KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

   
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1989/február
• Kovács András Bálint: A másik hang
• Schubert Gusztáv: Az elvarázsolt proletár Álombrigád
• Zalán Vince: Halálaink Eldorádó
• Dárday István: Mit akar a Mozgókép Innovációs Társulás?
• Kelecsényi László: Búcsú a mozitól
• Szilágyi Ákos: Az áldozat tekintete A komisszár
• N. N.: Dreyer száz éve
• Fáber András: Jeanne bajusszal és anélkül Egy remekmű utóéletéről
• Bikácsy Gergely: Dreyer és a Vámpír
• Márton László: Porladó hagyomány, süllyedő remény Sárga föld
• Kovács István: Robogás a nyárba Budapesti beszélgetés Filip Bajonnal
• Fáber András: A fényíró
• Fáber András: Fekete és fehér mágia Beszélgetés Werner Nekes-szel
• Lengyel Menyhért: Amerikai napló
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Az évszázad csütörtökig tart
• Szemadám György: D'Annunzio
• Faragó Zsuzsa: Moziháború a Vadnyugaton
• Nagy Zsolt: Anglia alkonya
• Gáti Péter: Isten veletek, moszkvai vagányok!
• Ardai Zoltán: A kockázat ára
• Torma Tamás: Nászéjszaka kísértetekkel
KÖNYV
• Csala Károly: Filmrendező-gyűjtemény

             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Isten veletek, moszkvai vagányok!

Gáti Péter

 

A Szovjetunióban „ötvenhárom hideg nyara” után eljött ötvenhat borongós tavasza is, de az évek és évszakok menetrendszerű változása még nem hozta magával a társadalmi kitavaszodást. A nagypolitikában meghirdetett fordulat mintha csak külsőségekben talált volna utat az emberekhez. Igaz, a falakról lekerültek a Sztálin-képek, az őrült méreteket öltő, öldöklő éberség is alábbhagyott, de a társadalom csak nehezen tápászkodott fel az elmúlt évtizedekben átélt megpróbáltatásokból. A háború és a sztálini uralom már években mérhető távolságba került, mégis meggyötört és kisiklott életű emberek, cinikusan kiábrándult, koravén tizenévesek népesítik be Alekszandr Pankratov plasztikus korképét. A fekete-fehér filmen Moszkva eddig ismeretlen arca – szűk, nyomasztó sikátorok; barátságtalan házak; töredezett kövű társbérleti konyhák világa – villan elénk. A film tizenéves srácai innen – az apák nélküli családokból, vagy testi-lelki megnyo-morodásukat italba fojtó férfiakkal hadakozó anyák mellől – indulnak naponta az iskolába, majd a csavargással töltött délutánok felé, hogy a hiányzó otthont az utcai bandák közösségmelegével pótolják. Robert, a film kilencedik osztályos hőse ebben a romantikát, az álmodozást csírájában elfojtó világban találkozik a szerelemmel. Azzal az érzéssel, amelynek ott és akkor szinte semmi nem kedvez. Pankratov szikár, az érzelmesség csábításának ellenálló drámája erről a tragikus véget érő kapcsolatról szól, tolvajokkal, vagányokkal, a haza ellenségeként méltatlanul és igazságtalanul tízegynéhány évre ítélt férfiakat hazaváró asszonyokkal, az apjukat alig ismerő fiúkkal a háttérben.

1956 tavaszán szomorú tekintetű, derékba tört sorsú emberek között születik Robert és kedvese mesébe illően szép románca és hamvad is el hamarosan, mert másképp nem történhetett. Alekszandr Pankratov 1987-ben készült új szellemű, a valóságot el nem kendőző emlékezése katarti-kus látlelet a közelmúltból.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/02 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5314