KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/november
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 2019 Filmodisszeia Jubileumi Filmvilág-est
• (X) : Emberi jogok fesztiválja Budapest Center for Resource Management
• A szerkesztőség : Nyolcvanöt éves Illés György
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: Az a bizonyos kép ott a falon... Tévé a romokban
• Muhi Klára: Helyzet van Beszélgetés a filmszakmáról
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szentek, szajhák, világvége Velence
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: Romlott húsok Rómája „Élettől duzzadó temető”
• Győrffy Iván: A tükrök városa Velence-filmek
TITANIC
• Varró Attila: Sifré-kódexek
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Bio-monitorok
• Herpai Gergely: Halál játékból Exitus CD ROM-ra

• Schubert Gusztáv: Napóleon a fiókban
• Forgách András: Kubrick karácsonya Tágra zárt szemek
• Takács Ferenc: Életre-halálra: dráma a bíróságon Tárgyalótermi klasszikusok
• Bodolai László: Törvénytől sújtva Tárgyalótermi filmek
• Ludassy Mária: Vérvád Ausztráliában Sikoly a sötétben
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Bölcsészek köve Az Alkimista és a Szűz
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: New Rose Hotel
• Harmat György: Csodás álmok jönnek
• Máriássy Vanda: Lottózsonglőrök
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaruk
• Békés Pál: Dilisek vacsorája
• Mátyás Péter: Oltári nő
• Korcsog Balázs: Állj, vagy jövök!
• Köves Gábor: Fergeteges forgatás
• Tamás Amaryllis: Párosban a városban
• Pápai Zsolt: Három évszak
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Szuszinka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Dilisek vacsorája

Békés Pál

 

A röhögés az élet sója. Mások kiröhögése pedig egyenesen a csúcs, a netovább – mi egyébért érdemes még élni?

Pierre Brochant, a jóképű, művelt, dúsgazdag könyvkiadó szerda esténként barátaival és üzletfeleivel olyan vacsorákat rendez, melyen a meghívottak egy-egy dilis, lökött, nyomott vendéget „tálalnak föl” a közös asztalra, s az úri társaság tagjai azon versengenek: ki találta meg „a hét hülyéjét”.

Brochant úr ezen a szerdán megütötte a főnyereményt. Ugyanis François Pignon, az enyhén mániákus, határozottan malacfejű, gyufaszálakból az Eiffel-torony és a Golden Gate-híd modelljét fabrikáló adóellenőr uszodahosszal nyerhetne minden hülyeségi versenyt. Nyilvánvaló, hogy egyszál maga kiállhatna egy egész elmegyógyintézettel, és győztesen hagyná el a terepet. Brochant-t lenyűgözi az idült bornírtság e páratlan csúcsteljesítménye.

Ám a szerencsésen induló nap katasztrófába torkollik. A daliás könyvkiadót keserves lumbágóroham görbíti a földre, és még a telefont sem tudja fölvenni. Így hát szép, a felsőbb osztályok stílusában esztétikusan neurotikus felesége a rögzítőre mondja kurta búcsúüzenetét: elege volt belőle, elhagyja örökre. Mindez Pignon, a malacfejű ám galamblelkű adóellenőr orra előtt történik. Igencsak kérdésessé válik, hogy ki a szerencsétlenebb és ki a lököttebb a két férfi közül.

A derék Pignon nem tud belenyugodni abba, hogy vélt pártfogója (valójában alantas kigúnyolója) – aki az imént még azzal kecsegtette, hogy pompás képesalbumban publikálja a világ nagy műemlékeit megörökítő tébolyult gyufaszálkölteményeket – a szeme láttára válik testi-lelki ronccsá. És nekiáll rendbehozni a rendbehozhatatlant. Kő kövön nem marad.

A Dilisek vacsorája szerencsétlen címe ellenére szerencsés kézzel készített komédia. (Igazán nem kellett volna ódzkodni a József Attila színházban már befutott címtől – Balfácánt vacsorára! –; sem a színpadi produkciónak, sem a filmnek nem ártott volna).

Egyébként is, ebben az esetben nem annyira filmről, mint inkább korrektül felsnittelt színielőadásról van szó. A kilencven perc ritmusa és dramaturgiája hűségesen követi a klasszikus bohózatok diktálta követelményeket (lényegében egy helyszín, a valóságos és a színpadi idő azonossága, kevés szereplő), és Francis Veber író-rendező jóval több energiát fordít a jellemek kimunkálására, mint a filmes arzenál bevetésére. Jól teszi.

A Dilisek vacsorája mintha kiszámított ellentettje volna korunk tipikus amerikai komédiájának, nincs benne sem trükk sem akció, és – egészen elképesztő, már-már sajgó hiány – egyetlen lövés sem dördül.

A színdarabot és ennek révén a filmet nyilvánvalóan Georges Feydeau, a századforduló sokszor feldicsért és sokszor leszólt színműszerzője ihlette, a vásznon az ő Bolha a fülben című komédiájának szelleme és bravúrtechnikája kísért. Hogy Feydeau és ennek révén követője, Francis Veber bizonyos értelemben korszerűtlen, az bizonyos. De hogy ez a korszerűtlenség túlélte az elmúlt húsz-harminc év húsz-harminc tünékeny korszerűségét, arra még a malacfejű Pignon is rábólintana. Márpedig – amint erre ő maga is többször rámutat – adóellenőrökkel vitázni merőben ésszerűtlen.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4635