KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

D'Annunzio

Szemadám György

 

A régi, jó, hagyományos filmgiccs egyik legközkedveltebb változata a Nagy Művészről szól. (Vagy legalábbis arról a fantom-képről, melyet ugyanez a filmgiccs termelt ki a tömegemberré degradált néző agyában.) Arról a Szent Szörnyetegről akinek film-hálószoba-kulcslyukán oly riasztóan érthető kisebbségi érzéssel kukucskál a „hétköznapi ember”. Ennek a lakáj-attitűdnek jogos (?) igényét elégítik ki az ehhez hasonló filmek, melyek a Zseni emberi gyengeségeiből, hálószobatitkaiból és a Szent Művészetre vonatkozó üres közhelyekből emelnek, ha nem is katedrálist, de papírmasé kulisszát. (No hisz! Én is ugyanilyen lennék, ha... – gondolhatja a kukucskáló.) Ezúttal D’Annunziót – a századforduló legnépszerűbb olasz költőjét, a dekadens dandyt, a század első gavallérját, a híres pozőrt – érte ez a kétes tisztesség. Akiről Szerb Antal megjegyzi: „...jó ízlésében mindenki kételkedni fog, aki látta egyszer a Vittoriálét, D’Annunzio saját tervei szerint épült hatalmas villáját”. Ami csak azért említésre méltó, mert jelzi, hogy a témaválasztás és a megvalósítás hogyan talált egymásra ebben a filmben. Igen! Minden pontosan a helyén van itt! Hisz mily divatosan vonzó számunkra már maga a kor is. Ah! A századforduló! Azok a tapétás szalonok a régi képekkel! Azok a szép bútorok, azok a drága vázák, azok a romantikus ruhák! És különösen a selymek és csipkék! Mily finoman izgató a soft-pornó, ha ilyen alsóneműk közül hámozódik elő Stefania Sandrelli szép feneke, még az is kiderül, hogy azok a hosszúszoknyás, társaságbeli úrihölgyek is többféle szeretkezési pozíciót gyakoroltak, de még az önkielégítést és a homoerotikus játékokat sem tagadták meg maguktól! Aztán az emelkedett pillanatok: gondolázás Velencében, sétalovaglás, vidéki idill, a férfi-barátság szép pillanatai íjászat közben! Van itt minden. No és persze a művész-extravagancia jelzései, mint az ajándékba küldött száz szál vörös rózsa (ki hallott valaha is ilyet!), a hat láda pezsgő, a szeretett nővel való ágybabújás előtt elfogyasztott alkoholos eper, no meg a ferencesrendi csuha, amelyet állítólag D’Annunzio tényleg hordott – a filmben selyem hálókabátként transzformálva. Egyszóval: nekem tetszett!


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 59-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5313