KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/október
• Zalán Vince: Történelmi ingajárat Együttélés
• Koltai Tamás: Falusi Siegmund és Sieglinde
• Hegedűs Zoltán: Vektoranalízis Krzysztof Zanussi filmjei
• Kovács István: A létezés harmóniájáért Krzysztof Zanussi
• N. N.: Krzysztof Zanussi filmjei
• Feuer Márta: A halál tartósít, az élet elemészt Gaál István – készülő operafilmjéről
• Zsugán István: Brácsaversenyek, nem pop-slágerek Beszélgetés Maár Gyulával
• Greskovits Béla: Meghasonlott humánum Ólomidő
• N. N.: Eseménynaptár Ólomidő
• Zoltai Dénes: Vadonlakók operamániája, fényben és ellenfényben Fitzcarraldo
• András László: Egy világtörténelmi erkölcsbotrány Eltűntnek nyilvánítva
• Szilágyi Ákos: A fonák tudat meséi Panelsztori
• Fáber András: Színházi jelenetek háborús időben Az utolsó metró
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Észak dél mellett Taormina
• Zsugán István: Új szerzők, fiatal nemzetek Locarno

• Bódy Gábor: A fantom elment – a fantom visszatér Luis Buñuel
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Borsalino
• Lajta Gábor: Anna és a vámpír
• Harmat György: A két rodeós
• Varga András: Kémek a lokálban Őrült nők ketrece II.
• Kapecz Zsuzsa: A repülő szélmalom
• Soós Péter: A szép ismeretlen
• Harmat György: Hüvelyk Panna
• Kapecz Zsuzsa: A Szervezet
• Greskovits Béla: Prof. Kuruzsló
• Varga András: A tagrifti csata
• Zsilka László: Csak egyszer szeretünk
TELEVÍZÓ
• Szilágyi János: Hatvanhat – tizenhatodszor Beszélgetés Bán Jánossal
• Koltai Ágnes: Kísérlet a túlélésre A Fiatal Művészek Stúdiójáról
TÉVÉMOZI
• Hegedűs Zoltán: Egy halálraítélt megszökött
• Bikácsy Gergely: Jeanne d’Arc

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Taormina

Észak dél mellett

Bikácsy Gergely

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

„Az angolok kifosztották Taorminát” – írta a díjkiosztás másnapján a l’Unità, arra utalva, hogy az idei fesztiválon nemcsak a nagydíjat, hanem a legjobb férfi és női alakítás díját is az angol versenyfilm nyerte. S ha belegondolunk, hogy tavaly is angol film (Colin Gregg Emlékezés című műve) kapta az „Arany Kharübdisz”-t, meg arra, hogy a taorminainál sokkal ismertebb és „drágább” Oscart is már második éve a britek viszik el, talán még az is igazolódni látszik, hogy a „brit film koldus gazdagsága” (David Robinson kifejezését kölcsönözve) lassanként valóban gazdag szegénységgé változik.

Taormina egyébként az idei évtől kezdve „Taormina/Arte” néven zenei, színházi és filmes fesztiválnak ad helyet, s a rendezvénysorozat legrangosabb programja a filmfesztivál marad. Szicília egyik közeli nagyvárosában, Messinában a versenyprogrammal párhuzamosan most például megrendezték a román film hetét; a taorminai fesztivál nyitó- és záróestjét egyenesben közvetítette a televízió, s ugyancsak a fesztivál egyik programjaként ekkor osztották ki az olasz filmkritikusok „Nastro d’Argento” (ezüstszalag) díjait az elmúlt szezon legjobb alkotásainak. A Taviani-fivérek filmje, a Szent Lőrinc éjszakája kapta a legjobb rendezés és a legjobb forgatókönyv, Franco Piavoli A kék bolygó című alkotása a legjobb első film, és Gianni Amelio Szíven találva címmel fordítható műve (Colpire al cuore) a legjobb eredeti téma díját.

A Taviani-testvérek életművét külön vetítéssorozaton láthatták az érdeklődök: magam a Szent Mihálynak volt egy kakasát, s csak megerősödött bennem a gyanú, hogy itthon valahogy későn – csak az Apámuram cannes-i elismerése után, s akkor is töredékesen – ismerhettük meg a rendezőpáros műveit.

S hogy még mindig a „párhuzamos programoknál” maradjunk, az információs vetítéssorozaton mutatták be például Agnès Varda Ulysses című rövidfilmjét, Edith Brück Melyik Szardínia? című, ötvenöt perces dokumentum-játékfilmjét, és Sándor Pál Szerencsés Dánieljét, hogy csak a számunkra fontosabbakat soroljuk fel. Volt azután egy, a legújabb amerikai filmekből válogatott műsor – láthatóan a nagyközönség számára. Ez a közönség általában megtöltötte a Taorminai Görög Színház Csontváry-képről ismert arénáját, s hangos tetszésnyilvánítással követte a legújabb James Bond filmet (John Glen Octopussy című, minden eddigi Bond-filmet alulmúló lidércét) vagy egy jóval igényesebb, kemény bűnügyi-kaland-opuszt, a néhány filmjével nálunk is ismert Walter Hill 48 óraját. A sors szeszélye folytán a magyar versenymű, Dobray György Vérszerződése éppen a James Bond-filmmel került „egy párba” (esténként két film futott a Görög Színházban), s Bond-Roger Moore-ral kellett Picinek és Tuláknak, a két magyar katonaszökevénynek mérkőznie. Bond nagyobb tétben játszott, Berlintől Indiáig titkos ügynökök, sőt reguláris osztagok tucatját semmisítette meg, ezzel szemben Picinek és Tuláknak bizonyos társadalmi meg lélektani izgalmakat is sikerült közvetíteniük, így hát nem vallottak szégyent. Dobrav filmjét a zsüri „Bronz Kharübdisz”-szel, harmadik díjjal jutalmazta, s az AGIS-bankház 15 millió lírát ajánlott fel a film olaszországi forgalmazásának előmozdítására.

A második díjat egy érdekes francia vállalkozás kapta: Luc Besson Az utolsó csata című munkája. Szélesvásznú (cinemascop), fekete-fehér némafilmet készített az elsőfilmes rendező, mely az atomháború után romhalmazzá-pusztasággá változott Párizsban képzeli el a cselekményt. Felrémlett bennem a húsz évvel ezelőtti Chris Marker-film, A kifutópálya (La jetée). Arra még ma is emlékszem.

Mielőtt a nagydíjas angol filmről szólnék, hadd említsek meg néhányat az értékesebb (vagy az igazsághoz híven s jóval szerényebben: a rokonszenvesebb) alkotások közül. Ilyen volt a moszkvai Gorkij-filmstúdióban készült Hölgyválasz, Sulambek Mamilov filmje. Csendes, vidéki történet, melodramatikus ízekkel, lassú tempóban, de úgy, hogy a film minden jelenetét áthatja az őszinte szomorúság. Elvált férfi, elvált nő véletlen találkozása egy folyóparti faluban, néhány tétova, boldogságot kereső napjuk. A filmből a részletek, néhány önálló kis betét marad meg.

Egy falusi színjátszócsoport próbái, sorkötelesek „behajózása”, egy cigányszínház előadása – mindez kicsit csehovi hangszerelésben. Sokat mulatnak ebben a filmben: ezek a jelenetek a legszomorúbbak. Egyszer például a két főhőst alig engedik be egy kisvárosi étterembe, ahol gázcső-fektető munkabrigád ül duhaj áldomást. A sarokban egy másik betévedt, kopott, gondgyötörte arcú vendég, a pincérnő alig akarja kiszolgálni. Aztán lihegő katonai küldönc jelenik meg: ez a kopott vendég civilruhás ezredes. Ugyanolyan vigasztalan arccal távozik, ahogy bejött. Rokonszenvesen együgyű sci-fit készített az amerikai Aaron Lipstadt, Roger Corman asszisztense. Android című munkájában van egy gonosz műember (android) – Klaus Kinski játssza, aki más androidokat akar a Földre csempészni. Teremtménye, Max azonban jó műember. Jó és buta: hús-vér ember szeretne lenni, Robert Mitchum archív filmjeit nézi az űrhajó tévéjén, és beleszeret egy valódi lányba. Végül a gonoszok és a jók is elpusztulnak, csak Max marad élve.

A másik amerikai versenyfilmet világhírű színész rendezte: a MASH-ból, a Keresztapából, az Apokalipszisből (vagy legutóbb a D. B. Cooper üldözéséből) ismert Robert Duval. Filmje, az Angelo, My Love harsány és mozgalmas, dokumentatív folklórelemekkel és kimódolt kalandfordulatokkal elegyes, nagyigényű, ám kevéssé sikerült munka. New Yorkban élő, s különböző országokból származó, különböző törzsekhez tartozó cigányok könnyfacsaró történetét látjuk a vásznon. Duval, mintha legalábbis a tizedik filmjét forgatta volna, mindent tud, amit meg lehet tanulni, és semmit, amit nem lehet megtanulni a filmkészítésben. Figyelemre méltó, hogy dokumentumízű jeleneteket teremt, még amatőr cigányszereplőit is úgy hívják, mint a valóságban (a gonoszt például Patalay Tsiganoffnak, mintha Karinthy találta volna ki), s a gaz Patalayval szembeszálló „ennivaló” cigánygyerekekre bízza a film hangulatát. Profi munka, az őszintétlenek fajtájából.

Nem volt szerencséjük a házigazdáknak; úgy látszik, az igazán érdekes elsőfilmes olasz alkotók mind Velencében szeretnek bemutatkozni; a tavalyi velencei mustra tette ismertté Lucinano Odorisio (Sciopen) vagy a már említett Franco Piavoli nevét. Itt Taorminában különös nemtetszéssel fogadta a kritika Claudia Florio Occhei, occhei! (Oké, oké!) című, nagyravágyó és sokat markoló filmjét, mely marginális, tévelygő és bűnöző fiatalokról szólna, de a rendezőnőnek csak felszínes és harsány diszkó-közhelyekre futja. A film legnagyobb érdekessége, hogy két tizenhét éves főszereplője nem más, mint Angela Molina húga (Paula Molina) és Renato Salvatori lánya (Giuliana Salvatori). Kevéssé bosszantó, kevésbé harsány, viszont tökéletesen jellegtelen, szürke és semmitmondó volt a másik olasz bemutató, Gianni Minello tévérendező Egy fiú a sok közül (Un ragazzo come tanti) című munkája.

Az olasz filmművészet, sajátos módon, közvetve mégis sikert aratott az idei szemlén: mégpedig a nagydíjas angol film révén. Michael Radford filmje, az Another Time, Another Place (melyet talán Valamikor, máshol címen fordíthatnánk) olasz hadifoglyok történetét meséli el, akik a háború végén egy kis skóciai faluba kerülnek. Afféle vendégmunkásként dolgoznak a földeken. Hármat közülük egy tanyásgazdánál szállásolnak el. A gazda fiatal felesége úgy tekint rájuk, mint idegen bolygókról érkezett jövevényekre: nem csoda, hiszen eddig még Nápolyról sem hallott, ahonnan az egyikük származik. Luigi, a nápolyi narancsárus alacsony, izgága, tipikusan délolasz fiú, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ő az ének- és mókamester, ő szervezi a katonák karácsonyi műsorát is. A skót fiatalasszony előbb hisztérikusan utasítja el közeledését, aztán az élet és bizonyos melodrámák vastörvényei szerint nemcsak enged Luiginak, hanem bele is szeret. Radford filmje bravúros egyszerűséggel meséli el ezt a – ha úgy tetszik, közhelyes és csöppet sem újszerű – szerelmi históriát. Kicsit nosztalgikus, fájdalmas hangját, stílusát sohasem téveszti el, megtalálja saját belső képi ritmusát. Hibátlan a falusi háttér rajza, a lassan csordogáló történetet kitűnő érzékkel ellenpontozza olykor a vállalt melodráma keményebb, tragédiába hajló stíluselemeivel is. Végül, észrevétlenül, sikerül kitágítania ezt a melodramatikus keretet: érezzük, hogy a történelem mindennapjaiban élnek a hősök, s valamiképpen, negyven évvel a háború után, távol Nápolytól, a Déltől, s távol Skóciától, az Északtól, megérint bennünket, hogy talán nincsenek is „más idők” meg más helyek (hogy a film címével játsszunk), a boldogtalanság mindig megtalálja az embert.

A film egyértelműen kiemelkedett a mezőnyből, nyilván a zsűri – bizonyos fokig szokatlan, legalábbis ritkán tapasztalt módon – a nagydíjas film két főszereplőjének adta a színészi nagydíjakat is. Phyllis Logannak és Giovanni Mauriellónak.

Taorminában nincs nemzetközi filmkritikusi (FIPRESCI)-díj, de a szicíliai filmújságírók minden évben kiadnak azért egy díjat. Idén, nem érdemtelenül egy tuniszi–belga produkció kapta. Mahmud ben Mahmud Átkelések című filmje – melyet már tavaly Velencében bemutattak információs vetítésen – egy kelet-európai és egy arab emigráns hányattatását ábrázolja egyetlen éjszakán, Ostende és Dover között. Az angol bevándorlási hatóság nem engedi be őket, a belgák pedig kiutasítják. Véget nem érő ingázás a tengeren, karácsony éjjelén. De nem is ez a komor, füstködös külsőség értékes a filmben, hanem a belső emberi dráma: a gyűlölet, és ellenségeskedés, mely a két hasonló sorsú egymásra szoruló menekültet szembeállítja. Itt valami mélyebbet és igazat ábrázol a film, melynek nincs egységes stílusa, sokféle elem vegyül benne, néha bántóan és szervetlenül, néha agyalmány-epizódok rontják, de így is a fesztivál értékei közé tartozott.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 38-39. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6616