KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dühöngő bika

Barna Imre

Az élet küzdelem. Ezért takarja – állítólag – oly gyakran durva külső a meleg férfiszívet. Kivált a bokszolóét, aki abból él, hogy verekszik. Küzdelme kettős: egyszerre konkrét és elvont értelmű. Jó téma filmnek, irodalomnak; erre Jack London Egy szelet sültje csak egy bizonyság a sok közül. Nem csoda, hogy Martin Scorsese, a New York-i Little Italy „kemény” filmekkel befutott szülöttje is megcsinálta a maga bokszfilmjét.

Jake La Mottának, az 1949-es profi világbajnoknak az emlékirataiból készült a Dühöngő bika. Jake, „Bronx bikája” is olyan fickó, aki – a film egyik olasz bírálója, Alberto Moravia szavaival – „nem azért bokszol, mert fizikailag erős, hanem azért, mert kulturálisan gyenge”. Ez a film nem afféle karriertörténet, mint a Rocky és rokonai. La Mottától nem mint bajnoktól, hanem mint poklokat megjárt, megkeseredett, elformátlanodott embertől búcsúzunk. Scorsese – szinte szadista kíméletlenséggel – mindent elénk tár, ami csak elborzaszthat bennünket a kemény fiúktól. És mégsem következetes, mégsem egyértelmű az ítélete.

Mert az igaz, hogy lelkiismeretesen megmutatja: a „tiszta” erő La Mottát – hiába győz, amíg győz – eleve vesztesként löki oda mindenféle ringbe bent és kint. Jake La Motta arról volt híres, hogy szinte élvezte azt is, ha őt ütik. De aki folyvást csak ütéseket adni meg állni tud, aki folyvást csak büntet és bűnhődik, az elveszett ember. Maga La Motta is rájön erre, de már későn. Karrierjének, paranoiás féltékenységével tönkretett házasságának, egész addigi életének vége; egy sötét börtöncellában eszeveszetten üti, ökleli a falat, míg össze nem esik, s közben azt ordítja: „Miért, miért, miért?” Ezt csinálta egész életében; a falat püfölte, fogvicsorgatva.

Csakhogy Scorsese szentté is avatja ezt a dühöngő Bikát. Nemcsak A rakparton Marlon Brandójának bűnbánó monológját mondatja el a film végén azzal az elhízott, negyedosztályú konferansziéval, akit még mindig La Mottának hívnak, hanem végezetül, János evangéliumának egy passzusát idézve, egyenesen Jézus Krisztushoz hasonlítja őt. Ez már sok. És talán a blaszfémiánál is nagyobb baj, hogy mégiscsak helyben vagyunk: bizony, a „durva külső meleg szívet takar” közhelyénél.

Bőven elég lett volna, ha Scorsese megmarad annál, amit mutat, mégpedig (a szó szoros értelmében) fehéren-feketén, nem is akárhogy mutat. És amiben messzemenőkig egyenrangú társa Robert De Niro; bizonyára lesz, aki egy-két évtized múlva úgy fogja idézni majd az ő mostani figuráját, mint ő a Marlon Brandóét. Tudni (és látni) lehet, milyen hihetetlenül sok munkát fektetett De Niro ebbe a szerepbe; hat hónapig edzett, bokszolt, azután meg csaknem ugyanannyi időt fordított arra, hogy huszonöt (!) kilót magára szedve, smink és trükkök nélkül játszhassa el a hájas, öregedő La Mottát.

Ámbár talán már sok is ennyi a jóból. Néha jobb elképzelni, mintsem látni valamit. A magyar nézőnek pedig, miközben fásultan hallgatja a sterilen szabályos szinkronmondatokat, édesmindegy, hogy igazi-e Jake La Motta hája vagy sem.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 48-49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6489