Sindo Kaneto filmjeirőlA szenvedély útjaLajta Gábor
Kopár sziget, Onibaba. Két film, két út s egy rendező – Sindo Kaneto. A most 71 éves művész föladja a leckét annak, aki véleményt akar mondani munkásságáról. Zárt tökéletességű, aligha fölülmúlható a Kopár sziget. Csöndes lebegés, fojtott lázadás jellemzi. Művészi horror viszont az Onibaba, hangos és vad. A maga módján szintén hibátlan filmnyelven szólal meg. Sindo az Onibaba útján halad tovább, de többé nem tudott olyan artikuláltan beszélni, és egységes filmek helyett csupán zseniális részletek kerültek ki a keze alól. Az egységhez általában jó forgatókönyv kell – és Sindo több mint 75 forgatókönyvet írt, a másoknak készülteket is beleszámítva. Szakmai tudása kiváló. Mégis, valami oknál fogva legtöbb filmje zavarba ejtő – eklektikus és céltudatos egyszerre. Szentimentális és hűvös-tárgyilagos. Részletgazdag és elnagyolt. De töredezetten is erőteljesek ezek a filmek. Olyan ember munkái, aki pontosan tudja, hogy mit akar, de nem mindig válogat az eszközökben.
Ami már nem film
A 60-as évek japán új hullámából jóformán csak Sindót ismerjük munkái alapján is. A szintén érzéki-erőszakos módon társadalmat bíráló Osima Nagiszáról már kevésbé alkothatnánk véleményt – filmek hiányában. Igaz, Sindo munkásságának is alig egyötödét ismerjük, de a minta reprezentatív: a már említett két filmen kívül láthattuk a Hirosima gyermekeit, s mostanában a Libidót és Sindo új filmjét, a Fojtogatást.
Sindo már jóval az „új hullám” előtt rendezett, korához képest viszont későn, majd’ 40 évesen. Előtte is a szakmában dolgozott, többek között forgatókönyvíróként (amit máig művel) s asszisztensként – Midzogucsi mellett. Talán Midzogucsi örökségeként foglalkoztatta filmjeiben őt is mániákusan a japán nő sorsa. Még a háború után 7 évvel készült Hirosima gyermekeiben is a szeretetre méltó fiatal tanítónő figuráját exponálta élesre. A Hirosima... előtti és utáni filmeket vegyes érzésekkel fogadta a kritika. Tulajdonképpen az atomtámadás utóhatásáról szóló film sem igazán jó mű. Epikus szerkezetébe töredezetten illeszkednek az expresszív és dokumentarista részletek. Aminek Sindo már most is mestere: az a légkörteremtés. Álomszerű fényképként rögzül bennünk a komorrá szűrt napsütésben a folyóba ugráló izmos kis gyermektestek látványa vagy az alig bevilágított szobabelsőben a homályba burkolózó összeégett öregember-arc.
Sindo igazi áttörése a Kopár sziget. Különös és rendkívüli alkotás nemcsak az ő pályájának tükrében. Azok közé a nagyon ritka filmek közé tartozik, amelyek már nem is filmek úgy, mint a többiek. Itt nem beszélhetünk színészvezetésről, mert kifürkészhetetlen: a színészek mintha rejtett kamerán át láttatott földművesek lennének. Nem beszélhetünk montázsról, mert itt a montázs olyan egyszerű és megszokott, mint a beszéd, nem beszélhetünk a kamera mozgásáról, mert az csak ritkán igazít, mint egy önkéntelen odapillantás. Nem beszélhetünk a párbeszédek szerepéről, mert nincs beszéd. Ha nem volna túl félreérthető, azt kellene mondani: ezt a filmet nem rendezte senki. Persze, nagyon is rendezte, ahogy a némaság is tudatos, de inkább belülről, valami hallatlanul fegyelmezett elhatározással, ami egyetlen összpontosított meditációvá lényegíti át a filmet. És ebben a makacs elszánásban ismerhetünk rá Sindóra, nem a felhasznált eszközökben. Az már az ő balszerencséje, hogy a makacsság, a dolgok túl következetes végiggondolása üresíthette ki később bonyolultabb témáit. A Kopár szigetben még az egyszerűség csodálni való mániákusság, bár ha jobban felbontjuk, a részletgazdagság is föltűnik olyan helyeken, mint például a parasztcsalád vacsorája, tisztálkodása. De ezeket a filmrészleteket is mintha a paraszti munka nagy, mindent eldöntő ritmusa osztaná be.
A reménytelenül száraz föld szürkesége, porzása, sistergése, a víz illékony csillogása viszont – hadd cáfoljam ebben az eszköztelenséget – mégiscsak a felvételi technikának és a nyersanyag precíz megválasztásának köszönheti létét s azt, hogy ennyire felejthetetlen.
Nád és szex
A Kopár sziget utáni két filmjét elmarasztalják, szentimentális melodrámáknak titulálják. És azután az Onibaba sikamlós halként megint csak kicsúszik az esztétikai hálókból. Bár kísért benne a horror olcsósága, technikája olyan magas fokú, elementáris, mondanivalója pedig ősi erejű és aktuális egyszerre. Kegyetlenebb a szamurájfilmeknél, mert nem csak a kard borotvaéles, hanem a nád pengéje is, ahogy suhogása érzékeinkbe mar, s mindennél félelmetesebb az álarcos katona, talán, mert szörnyű maszkja mögött ember lapul.
Ebben a nedves, kísértetjárta nádasban mégis az asszonyok a főszereplők.
Egy japán filmesztéta szerint a nőiesség tisztelete nem jellemző a japán filmekre, legfeljebb Midzogucsi, Sindo és Imamura alkotásaira. A Kopár sziget nőábrázolásának szépségét nehéz lenne fokozni, pedig a nőiességből ott alig látszik valami, csupán a szívós törékenység, az engedelmességbe fulladt lázadás és az egyik legszebb jelenetben az, ahogy a nő este utolsóként belemerül a vizesdézsába – amiben már mindenki megfürdött – és egy pillanatig önfeledten mosolyog.
„A hideg rizs asszonyával” szemben az Onibaba nádasának sebesültet ölő-hullafosztogató asszonyai már nem törődnek bele semmibe. A szerelmet úgy követelik maguknak, mint a táplálékot. Előrevetítik Osima filmjének, Az érzékek birodalmának világát. Osima, akit filmje miatt obszcenitás vádjával perbe fogtak, védőbeszédében szenvedélyesen bírálta a Mejdzsi-korszaknak a múlt század végén kezdődött etikai és jogi elfojtásait, a szexualitás tagadásán alapuló „szerelmet”, és szenvedélyesen védte a nép ősi, természetes szexuális erkölcsét. Ez a szabadság utáni vágy munkál az Onibaba szép, fiatal hadiözvegyében is, akit anyósa próbál megfélemlíteni, holott ő maga sem szemérmes a testi szerelem kikövetelésében. Dobai Péter A halál iparművészete című írásában (Filmkultúra, 1970/5. szám) az Onibabát a szépség és a borzalom, a testiség és a meghalás nagy rítusává avatja. Az ő értelmezésében a film hőse egyértelműen a duzzadó szépségű fiatal nő, míg az öregasszony csak rémisztő, féltékeny rútság. Holott főszereplő mindkét asszony, együtt „állnak bosszút” a férfiakon, nem áldozatok már, mint Midzogucsi és Sindo korai filmjeinek könnyfakasztó hősnői. És az sem olyan egyértelmű, hogy az öregasszony, az „Onibaba” csak bűnhődésre való – bár keservesen megbűnhődik a rátapadt álarc alatt –, de „emberi lény” ő is. Sindo, ha burkoltan is, megérti, de mindenesetre szánja őt. Későbbi filmjeiben pedig egyre határozottabban fordul az öregek, betegek szexualitása felé.
A férfiasság elvesztése
Az Onibabában a katartikus pillanat valóban a szerelem győzelme a démonnak öltözött öregasszony fölött, a fiatalok sáros hempergése az esőben... A későbbi filmekben uralkodó impotens, fáradt szerelem már inkább csak szánalmat, közönyt és idegenséget kelt. S ennek az oka nem a tárgyban keresendő, hanem a művészi feldolgozásban. Sindo elbizonytalanodott?
Libidó című filmje erre mutat.
A depressziós, öregedő, csúnya férfit kidobják a kórházból, mert megcsókolja a szomszéd ágyon fekvő lányt. Munkahelyén is „leírják”, és felesége hiába próbálja visszahozni életerejét, a férfi végül öngyilkos lesz.
Az Onibaba féktelenségéhez képest a két évvel később készült Libidó olyan, mint egy érintéstől összerándult hernyó. Az elfojtódások szinte ránehezednek magára a filmre is. Talán túlságosan terhes az atmoszférája, ezen legfeljebb a figurák és helyzetek groteszksége, néhol humora könnyít egy szippantásnyit. (Sindónak valószínűleg van érzéke a vígjátékhoz, amint azt a kritikusok által dicsért, őszintén komédiázó Hanyag művelet című filmje is bizonyítja.)
Vajon igaz lehet, hogy a férfiak komikus gyengeségének oka, hogy a háború után a nők megerősödtek, mert a férfiak elvesztették a férfiasságukba vetett minden önbizalmukat Japán veresége miatt? Tény, hogy a vereség nagy megrázkódtatást okozott. Viszont egyidejűleg ébredés is volt a múltból, az amerikai életforma betörése, törvénybe szentesített jogok az egyenlőségről, az iskolai erkölcskódexek megszüntetése... Ez mind-mind a férfiszerep gyengüléséhez vezetett.
A Libidóban a részletek túlszárnyalják a film egészét. A férfit, aki kutató volt, a munkahelyén papírvagdosásra fogják be. Sindo az Onibaba felfokozott hangjaira emlékeztető mesteri módon harsogtatja a papírt, csattogtatja az ollót. De a szuggesztív filmes víziók közé tartozik a házaspár kirándulása is a homokos tengerpartra, ez a kissé fehérre exponált jelenet, fürdésük és esetlen ölelkezésük, amit egy rendőr megjelenése szakít szét.
Fojtogatás
Az az érzésem, hogy Sindo egyre többet és egyre alaposabban akart ábrázolni. Forgatókönyvi sakkjátékokat vitt filmre, kiszámított társadalomkritikával, pszichologizálással, csipetnyi kísérleti film-beütéssel és még ki tudja hányféle eszközzel. Az Onibabát még megvédte a ballada elvontsága. A stilizálás ott elbírta a naturalizmust. A mai történeteknél az ilyen keveredés könnyen okoz stílustörést.
A Fojtogatás is ilyen eklektikus film. Valószínű, hogy a legtöbben a Kopár szigetet számon kérve legyintenek rá. Némelyek esetleg undorodnak tőle. Valóban, a mai környezetben játszódó film rémdráma. Az apa megfojtja a fiát, aki szülei ellen fordult, s anyját próbálta megerőszakolni. Anyja végül fájdalmában fölakasztja magát. Az előzmény: a fiú szerelmese öngyilkos lett, miután végzett zsarnok mostohaapjával.
Nehéz volna egyértelműen sikerültnek tartani a filmet. Kitűnő, erőteljes megoldások keverednek szokvány képekkel, sőt néha műhibákkal is. Előfordul, hogy nem tisztázott a térbeli helyzet (éppen Sindónál, a térkezelés kitűnő mesterénél!), például amikor a fiú meglesi a vörös posztón nevelőapjával szeretkező kedvesét. Vannak funkciótlan, közhelyes, túllírizált flashback-ek.
A film indítása viszont tökéletes, talán a legkeményebb jelenet. Míg az apa az emeleten némán hurkot vet az alvó fiúra, lent az anya, tudva, mi történik, hangos fröcsköléssel a padlóra vizel. A hiperrealista részletek – az apa lábizmának feszülése-ernyedése, ahogy a lépcsőn megy fölfelé vagy az anya kétségbeesésének vegetatívan nyers kitörése – a gyilkosság lassú, szinte liturgikus folyamatát filmen ritkán tapasztalható erejűvé fokozzák. Ami máshol (Sindónál is) legtöbbször hiba, itt abszolút hiteles megoldás – borotvaélen.
A Fojtogatást nem lehet egyszerűen „félretenni”, mint sikerületlen filmet. Úgy tűnik, Sindo összegezte itt mindazt, amit a mai Japánról, a mai japán erkölcsről el akar mondani. A rendező keserűbb és egyúttal megértőbb lett az évek során. Látja, hogy a háború utáni változások nem hoztak egy csapásra változást a fejekben is. A szülők generációjába még az iskolapadban belesulykolták a családi etika vastörvényeit. A mostani diákok szürkésfekete egyenruhájukban mint egy militarizált, jövendő hivatalnoksereg tanulják az életszabályokat „Ne álmodozz! A mércét emelni kell!” A családi házban még ott a tatami-szoba, de vannak már fotelek is a fiú szobájában, a nappaliban tévé, nem messze tőle buddhista házi oltár az ősök tiszteletére, s a tokonoma fülkében ikebana helyett könyvespolc áll. „Az ember kicsinosítja otthonát, oltárt helyez belé” – mondja az apa, s gyertyát gyújt a nagyapa tiszteletére, „akihez dőlt a pénz”. Bármennyire ellenszenves is az apa életfelfogása, az ő szemével kell látnunk, s majdnem együtt kell éreznünk vele, amikor a fiú bunkóval veri szét a papírfalakat s összezúzza az oltárt. A tradíciók nem válhatnak semmivé egyik pillanatról a másikra.
Hol van itt az Onibaba hite a szépségben, a szerelemben? Fölvillan másodpercekre a szikrázó havon a fiatalok ölelkezésében, de egyébként ők is – mint már a Libidóban az öregek mellett a fiatal pár –, nyomottak, megbélyegzettek. A Libidó még befejeződhetett egy naiv szimbólummal: a galamb kirepült a kalitkából, és elszállt a tenger fölé. A Fojtogatás „ketrece” bezárult.
*
Sindo Kaneto önmaga emelte túlságosan magasra a művészi mércét. S ha őt ezzel a saját mércéjével mérjük, akkor azt kell mondani róla, hogy egyfilmes rendező – a Kopár sziget alkotója. Igaz, hogy ennek a műnek a legnagyobbak között van a helye.
Túlzás lenne viszont gyöngébb filmjeit leegyszerűsíteni, például a Fojtogatásban csak a pszichologizáló szálat, az Oidipusz-komplexum tételszerű felsorolását látni. Valóban, az is benne van. De benne van a japán társadalom egy-egy szeletének szociológiailag is pontos rajza. S hogy olykor viszolyogtató, durva, csak zsigerekre ható megoldásoktól sem mentes Sindo munkássága? Vajon nem ilyen ellentmondásos, sallangokkal furcsán dekorált, zsákutcákkal bonyolított például Salvador Dalí életműve is? A döntő mégis a nagy tehetség félreismerhetetlen pecsétje, melynek lenyomatát Sindo Kaneto alkotásai is magukon viselik.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1241 átlag: 5.42 |
 |
|
