KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/május
• Kovács István: Shakespeare-i kamera A hetvenes évek lengyel történelmi filmjeről
• Gazdag Gyula: Félek Ewald Schormról
• Tamás Gáspár Miklós: Bukarest, 1942 Bevezető egy filmsorozathoz
• Székely Gabriella: Megbűnhődtük-e már a jövőt? Kerekasztal-beszélgetés a történelmi dokumentumfilmekről
• Schlett István: És mégis – a szociáldemokrácia? Komor ég alatt
• Mohay Tamás: A „gyűjtő” Balladák filmje
• Horgas Béla: Ki húzza a rövidebbet? Lenullázott légió
• Reményi József Tamás: A szánalom horrorja Mielőtt befejezi röptét a denevér
• György Péter: Német hétköznapok A bádogdob
• Fáber András: Lényünk gólem-arca Mai gondolatok egy régi filmről
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: A bűn szépsége
• Bikácsy Gergely: Angyalpor
• Schubert Gusztáv: Az eastwicki boszorkányok
• Nagy Zsolt: Az embervadász
• Nóvé Béla: Törvényszéki héják
• Szemadám György: Barabás
• Zsenits Györgyi: Vili, a veréb
• Marton László Távolodó: A fehér sárkány
POSTA
• Fenyvesi Róbert: Diszkrét észrevétel
• N. N.: Válasz

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Barabás

Szemadám György

 

Egy magyar író véleménye szerint az Evangéliumok közvetlen isteni eredetét már önmagában az is bizonyítja, hogy azok kétezer éve úgy szólítják meg a mindenkori embert, ahogyan emberi mű nem képes, hisz egyetlen soruk sem vesztette el autenikus aktualitását. Jézus élete ezért is jelenthet állandó kihívást a művészeknek, akik szándékuk szerint ugyancsak a halhatatlanság zsoldjába szegődtek, s ugyanezért nem lehet mentes az általuk megidézett történet bizonyos kétarcúságtól: a téma időtlen szentségének, és a megfogalmazás túl konkréttá váló, időbe szögezett individualizmusának kétarcúságától. A mozi a maga naturalisztikus részletgazdagságával különösen alkalmas médium arra, hogy Krisztus alakjának megjelenítésével szinte a blaszfémia határáig jusson el. A jó öreg Hollywood pedig – mint minden igazán hatalmas diktátor – sohasem volt híres az önmérsékletről, s amikor e filmben is találkozunk Krisztus alakjával, szinte hallani vélem a rendezői instrukciókat, valahogy így: „A Krisztusát! Gyerekek, hogy áll a fején a töviskoszorú? Vegyük még-egyszer! Te meg tántorogj már egy kicsit a szentségit!” A rendezői szemérem utolsó morzsái tán abban fedezhetjük fel, hogy a Megváltó lényegében arctalan marad a filmben. A „Ben Hur” és a Spartacus kosztümös képregénye azonban még e műfaj sajátos játékszabályai szerint is gyengécske látványosság. Talán még sohasem láttam ennyi statiszta-szerű statisztát, mint ebben a filmben, s ha még a rablók és kurtizánok látogatta örömtanyán rekonstruált biblikus házibuli bornírt jelenetsorai sem bosszantottak volna fel, akkor ezt a föld gyomrának sötétjében – egy kénbányában – tengődő, gondosan összepiszkolt rongyokba öltöztetett színészek izmos jóltápláltsága mindenképp elérte volna. Erről csak annyit: a délceg, ifjú Vittorio Gassman és a már kissé pocakos Anthony Quinn húsz év föld alatti rabság után gladiátorként válnak rettegett hőseivé az arénának. Kissé nevetségesen, és más szempontból szomorúan elavult film ez, mely a Megváltó által hirdetett örök élet ígéretét lenne hivatott megjeleníteni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/05 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5386