KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/október
• Zalán Vince: Történelmi ingajárat Együttélés
• Koltai Tamás: Falusi Siegmund és Sieglinde
• Hegedűs Zoltán: Vektoranalízis Krzysztof Zanussi filmjei
• Kovács István: A létezés harmóniájáért Krzysztof Zanussi
• N. N.: Krzysztof Zanussi filmjei
• Feuer Márta: A halál tartósít, az élet elemészt Gaál István – készülő operafilmjéről
• Zsugán István: Brácsaversenyek, nem pop-slágerek Beszélgetés Maár Gyulával
• Greskovits Béla: Meghasonlott humánum Ólomidő
• N. N.: Eseménynaptár Ólomidő
• Zoltai Dénes: Vadonlakók operamániája, fényben és ellenfényben Fitzcarraldo
• András László: Egy világtörténelmi erkölcsbotrány Eltűntnek nyilvánítva
• Szilágyi Ákos: A fonák tudat meséi Panelsztori
• Fáber András: Színházi jelenetek háborús időben Az utolsó metró
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Észak dél mellett Taormina
• Zsugán István: Új szerzők, fiatal nemzetek Locarno

• Bódy Gábor: A fantom elment – a fantom visszatér Luis Buñuel
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Borsalino
• Lajta Gábor: Anna és a vámpír
• Harmat György: A két rodeós
• Varga András: Kémek a lokálban Őrült nők ketrece II.
• Kapecz Zsuzsa: A repülő szélmalom
• Soós Péter: A szép ismeretlen
• Harmat György: Hüvelyk Panna
• Kapecz Zsuzsa: A Szervezet
• Greskovits Béla: Prof. Kuruzsló
• Varga András: A tagrifti csata
• Zsilka László: Csak egyszer szeretünk
TELEVÍZÓ
• Szilágyi János: Hatvanhat – tizenhatodszor Beszélgetés Bán Jánossal
• Koltai Ágnes: Kísérlet a túlélésre A Fiatal Művészek Stúdiójáról
TÉVÉMOZI
• Hegedűs Zoltán: Egy halálraítélt megszökött
• Bikácsy Gergely: Jeanne d’Arc

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fitzcarraldo

Vadonlakók operamániája, fényben és ellenfényben

Zoltai Dénes

 

Újszülött szellemi gyermekét Werner Herzog csaknem hároméves keserves vajúdások után hozta életre.

Csökönyös rendező: nagyon kellett hinnie műve és művészete életrevalóságában. A Fitzcarraldo névre keresztelt új Herzog-film stílszerűen szólva: per varios casus, per tot discrimina rerum, vészeken és viszontagságokon át, mint egy ősrégi-újmódi Aeneas, lám, életre kelt.

Az alaptörténet nem különösebben eredeti. Egy epizód az Újvilág múlt századi gründolásának ezerágú históriájából. Az ír származású hős, Fitzgerald, alias Fitzcarraldo, a Felső-Amazonas akkor még kis városkájában, Iquitosban szedte meg magát, ha igaz, még az özönvíz előtt, a nagy kaucsukkonjunktúra idején. Istenigazában akkor, amikor esze és mersze nagy kalandba vitte. Volt egy kaucsukfában gazdag, vad indiántörzsek által birtokolt térsége a dzsungelnek, hajóúton a nagy vízesések miatt megközelíthetetlen, irdatlan terület. A leleményes gringo rátalált meghódítása kulcsára. Elhajózott addig a pontig, ahonnan csupán tíz kilométerre folyik egy párhuzamos folyamág; igaz, légvonalban. Egyébként hegyen és dzsungeleken áttörve kellett megtennie azt a tíz kilométert: hajóval az irgalmatlan szárazföldön. Megnyerve magának a térség vad törzseit, hajóját egyedülálló ötlettel a dzsungelben vágott ösvényen át juttatta a másik folyó vizére. Boldog vég: meghódított természet, roppant biznisz. Ilyen vállalkozásoknak köszönheti a hajdani kisváros rohamos emelkedését.

May Károly efféle sztorikból szerkesztette érzelmes indiántörténeteit. Lásd a Winnetout: nagy kaland, és a felhám mögött kimért dózisokban adagolt életfilozófia. Boldog-boldogtalan vég: Winnetou megtér az Égi Vadászmezőkre, és mint egy nagyoperai fináléban, ünnepélyesen eltemetik. Hiszen dal szól, ha jól emlékszem, talán Schubert, talán az Ave Maria.

Történelem és égi mása, á la May Károly. Herzog viszont egy háború utáni apátlan nemzedéket akar képviselni mindmáig. Újra mondja az apáktól hallott-láttatott történeteket, például Kaspar Hauserről, Woyzeckről, a néhány éve nálunk is vetített horror-hősről, a vérszívó Drakuláról; az utóbbi kimúlásakor, ha jól emlékszem, Gounod-zene szólt, egyházzenei kompozíció, persze, a megváltás akusztikus jeleként. Ravaszul újramondott történetek; mindegyiknek van egy kritikus pontja vagy rejtett ellenszólama, egy sikoltó vagy halkszavú elég volt, egy ne tovább. Hol van már May világa? Persze, egykori vélt vagy valódi kalandokat filmre vinni ma sem rossz befektetés. De van még egy lehetőség egykori hatvannyolcasoknak: megtartani a nagy kalandot és szálára szedni azt a bizonyos életfilozófiát: a May Károlyok morális magabiztosságát.

Ilyesmivel kísérletezik Herzog ezúttal is. Az ő Fitzcarraldója – most is kedvencére, Klaus Kinskire bízza a figura színészi újrafogalmazásának bonyolult munkáját – éppen nem „kaucsukbáró”. A bolond ír persze vállalkozik: de micsoda szánalomra méltó, csődbe futó vállalatai vannak! Jéggyár, mint García Márquez Száz év magányában a vándorcigányoké. Aztán a hangzatos nevű Transandean Railways, a Fitzcarraldo nevét viselő vasúti Rt., amelyből elkészült egy indóház, benne egy szesztől túlfűtött bakter, aki őriz egy csupa-rozsda, befűthetetlen mozdonyt, valamint talán százméternyi sínpárt (meg a fitzcarraldói álmokat), ki sem látszik a liántengerből, megérett felszámolásra a kóceráj. Outsider maradt bizony Fitzcarraldo a szemfülesebb újgazdagok klubjában, fura félnótás. Kurblis-tölcséres gramofonján olasz operaáriákat recsegtetne szüntelen. Igencsak felkopna az álla, ha nem állna mellette a magát és pénzét mindig adni kész Molly, az angyalarcú szerető, mellesleg a városka jól prosperáló bordélyának madámja. Szeretetre méltó ez az együttes. Hotelszobájának ágyán bámész gyerekek hallgatják Fitzcarraldo kedvenc Caruso-lemezeit, és egy háziállattá szelídült disznó.

Zenebolond, de nem elmegyógyintézetbe való őrült. A kamera, a filmes színkezelés csudája: Kinski arcának ráncaiban egy világtörténelmi dimenziót sejtető magánsors hagyta ott lenyomatát. Gyűrött vonások, mindig kócos, világítóan sárgásszőke haj, izzó szempár – a mániásoké. Ez az arc a kalandos történettel párhuzamosan szüntelenül átváltozik. Az első képsorokban, a tíznapos hajóúton a manausi kaucsukbárók példátlan luxussal megépült nagyoperájába, ahol éppen a rajongott énekes sztárokat hallhatni Verdi Ernanijában, aztán a helyi úri-kaszinóban, ahol elmaradhatatlan gramofonjával a hóna alatt, az imádott Caruso hangjának új híveket toborozandó, máglyatűzben égnek ezek az ide-oda repkedő szemek: a zenebolond lesi, hogyan reagál hallgatósága a más világi szépség és szenvedély akusztikus üzeneteire: operaáriákra. Új fordulat, új tekintet. A dzsungel mélyén, a vészjósló zöld csend tengerében sötétlenek a szem közötti árkok, riadt fényektől sugaras a szembogár – a szorongás tükörképe most. Legeslegvégül újra a hajón, a megmenekült „Molly-Aida” furcsa diadalútján hazafelé – megint új színt, ellenfényt kap a szem. Kinski-Fitzcarraldo ekkor ünnepelt kalandhős. Sikerember, kinek minden vágyát teljesítik a társak, a vállalkozást – Molly kölcsönpénze jóvoltából – szemmel tartó nagymenők. Ha már a nagy biznisz ezúttal is elmaradt, s így az alapvető rögeszméről – nagyoperát a dzsungelszéli Iquitosba, a nagy Caruso vendégjátékával – bebizonyosodik, hogy puszta lázálom. Marad a kompenzáció. A Molly-Aida tehet még egy utat, a fénylő operaházas nagyvárosból haza – a dzsungel mélyére. A manausi operatársulat eközben egy Bellini-operát ad elő; darab időbe kerül, míg kiderül, mi festett díszlet, mi valóságos parti sziklatömb. És a fedélzeten egyetlen bársonyszék, kölcsönben az is. Az operát, A puritánokat egyetlen hallgató hallgatja, magabiztos mosollyal, szájsarkában a régóta vágyott óriásszivar, testtartása hanyag eleganciát mímel. Csak a szemek beszélnek megint, most egy lélekmélyi rezignációról. A zenebolond feladta az esztétikai népboldogítás illúzióját. Alkonyi ellenfény; a szemek befelé fordulnak.

Herzog, a rendező láthatóan ezúttal is a perifériára szorultak sorsa iránt érdeklődik, túllép a magára maradt téboly művészi patográfiáján. A fantazmagória megtalálta a maga közegét. Nagy lelemény: Herzog a bolondulásig rajongott operazene és egy másfajta módon „bolond”-mágikus zenélési mód konfrontálásából egy teljes világot épít fel. Olyat, amelyben a monománia reális történelmi tapasztalatok metaforájává lesz.

Mert Fitzcarraldo Amazonas-parti operavilága csak az egyik pólus. Az igazsághoz tartozik, hogy nem a semmiből teremtették ezt a világot sem. Magja egy nagyon jó társadalmilag behatárolt világérzés, az aláaknázottság sejtelme, a XIX. század második felében szimbolista költők felfedezte világiszony. A milánói Scalát utánzó reprezentatív operaház Manausban eredetileg csak az újgazdag önmutogatás mesterműve volt; az importált kultúra luxuspalotája, Carrarából származó márványpadlóval, cseh üvegcsillárokkal, és – ebben még az öreg Európát is megelőzve – villanylámpák fényével. Ebben a zenélő ékszerdobozban mindamellett talányos hangok is hallhatók. A filmben – véletlenül-e? – egyszer szóba kerül bizonyos Riccardo Wagnero, meg az ő exkluzív Parsifalja,. Nem kizárt, hogy hősünk nemcsak kortársa, hanem lelki rokona is új hazája különc uralkodójának, II. Dom Pedrónak, vagy egy másik, szintúgy fantazmagorikus operavilágban élő királyi bolondnak, a bajor II. Lajosnak. A brazil császárról mindenesetre kevesen tudják, hogy már 1857-ben ostromolta a svájci emigrációjában egy „olaszos” operáról ábrándozó exforradalmár Wagnert, hogy az új művet – a Tristant – bocsássa az ő riói Királyi Operája rendelkezésére. És még tovább: nem Fitzcarraldo dzsungelmélyi operája valósult meg végül is Bayreuthban, a vilmosi-bismarcki vadon szellemi őstáján? Operaházat alapítani, egyidőben egészen másfajta gründolásokkal: nem ez a civilizációs paradoxon válik művelődéstörténeti traumává a nyolcvanas évek Herzogjánál?

És a Fitzcarraldóban nagyhirtelen vérezni kezd egy másik Amfortas fekélye is: a harmadiknak mondott világ kultúrájának gyógyíthatatlan sebe. Kiragadott a példa: a limai érsek 1614-ben elrendelte, hogy minden indiánkézben található hangszer haladéktalanul elégetendő. Tudunk egy jezsuita atyáról, aki büszkén mesélte, hogy sajátkezűleg tört darabokra 603 nagy és 3418 kis hangszert, méghozzá megkínoztatott 679 makacs rézbőrűt, mert nem akarták leadni hangszerüket.

Van Herzog filmjében egy megrendítő erejű képsor. Rejtélyes dobszót hallani a Molly-Aida fedélzetén – mintha képtelenül felerősített szívdobogás lenne; vagy tán a teljes gőzzel menekülő hajó gépházából származik a tébolyító ritmus. Zöld óriásfák zuhannak a vízbe; most már nincs visszaút. És akkor egyszerre tucatnyi kis csónak, bennük a rettegett és rettegő dzsungellakók. Fitzcarraldo most intézkedik: a vadakat nem fegyverrel fogadjuk, hanem stílszerűen: a fedélzetre állított tölcséres hangerősítő békeszózatával, a selymesen érces Caruso-hanggal. A kollektív szorongás, a kölcsönös döbbenet percei; szorongással teli kézfogások, nem: kezek rebbenő érintkezése. S valami, voltaképpen megmagyarázhatatlan bámulat. A vadak ujjbegye mint a testet öltött Fehér Istent simítja végig a nekünk jólismert arcvonásokat, a szemek árkait, a sárgás fényű hajat, a kabátot és gombjait. Aztán egy vacsora-jelenet. Fitzcarraldónak és társainak most nem lehet illúziójuk: körülvéve a néma harcosoktól, ez lesz talán az ő utolsó vacsorájuk. Csak kavargatja ételét – ha jól látom: bal kezével. Egyszerre a képtelenségig fokozódik a két világ szembenállása. Az indiánfőnök most utasítást ad embereinek. Előlép néhány benszülött, pánsíp-szerű hang-szerszámokkal –, lám, mégsem végzett tökéletes munkát a XVII. századi konkvisztádor-érsek! – és megszólaltatja az ő saját hangjelvényüket. Dallam- vagy hangzatfürt; európai füleknek analizálhatatlan formula. Fitzcarraldo halálsápadt arccal feláll. Aztán éles vágás: mint egy hangyaboly, rengeteg dzsungellakó építi a rejtelmes csúszdát a rejtelmes hajónak. Mágikus képzetvilág vár itt is megfejtésre. A Nagyfőnök bizonyára valamely ősi indián-mítosz szellemében döntött ott a vacsoránál. Éppúgy, mint egy másik, még végzetesebb action gratuite-nél: amikor baltával elvágja a kínkeservesen újra folyóvízre juttatott kísértethajó köteleit, hogy aztán az megállíthatatlanul és kormányozhatatlanul sodródjon tova, vad szirteken és forgatagos vízeséseken át, áldozatul a nagy vizek kiengesztelendő szellemének. A Molly-Aida minden viszontagság ellenére túlélt minden megpróbáltatást. Túléljük-e mi is, nézők és opera-bolondok, még nagyobb monstrumokban hajózok, történelmileg kialakult idolumainkkal az örvényes folyamszakaszt? Herzog nyitva hagyja ezt a kérdést. Nem akarja érvényességi körén túl feszíteni alapmetaforáját. A nézőre marad a tovább-töprengés. Például azon, hogy vajon szabad-e, lehet-e más világok embereit és közösségeit boldogítani a mi hitünkkel, a szépségbe és szenvedélybe vetett polgári eredetű művészhittel. A jégdarab, a vélt fizetség bennszülöttek megszállott rabszolgamunkájáért, a valóságban csakúgy, mint a filmben, tócsává olvad. S ebben a világtörténeti napsugárzásban nem vár különb sors a mi szeparált önboldogításunkra sem.

Fitzcarraldo, értsd meg az indián dallamot. Verdi is nyerhet vele. Talán van még időd, időnk rá, opera-bolondoknak.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/10 30-31. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6612