KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

           
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/november
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 2019 Filmodisszeia Jubileumi Filmvilág-est
• (X) : Emberi jogok fesztiválja Budapest Center for Resource Management
• A szerkesztőség : Nyolcvanöt éves Illés György
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Grunwalsky Ferenc: Az a bizonyos kép ott a falon... Tévé a romokban
• Muhi Klára: Helyzet van Beszélgetés a filmszakmáról
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Szentek, szajhák, világvége Velence
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: Romlott húsok Rómája „Élettől duzzadó temető”
• Győrffy Iván: A tükrök városa Velence-filmek
TITANIC
• Varró Attila: Sifré-kódexek
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Bio-monitorok
• Herpai Gergely: Halál játékból Exitus CD ROM-ra

• Schubert Gusztáv: Napóleon a fiókban
• Forgách András: Kubrick karácsonya Tágra zárt szemek
• Takács Ferenc: Életre-halálra: dráma a bíróságon Tárgyalótermi klasszikusok
• Bodolai László: Törvénytől sújtva Tárgyalótermi filmek
• Ludassy Mária: Vérvád Ausztráliában Sikoly a sötétben
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Bölcsészek köve Az Alkimista és a Szűz
LÁTTUK MÉG
• Kömlődi Ferenc: New Rose Hotel
• Harmat György: Csodás álmok jönnek
• Máriássy Vanda: Lottózsonglőrök
• Nevelős Zoltán: Mocskos zsaruk
• Békés Pál: Dilisek vacsorája
• Mátyás Péter: Oltári nő
• Korcsog Balázs: Állj, vagy jövök!
• Köves Gábor: Fergeteges forgatás
• Tamás Amaryllis: Párosban a városban
• Pápai Zsolt: Három évszak
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Szuszinka

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Városvíziók

„Élettől duzzadó temető”

Romlott húsok Rómája

Bikácsy Gergely

Augustus azzal büszkélkedett, hogy a téglából épült város helyén márvány-Rómát emelt, Fellini többet hagyott ránk, a hús-vér Rómát.

 

„Ha Rómára gondolok, nagy, vöröses arc jelenik meg előttem: Sordira, Fabrizire, Anna Magnanira hasonlít. Olyan ember nyomott, gondterhelt arca, aki »gasztroszexuális« problémákkal küszködik. Hatalmas, iszapos földek jelennek meg előttem, hátterül tágas, hasadozott ég, baljós sárgákkal, feketékkel, ezüstös-lilákkal, a gyász színeivel. Mégis, valahogy megnyugtató arc ez.”

Természetesen Fellinit idézem. (Mesterségem, a film, Bp. 1988., Székely Éva fordítása.)

Róma-filmjének elején a kisvárosi kamaszoknak a paptanárok diavetítést tartanak az Urbs műemlékeiről: Spanyol lépcső, Santa Maria Maggiore, Pantheon, Szent Péter székesegyház, majd hatalmasan s diadalmasan egy hanyatt dőlt férfin trónoló-lovagló nő még hatalmasabb meztelen feneke.

A hús, az élő, meg a romlott hús. Fellinit ez érdekelte leginkább Rómában (a jelenet párja Buñuel A burzsoázia diszkrét bájában látható Párizs műemlékeit pornó-képként nézegető gyerekekkel és e pornón felháborodó szülőkkel). A műemlék, s régmúlt porló kövei (egy ilyen kő alkonyi képe mellett haladnak el a gyerekek a Róma legelső képén) valami a hamisságot a leplezéssel, ocsmány titkot a jövő ígéretével elegyítő romlott, mert nehezen felcsiholható ál-izgalmat sugároz: pornográf látvány a szó tiszta értelmében.

Fellini Rómájában a kövek, a friss levegőre elfoszló ókori freskók és a vörös, befalni vagy kiokádni való friss hús, vérben úszó spagetti, a fröcsögő televény nagy képi küzdelme. Ezért nagyerejű film, még akkor is, ha „gondolatilag” roppantul közhelyes. A látvány diadala, nem a fogalmi gondolkodásé.

 

*

 

A mozivásznon megjelenő Róma általában a turisták tükre, sőt „tüköre”. A turistáké, akiknek Róma-bámulásától Pasolininek azonnal és csillapíthatatlan hányingere támad. Az őshonosok megbocsátóbban, közönyösen tűrik, tán mint a mélytengeri halak a búvárok vizitjét. Pedig nemcsak a külhoniak, turisták itt Olaszország más tájainak lakói is, más nyelvvel, eltérő szokásokkal. Pasolini is északi bevándorló, ő egy időben tanulta és élte át Rómát, még a helyi nyelvet is tanulta, állítólag még szavakat is gyártott, neofita, választott városú, eltökélt Róma-hívő. Fellini is másutt született, s később vissza sem akart térni Riminibe, apja temetéséről elkésett. Idegen lett a szülővárosuk – talán épp ezért lehetett mindkettejükből Róma nagy rendezője.

 

*

 

Audrey Hepburn és Gregory Peck a a Római vakáció turista-komédiájában: de szép pár, de szép giccs. De még a neoralista film is „felfedezi” az örök város legmaibb giccsét, Luciano Emmer Augusztusi vasárnapját, ahol Mastroianni nyalka közlekedési rendőrként fehér sisakban mosolyogva integet a Piazza Venezia nyári csúcsforgalmában. A Római lányok szintén a spanyol lépcsőn üldögélnek, de azért De Santis keserű vígjátéka nem turista-szórakoztatás: ezek a lányok mind a külvárosban élnek, a Spanyol lépcső virágai közt Garbatella (Angyalföld, Csepel, Rákospalota) tüskés virágszálai.

Azok a régi idők, úgy negyven éve. Minden olasz film őrjítő kaland volt. Hazájukban közönség nélkül maradt neorealista remekművekhez Kelet-Európában tolongtak a nézők. Róma tizenegy óra, Római lányok… Az Egy nap a parkban (Villa Borghese) a cselédlány és az úrlovas, meg Gérard Philipe a parkban, ahol még nem is csókolóznak, mégis 18 éven felüli műsor volt. Vagy az Egy szép lány férjet keres… (Un marito per Anna Z.). Azért idézem az eredeti címet, mert Moravia regényéből készült, mint oly sok más az ötvenes-hatvanas években, holott Moravia valóban értette és érezte Rómát, de igazán az egy-két évtizeddel azelőttit. A Római történetek mára nyelvileg, meg minden más szemszögből az európai rövid novella klasszikusa, a harmincas-negyvenes évek Rómájának kordokumentuma. Meg azért idézem fel, mert a „szép lány”, Silvana Pampanini meztelen combjai közé képzeltük magunkat ’56 decemberében a Mátra moziban, ma meg a nevét is keresgélnem kell lexikonokban.

 

*

 

A neorealizmus – „irányzatként”, „iskolaként” a halált alig érezte, holott a pusztulás legalább annyira uralta az ő Rómájukat is, mint a lázadó küzdelem. Leginkább a más módon is maradandó Umberto D.-nek van valami kopottan barokk hullaház jellege: még a Biciklitolvajok nyomorgó és szürke Rómájánál is igazabban mutatja meg azokat, akik benne éltek, és a Pantheon elé kanyarodó autóbusz peronját lesték, nem a régi köveket.

 

*

 

Pasolini úgy kezdi egy ötvenes évek eleji újságcikkét, hogy „Róma a világ legszebb városa – és a legcsúnyább városa”. Fellini szemléletének is igazi értéke az efféle ellentmondások mély átélése és láttatása: „Ha igaz, hogy Rómában kevés a neurotikus ember, akkor az is igaz, amit a pszichoanalitika állít, miszerint a neurózis hasznos, hozzásegít énünk mélységeinek megismeréséhez, olyan, mintha mesebeli kincset keresnénk a tengerben, rákényszerít, hogy a gyerek felnőtté váljon. Róma nem segít a felnőtté válásban. Méhével, anyáskodásával megvéd a neurózistól, de meggátol a teljes kifejlődésben, megérlelődésben. Itt nincsenek idegbetegek, de felnőttek se nagyon. Róma a neveletlen, kétkedő, unott és kissé ferde lelkű gyerekek városa, mert természetellenes dolog az, ha megakadályoznak benne, hogy felnőtté váljunk”.

 

*

 

Godard Week-endjétől látszólag nem is áll olyan távol a Róma hosszú, közlekedési dugóba torkolló, felcsapó lángokkal teli hosszú autópálya-jelenete. De a végén díszlet-Colosseum elé futnak be. Semmi köze Godard ölnivágyásához. Fellini bármikor banális tud lenni, néha örömmel fogadjuk, néha felszisszenünk. Szomorkásan közhelyes a motorbandák záróképe. Az, hogy egy pillanat alatt megsemmisül a metróépítés alatt felfedezett ókori freskó, érdekes, bár túl zsurnalisztikus indíttatású, elegyül benne a (legjobb) karikatúrák izgalma a világra csodálkozás drámájával. A pápai divatbemutató képsora még jobb, abban sokféle karikatúra ötvöződik valami páratlanul keserű, böfögően röhögő nevetéssé: a papok felvonulását a csontvázak díszmenete zárja. Ezt még csak nem is Fellini találta ki, ott díszelegnek a Via Veneto legelején levő híres Kapucinus-templomban, én biztos vagyok abban, hogy menetre készen… De a legeslegjobb mégiscsak az ordenáré kabaré-színház szcénája, meg a vidékről érkező fiú vacsorája a villamossínekre kitett asztaloknál… Pizzéria, nyári éjjel, villamossíneken, harsány veszekedések és kibékülések, vastag hangok és nagy hasak, zabálás, de nem igazán gusztustalanul. Fellininek, mint különben Pasolininek és mindenkinek, aki Rómáról ír vagy csinál filmet, az utcák kellenek, a Mamma Rómában megtaláljuk e jelenet távoli, illúziótlanabb, de naivságot így is sugározni tudó rokonát.

 

*

 

A „Noiantri-ünnep” vadul tenyésző hosszú jelenetét, a Trasteverét hamar elfelejtettem. Miért? Mert, aki nem járt Rómában, nem ismeri fel a Trasteverét, a Noiantri ünnep nem válik el a többi képsortól, egyébként is az egész film ünnep, hatalmas, zsúfolt tömegőrület, akkor is ha ijesztő, vagy rút – ünnep. Fellini összes filmje közül talán épp a Rómában mutatja a legijesztőbb rútságokat, szemetes tereket kopáran, butaságtól duzzadó pofákat, böffentő táplálékok vérvörösben ázó képét. Hát még épp kedvencnek vélt színhelyén, a bordélyban mely sok csúfság bukfencezik! Nincs óriás libidójú robbanni kész fiatal férfi, aki e pokolbéli rútság és romlottan agresszív hústenger láttán ne fogadna cölibátust, ne kívánkozna szerzetesnek.

 

*

 

Rútságai természetesen roppantul vonzóak. Feltűnő, mennyire éjszakai film ez a fiktív várostérkép, alig van nappali világítású jelenete. Fellini leginkább azt sajnálja, hogy filmjéből kimaradt a római temető: „Rómának még a temetője is olyan, mint egy nagy lakás, ahol papucsban, pizsamában mászkálhatsz. Ezeket a jeleneteket nem forgattam, le: azt hiszem, a filmben Róma élettől duzzadó óriási temetőre hasonlít” – írja.

Azért másfajta temető is elképzelhető. Pasolini Csórójának legtisztább és legfájóbb jelenete a Csóró álma, melyben saját temetésén vesz részt, és könyörög a sírásónak, ne az árnyékba, legalább a napos részre temesse. „Most már nekem is jó” – suttogja köszönésképpen. Más érzékenység, más világlátás: Fellini ennyire sohasem vágyott rá, és ennyire sohasem félt a haláltól.

„Rómában a halál is meghitt, családias. Sokszor hallani: 'Kimegyek a papához, kimegyek a nagybátyámhoz', aztán kiderül, hogy a temetőbe mennek. És mintha itt is érvényesülne valami a hivatalok légköréből: mintha a halálhoz is pártfogót lehetne keresni, mindig van egy sógor a paradicsomban, aki segíthet. Ami megszabadít a halálfélelemtől, a neurotikus szorongástól, elég, ha arra gondolok, hogy a rómaiak 'száraz komaasszonynak' nevezik a halált. (…)”

A La Commera secca (Száraz komaasszony) címen a fiatal Bertolucci talán nem legjobb, de legtehetségesebb filmjét forgatta. (A magyar tévé A Kaszás címmel vetítette.) Olyan, mint az ötvenhat előtti idők egyik nagy hazai sikerének (Egy nap a parkban) éjszakai párja, éjszakai lenyomata. Jelképesen értve, mert az ízléses szórakoztató filmnek persze nem párja és nem lenyomata, hanem zord ellentéte a halált komolyan vevő pályakezdő opusz. Inkább Pasolini rokona, nem a Mesteré.

 

*

 

Belelapozok Pasolini fiatalkori írásainak (Történetek Isten városából) posztumusz gyűjteményébe. Elmondja, hogy napokat tölt külvárosi kocsmákban, és ott helyben azonnal felírja magának a frissen hallott római szavakat, e külvárosok saját nyelvét tanulja. A híres Radnóti-vers imaként zsolozsmázta a párizsi metróállomások nevét. Pasolini mindig rút és fenyegető külvárosok nevét sorolja. Hallgassuk: „Torpignattara, Maranella, Borgata Alessandrina, Torre Maura, Pietralata, Garbatella…”

Akkor még a Trastevere is a csóróké volt.

 

*

 

Fellini mellszobra ott látható a Via Veneto felső részén. Történelmi multat sugároz: mintha a barokk hírességek emléktábláját bámulnám. A Via Venetonak, bár külleme (díszlete) alig változott, semmi köze az ötvenes-hatvanas évek fordulóján pezsgő (vagy kiforrt), s a háború előtti párizsi, montparnasse-i művész-éjszakákkal feleselő mitikus helyhez. Bertolucci, a Mester egykori famulusa azt állítja, hogy a Via Venetót igazán Fellini találta ki, mert a Dolce vita előtt nem volt ott semmiféle művész-éjszakai élet, csak a premier után szoktak oda, az élet szolgaian utánozta Fellini képzeletét. Ma már rég nem „vonaglik lihegve” ott a művészek, írók, rendezők gyülekezete, ha egyáltalán, mindenki máshol találkozik. Gazdag turisták üldögélnek Rómának e teljesen érdektelen, másodlagos „kis Párizsnak” látszó fényes éttermeiben. Más legendás régi helyszínek is kicserélődtek. Az ötvenes években például a Piazza del Popolo két szomszédvára volt az írók fő találkozóhelye: jobboldaliak ebben, a baloldaliak és kommunisták abban. (Moravia és Pasolini is megírta.) Ez szintén elmúlott. De elmúlott maga a Cinecitta is. Ma vezetéses látogatással fényképező japán turisták között juthatunk be Fellini egykori legendás 5-ös műtermébe.

E kínos látogatás helyett nézzük meg inkább az Intervistát (nem tudom, milyen címen vetítették nálunk, moziban talán sehogy). Azt a régi „filmvárost” csak innen ismerhetjük meg, itt maga Fellini a turistavezető, öregedő mester emlékszik naiv fiatalkorára: „Találkozás egy fiatalemberrel”, Karinthy után mi talán még érzékenyebben figyeljük a nosztalgiát vidám korbácspattogással élővé és igazzá elevenítő múltidézést. Sergio Rubini kiválóan játssza a fiatal Fellinit, vérzik az ember szíve, hogy e tehetséges színész-rendező fickó később nyomába sem tudott lépni, rosszkor született (a már emlegetett Bertolucci meg jókor).

Tevék vonulnak buta-bölcs méltósággal a villamosok között, be a filmgyárba. Ma már alig van villamos, a Cinecitta előtt egyáltalán nincs, és semmi más sincs, amit ez az emlékfilm megmutat, csak az emlék van, melyből egyedül Fellini teremthet nem sírósan-nyúlósan, hanem vidáman szomorú, játékos nosztalgiát. Én ilyenkor arra gyanakszom, nem is vonultak soha statiszta-tevék a cinecittai villamosmegállónál, persze villamos se járt ott, sőt, az egész Cinecittát Fellini találta ki.

 

*

 

Jót bosszankodom, mert egy kezembe kerülő régi meghívón azt látom, hogy 1991. augusztus 30-án egy kolumbiai filmhetet a Csoda Rómában című cannes-i díjazott filmmel nyitották, itt Pesten. Miért hiányoztam, hol voltam Róma helyett? Merész cím, a tolakodó közhely merész benne: csakis ironikus történetet képzelek mögé. Ironikusat, hiszen Rómában az a természetes, mondhatnánk ásíttató mindennapiság, közhely, ha csoda történik. Ott ez a mindennapok szokványos része, nézzünk csak bármely Fellini-filmet. Csoda Milánóban? Az másik város, ez bizony nézőcsalogató cím, hiszen ott, De Sica városában, a rideg északi metropolisban Szent Ambrus püspök ideje óta ismeretlen az ilyesmi, s a Rocco Dosztojevszkij-ihlette befejezésével Visconti épp e csodanélküliség misztériumát próbája számunkra profánná áthangszerelni. De Róma és a csoda? Hiszen még az Ibusz-tolmács is tudja, nemcsak Szerb Antal, hogy ott mindenki és minden minutumban részese lehet… – „Rómában nem történt csoda”. Ez hangzik érdekesen, ez volna igazán meglepő cím. De ilyen tabu- és istenkísértő fantáziája senkinek sincs. E sorok írójának a legkevésbé.

 

*

 

Teremtse meg mindenki a maga képzelt városát, kicsit messzebb a szülőhelyétől – de aztán élő legyen az a város: Rossellini, Fellini és Pasolini büdös hús-orgiái, lepusztult kültelkei, minden kalandora, kurvája, csórója, és főként Fellini Róma-lakóinak éjszakai otthonossága e belakhatatlanul vad és forró helyszínen nekem ezt üzeni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/11 16-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4621