mindaddig, amíg társadalmunk túlnyomó többségének érdeklődése csupán egy-két zenei műfaj termékeit képes befogadni, ha jól sejtem.

Jól sejti. Legnépszerűbb műsorunk ma is az operett és a Nótaszó.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/07 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6849