KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál

Hamlet a zöld gyepen

Székely Orsolya

A tavaly novemberi Szovjet Filmek Fesztiválján rendezték meg hazánkban Gleb Panfilov – Inna Csurikova főszereplésével forgatott – legújabb filmje, a Vássza ősbemutatóját, amelyre hazánkba érkezett a nálunk is népszerű művészházaspár. Panfilovék – akiket jó másfél évtizedes barátság fűz magyar kollégáik közül többek között Zolnay Pálhoz – ez alkalomból hosszabban elbeszélgettek budapesti pályatársukkal; Székely Orsolya tolmácsi segítségével. Az alábbiakban e több órás, kötetlen beszélgetés magnószalagjáról idézünk néhány közérdeklődésre számot tartó részletet.

 

Zolnay: Általában öt-tíz évenként sikerül elbeszélgetnünk... Épp ideje volt már, hogy találkozzunk, mert ha jól emlékszem, Inna, te 78-ban jártál itt, Glebbel pedig 73-ban voltunk együtt utoljára a Moszkvai Fesztiválon. Hála a Vássza budapesti díszbemutatójának, most folytathatjuk. Hát szervusztok! Hogy vagytok?

Csurikova: Normálisan...

Panfilov: Normálisan...

Zolnay: Végre két normális ember!

Székely: Ez oroszul kissé másképp hangzik, mint magyarul...

Panfilov: majdnem azt jelenti, hogy jól. Ez elsősorban szubjektív állapot. Semmi objektív nincs benne. Olyan, mint a kisfiam egyik levele. Az idősebbik, amikor kicsi volt még, azt írta nekem Moszkvába – ott tanultam akkor –: „Papa, rosszul tanulok, jól élek...” Élni jó... élni jó... Rettegve gondolok arra a pillanatra, amikor vége szakad ennek az érzésnek.

Zolnay: Inna, és te mire vágysz?

Csurikova: (nevet) Aludni. A munkámmal úgy vagyok, hogy... ahhoz, hogy valami igazi megszülessen, ahhoz szinte meg kell semmisíteni, tönkre kell tenni magunkat. Ha nem így csinálom, akkor minek választottam ezt a szakmát? Gyűjtögetjük az energiát önmagunk megsemmisítéséhez. Végtelenül erősnek éreztem magam, most azonban mintha kevesebb volna a belső energiám.

Panfilov: Zsugorodik a szamárbőr. De neked még óriási tartalékaid vannak, amik zsugorodhatnak.

Csurikova: Buta ellentmondása a mi szakmánknak, állandóan arra gyűjtjük az energiát, hogy szinte megsemmisítsük önmagunkat...

Zolnay: Gleb, a te kenyérkereső foglalkozásod meg éppen az, hogy filmszalagra rögzítsd a pillanatot, amikor Inna szinte ellobban.

Csurikova: ...azokat a bizonyos ritka pillanatokat.

Panfilov: Gyönyörű misszió, amikor a rendező ezt a lobogást tudja rögzíteni – közben persze magam is elégek. Ez nemcsak a filmszalagon rögzül, de a vérösszetételben is...

Zolnay: Hány éves is vagy?

Panfilov: 49. Most éppen egy nagy átértékelés-időszakom van. Gyűjtöm a termést egy batyuba, és azon tűnődöm, hogy mit kezdjek vele. Az eredmény, a termés szinte semmi, a belső erőfeszítésekhez képest... A premiereket gyűlölöm. Mert olyankor mindig vége szakad valaminek, amiért egy-két évig éltél. Mások esznek, isznak, ünnepelnek, nekem pedig temetési a hangulatom. A forgatókönyv elfogadása – az igen, én azt szeretem. Amikor eleresztenek az új filmmel. Az az ünnep. Az egész munka ünnep. Hosszú ünnepeim vannak és borzalmas premierjeim.

Zolnay: Akkor is, ha sikeretek van a premieren? Például A tűzön nincs átkelés – amivel egy csapásra világhírűek lettetek – sikere nem töltött föl jóízű alkotókedvvel?

Panfilov: Én úgy gondolom, hogy a siker nélkülözhetetlen a művész számára. Főleg akkor, amikor hosszú időn keresztül értetlenség veszi körül. A siker erőt ad és nélkülözhetetlen energiát. És azt az illúziót is adja, hogy az, amivel foglalkozol, amit csináltál, az fontos.

Csurikova: Glebnek van egy filmje, a Valentina, amit ti nem láttatok. Ennek nálunk egyáltalán nincs sikere. Pedig ebben a filmben Gleb mind tartalmilag, mind formailag nagyon sokat újított. Hogy is mondjam: ez az ő művészi vívmánya, ez rendezőileg eredmény. De ezt se a nézők, se a kritikusok nálunk nem értékelik. Ez egy sikertelen siker.

Panfilov: Pali, neked igazán bevallhatom, hogy az a hivatalos siker, ami a legutóbbi moszkvai fesztiválon ért, a Vássza nagydíja, az egy fikció. Semmit sem változtatott meg a munkámban. Legfeljebb annyit: reménykedem, segítségemre lesz abban, hogy végre megcsinálhassam a Jeanne d’Arc-ot... És most talán ellentmondok saját magamnak. A siker kell, nagyon is szükséges, de a siker nevetséges kisszerűségeit is látom. Az a tény, hogy a Vásszáért mi kaptuk a nagydíjat, egyszerűen a zsűri hibája.

Zolnay: Inna, te mennyit valósítottál meg, mennyit sikerült valóra váltanod a művészi vágyaidból?

Csurikova: Ami a legnagyobb vágyam színészileg, az a filmünk nem született meg – az a Jeanne d’Arc. Más szerepálmom tulajdonképpen nem is volt.

Zolnay: És a Jeanne d’Arc-kal mi a helyzet? Le lehet végképp mondani egy ennyire dédelgetett tervről?

Panfilov: Nekem van egy kérdésem: lehet-e egy megfogant magzatot sérülés nélkül kivenni a méhből, félretenni, másikat csinálni, azt megszülni? Aztán az elsőt visszatenni és kihordani?... Mert mi ezt csináljuk egyfolytában.

Zolnay: Egy biztos: olyan még nem volt, hogy egy magzat bent maradt volna...

Panfilov: Ez is kijött – forgatókönyv formában, 1976-ban. Dunsztosüvegbe zárt embrió maradt.

Zolnay: Visszatérnék néhány szóra beszélgetésünk kezdetéhez. Gleb, végül is nem válaszoltál, hogy te honnan veszed az állandó újrakezdéshez szükséges energiát?

Panfilov: Mindenkinek megvan a maga sajátos területe, amire érzékeny. Van, akinek a természet, másiknak az emberi arc, van, akinek a zene. Én a szagokkal vagyok így. Vannak szagok, amik engem a gyerekkoromhoz kötnek. A teljesség érzetét adják. Például nagyon erős élmény a gyerekkoromból; március végi, április elejei nap, amikor a hó hirtelen elkezd olvadni, és meglátod a nedves földet. Amire nem szabad rálépni, mert azonnal besüppedsz. Érdekes, hogy ez az érzet bennem nem falusi, hanem városi földhöz kötődik. Mi hét éven át Innával sehová sem utaztunk, csak harcoltunk. A Témát nem mutatták be, a Valentinát nem értették, sok ellentmondás volt... Nehéz, nyomott állapotba kerültem, fizikailag is. És akkor tavasszal hirtelen ez a szag. Megéreztem ezt a szagot... Amikor megismerkedtünk Innával, észrevettük egymásban, hogy mindkettőnknek vannak teljesen oktalanul boldog állapotaink. Amikor egyszerűen jó. Ez nincs összefüggésben a sikerrel vagy pénzzel... semmivel. Ez van. A másik impulzus, ami táplál, az a kisfiunk, Ványa nevelése. Ez a legerősebb hatás, ez mozgat, örömet szerez, erőt ad. Ebből élek. Rengeteg energiát felemészt, ugyanakkor sokat ad, nagyon sokat.

Csurikova: Velem az történt, amikor Ványecskát szültem, hogy elkezdtem számon tartani, értékelni a pillanatokat. Én nem akarom sürgetni az időt. Ellenkezőleg, az a vágyam, hogyan lehetne megnyújtani a pillanatokat, hogy minél jobban átélhessem őket.

Panfilov: Ez közös érzetünk.

Csurikova: A lehető leglassabban szeretnék élni, hogy érezhessem a pillanatot, az időt... Hogy itt, meg ott, a munkámban például mi van, az nem olyan fontos, ha nekem van fiam, van férjem, van lakásunk..., ha egyszerűen együtt lehet ebédelni – ez már önmagában jó. Mert lehetne úgy is, hogy mindez nincs. A szakmával kapcsolatban meg rájöttem arra, hogy ez nem minden az életemben – bár nagyon szeretem. De lehetnék pályaudvari büfés is, tudok beteget ápolni és kapálni is tudnék. Teljesen nyugodt vagyok ebben az értelemben. A színészi karrier nem izgat.

Zolnay: Gleb, hány filmet is csináltál összesen?

Panfilov: Keveset... hatot. Most három olyan témám is van, amit azonnal szeretnék megcsinálni; a Jeanne d’Arc-ot, egy mai témát és a Hamletet.

Zolnay: A Hamletet hogy képzeled el?

Panfilov: A Hamletet?... Erről majd máskor. Most faggasd inkább az Innát...

Csurikova: Gleb, mondd csak el!

Zolnay: A Jeanne d’Arc-ot is elmondtad annak idején, nálatok, Moszkvában. Tulajdonképpen akkor ismerkedtünk meg.

Csurikova: Egy bőröndön ülve az üres lakásban...

Panfilov: Igen..., a bőröndön. Ez az egész Hamlet-ügy nagyon régen kezdődött bennem. A Hamletnek ez az értelmezése. Még iskolás koromban. Meg is magyarázom, hogy miért. Amikor először láttam Shakespeare tragédiáját a színpadon, teljesen elképesztett a szellem. Csodálatos volt, de sehogy sem illeszkedett a tragédia realista közegébe. Kemény, mély realizmus és misztikum! Az én agyam egyszerű, reális magyarázatot követelt volna...

Zolnay: ...gyerekként...

Panfilov: ...igen. 1976-ban Innával Nyizsnyij-Novgorodban jártunk, ott beszélgettünk az Ophéliáról. Őt érdekelte, hogy én mit gondolok erről. És az Ophéliáról gondolkozva hirtelen megértettem, hogy is van ez a szellemmel. És teljesen új formában jelent meg előttem az egész történet. Mintha a fejéről a talpára állt volna. Meg is magyarázom, hogy miért. A film egy mezőn kezdődik. Fiatalembereket látunk, akik fociznak a zöld gyepen. Az egyik csapat kapitányát Hamletnek hívják, a másik csapat kapitányát Claudiusnak. A játék folyamán látjuk, hogy a két fiatalember egykorú, és megértjük azt is, hogy nagyon jó barátok. Szeretik egymást. Szépek is. Aztán megjelenik egy lovas, kiabálások, zaj, még több lovas, és mi végül megértjük, hogy meghalt a király. És azt is megértjük, hogy a két fiú közül az egyik a fia a meghalt királynak, a másik pedig az édes öccse... Tovább nagy vonalakban mesélem. Van egy részlet, amikor Hamlet és Claudius megérkezik a várba, és megjelenik Hamlet anyja. Hamlet megcsókolja az anyja kezét és együtt sírnak. Gyász. Utána az anya odamegy Claudiushoz, és megcsókolja Claudius kezét. Szinte rátapad (mutatja), nem tud elszakadni tőle. Majdhogy szét nem harapja vágyában.

Zolnay: A mama mennyi idős?

Panfilov: Negyven.

Zolnay: És a futballisták?

Panfilov: Húsz... Szóval Claudius megdöbben ettől. A felismerés pillanata, a döbbenet. Aztán minden megy tovább, könnyek, ahogy lenni kell. Claudius különben ekkor érti meg, hogy a királyt a királynő ölte meg – ő sejtette, hogy ez így lesz, de nem tudta megakadályozni... Tovább – a szellemről; amikor Horatio megérkezik Hamlethoz...

Zolnay: Horatio hány éves? Ő is focizik?

Panfilov: Persze. Ez egy csapat.

Csurikova: Ők mind ebben a csapatban játszanak, Ophélia meg sikítozva drukkol nekik.

Panfilov: A kapu meg úgy van megcsinálva, hogy két szolga tartja a feje fölött a felső kapufát. Kézben. Amikor a labda bemenne a kapuba, akkor lejjebb rántják a kapufát (mutatja, hogy azzal védik ki). Utána vita, amit Hamlet és Claudius igazságosan döntenek el... Horatio meg jön Hamlethez, aztán Hamlet kimegy a tengerpartra, ahol találkozik a szellemmel. Megjelenik a halott, de ember formában, és hívja Hamletot. Hamlet, aki beszélt az apjával, sápadtan megy vissza a többiekhez, akik várják és sajnálják őt. Ő kéri, hogy hagyják magára. És a barátai elmennek, egyedül marad. Szünet. Messziről feltűnik egy fiatalember, rendesen felöltözve, batyuval a kezében. Odamegy Hamlethoz, aki megmutatja neki, hogy hová rejtse a szellem ruhájával tele zsákot. Ez a fiatalember színész, aki aztán majd megjelenik a színészek csoportjával. Ez azt jelenti, hogy a szellemet Hamlet csinálta, hogy misztifikálja a többiek számára az apját. Hogy pártot tudjon gyűjteni maga köré a hatalomért vívott harcban.

Zolnay: Miért?

Panfilov: Miért? Mert a legjobb barátja elvette tőle a hatalmat, és elvette tőle az anyját, akit Hamlet szeretett. Hogy tehette?! Amikor minden jog Hamleté! Nem elég, hogy elvesztette az apját, de elvesztette az anyját is, elvesztette a hatalmat és elvesztette a barátját is! Ő most már vérre megy. Életre-halálra. Minden eszköz megengedett. Nem válogat. Claudius, aki vétkesnek érzi magát Hamlet előtt, próbál vele egyezkedni, de amikor Hamlet a színészek segítségével eljátssza azt a jelenetet, hogy az apját hogyan ölték meg, Claudius megérti, hogy nincs visszaút. Hogy Hamlet őt tartja apja gyilkosának, és hogy ezt az életre-halálra vívandó harcot meghirdette a közönség előtt... Akkor Hamletot száműzik Angliába – és minden megy a shakespeare-i forgatókönyv szerint... Ophélia. Ophélia nem Hamletot szereti. Ő Hamlet herceget szereti. Ő királyné akar lenni. Mindent megtesz ezért. Amikor Hamlet taktikus céllal őrültnek tetteti magát – ez az az időszak, amikor erőt gyűjt –, Ophélia megérti, hogy Hamlet nem az ő oldalán áll. Ő ugyanis Poloniusnak, egy udvaroncnak a lánya, akit ebben a szellemben is neveltek. Hogy Hamlet nem vele van, ez halálos csapás a számára. A végső csapás pedig az, amikor Hamlet tulajdonképpen véletlenül megöli az apját. Claudius király Ophéliának nem hisz, azt gondolja, hogy ő végül is Hamlet pártján áll. Ophélia megérti, hogy nincs helye az életben. Akkor tetteti magát őrültnek.

Zolnay: Ő sem beteg?

Panfilov: Nem. Csak ugyanazt az eszközt használja, mint Hamlet, mert a beteget nem bántják. Claudius utasítja a strázsákat – mert ő észreveszi, hogy miről van szó –, hogy ne veszítsék szem elől. És amikor Ophélia megy – ez nincs a drámában –, akkor követik őt. Ezek olyan alakok, akik pontosan tudják a maguk dolgát. Ophélia megérti, hogy követik, és azt is tudja, hogyha megfogják, az szörnyű lesz. Ezért ugrik a vízbe. Ez még mindig könnyebb...

Zolnay: Logikus...

Panfilov: …a ruhája fenntartja és énekel – ez a teljes felszabadulás a számára. Már sötétedik, meg mocsaras a táj – a fogdmegek elsüllyednének, nem mennek utána. Úszik, énekel, és az énekből halljuk, hogy kezd süllyedni. Tovább minden Shakespeare szerint. A finálé. Fortinbras. Ő a véletlen embere. A hatalomnak van egy sajátossága. Soha nem annak az embernek a kezébe kerül, akire gondolni lehet. A hatalom, mint Fortuna, vak. A váratlan ember kezébe kerül. Ezt Shakespeare zseniálisan megértette és Fortinbrasban mutatta meg. Aki az elején jelenik meg és a végén – ő játssza tovább a focit... Hát – nagyjából ennyi.

Zolnay: Fantasztikus! Nem is fantasztikusnak, hanem nagyon is shakespeare-inek vélem a koncepciódat. Praktikusan hol tartasz a film megvalósításával?

Panfilov: Márciusban beszélgettünk Tarkovszkijjal. Nem a Hamletről, hanem csak úgy. Elmondta, hogy ő a Hamletot akarja forgatni Svájcban. Mondtam, hogy én is a Hamletot szeretném megcsinálni, de otthon, a Szovjetunióban. Erre ő azt felelte, hogy próbáljuk meg mindketten, lássuk, melyikünknek sikerül gyorsabban. Úgy gondolom, hogy az én koncepcióm jobb, de ő csinálja meg hamarabb.

 

Lejegyezte: Székely Orsolya


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/03 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6479